Sade a Justine három változatát készítette el, az elsőt, Az erény meghurcoltatását (Infortunes de la vertu) Voltaire hatására, mint „filozofikus mesét” írta meg, durva pornográf leírások nélkül. A
második verzió a Justine, avagy az erény vesszőfutása (Justine ou les Malheurs de la vertu) 1791-ben névtelenül jelenik meg, ám szinte mindenki, kortársai és a közvélemény is egyértelműen őt tekintik szerzőjének. A harmadik és leghosszabb változat az Új Justine, avagy az erény vesszőfutása, valamint nővére, Juliette története, avagy a bűn diadalmenete (La nouvelle Justine ou les Malheurs de la vertu, suivie de l’Historie de Juliette, sa soeur, ou les Prospérités du vice) 1797-ben jelenik meg, szintén névtelenül.
Sade nagysága a tagadásban van: gyilkos iróniával kezd ki minden morális kategóriát. Filozófiája ellene van minden olyan társadalmi rendszernek, mely korlátozza az egyént. Freudot jó száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember valamennyi tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe. Szinte valamennyi írásában az egyéni ösztönök létjogosultsága mellett tör lándzsát, az elfojtott vágyak kiélésének szükségességét hangoztatja.
Justine című regényét sajátos kettősség teszi izgalmassá: az ájtatoskodó, bigott, álszent előadásmód és a mélyén izzó engesztelhetetlen gyűlölet, Justine szemforgató sopánkodása és a háttérben vigyorgó szerző sátáni káröröme. Ez emeli ezt a kis filozófiai mesét a XVIII. század remekművei sorába, Voltaire Candideja, Laclos Veszedelmes viszonyokja mellé.
Les Infortunes de la vertu est un conte philosophique de Sade, écrit en 1787. Le prénom de l'héroïne, Justine, est celui qui avait été donné à Catherine Trillet, domestique au château de La Coste en 1776.
Il existe trois versions des Infortunes de la vertu qui peuvent chacune être considérée comme une édition à part entière. La version des Infortunes de la vertu de 1787 a été composée au donjon de Vincennes en l'espace de 16 jours. Quand la révolution éclate, Sade retrouve sa liberté mais pour peu de temps, et il entreprend une réécriture du texte. Le romann, publié en 1791, s'intitule alors Justine ou Les Malheurs de la vertu et s'enracine alors dans le genre dit « noir » ou macabre. Parmi toutes ses œuvres, dont une bonne partie furent détruites par la police de Napoléon, la
première version de Justine est restée inconnue et inédite jusqu'en 1909, date à laquelle Apollinaire découvre Les Infortunes de la vertu à l'intérieur du manuscrit des Crimes de l'amour.
Les Infortunes de la vertu a été publié pour la première fois en 1930.