Jókai Mór

Török világ

Magyarországon

Eredeti kiadvány: Jókai összes művei, CD-ROM

Bp. : Arcanum, 2001 / ISBN 963 9374 17 2

Készült a MEK Egyesület részére 2011-ben felajánlott

SZJA 1%-os támogatásból.

A felajánlásokat hálásan köszönjük!

A MEK Egyesület adószáma: 18100277-2-41

Bankszámlaszáma:

CIB Bank Zrt. 10700464-66140997-51100005

Előszó

Olvasóközönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, amidőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből “Erdély aranykorá”-t vettem. E két regény között nem kívánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztülfolynak, s miknek jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhídi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyílt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harcos idők vezérének…

A délceg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors útját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvence a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkű tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harcot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilinccsel kínálták is, s fel tudott áldozni éltet és családot egy eszme vaskövetkezetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz, s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szívében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mint egy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyulafehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek, s mégis oly újak…

És aki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén örökké túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már újat épített helyettük… Nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha ez alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiúi hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latra vetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.

Nehány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

“Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.”

E mondatot szíveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.

Pesten, 1852-ik november 12-én.

Jókai Mór

I. Isten csodái

Szép derült nyári éjszaka volt, az újhold már leszállt az égről, egy felhő nem látszott rajta, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen a föld felett.

Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent csendesen, csak néha ütődött fel valami távol, ismeretlen hang, s egy-egy pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.

Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az egész városban sem kiálták meg az órát.

Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert amióta Erdélyben a múlt télen a legelső északfény feltűnt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, mégpedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik benső meghittje társaságában, minők voltak Bíró János uram, az udvari mulattató, tudós Passai János uram, professzor, és nagytiszteletű Magyari László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó ízlése, hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem felesége szemeiben vizsgálja.

Ez éjjel éppen a nagytiszteletű úron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság által, hogy úgyszólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot eleget.

Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú teleszkópiummal célozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a planéták futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös félszem-behunyásban, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére.

– Mit jelenthet ez? – kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, bosszúsan megrángatja palástját: – Hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor!

– Hopp! – hó! – kiált a felébredő; úgy téve, mint szokott rendesen tenni, akit felébresztenek, s mutatni akarja, hogy már nem alszik – ejnye, ezt ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; éppen azt álmodtam, hogy prédikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.

– Törülje ki kegyelmed a szemeiből az álmot, és nézzen az égre, mit lát?

– Sok szép csillagzatot.

– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta, felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?

– Vagy igenis.

– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?

– Nagyságos uram – szólt a pap kegyes önmegadással –, én az Isten útait csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. Ami onnan felül jő, az mind helyes, és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges ésszel utol akarja érni a véghetetlent. Ha őfelségének úgy tetszik, hogy a derült ég villámokat lövelljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem, miért van az, mert tudom jól, hogy aki a világokat alkotá, nem bízta mireánk, hogy azokat feltartsuk.

– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább – szólt Apafi, újra beleagyarkodva távcsövébe, s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe, véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol és Denebola is oly porszemnyi kis pontnak látszik, mint a legkisebb ködcsillag.

Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor, s elkezd futni déltől észak felé, éppen mintha Kolozsvár fölött repülne.

A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassúdan, méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva pattogott oly robajjal, mintha ércszekerek rohannának vashidakon keresztül ott a magasban.

Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak házaikból a tünemény bámulatára, az utcák megnépesültek, s a közelebbi oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.

A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a telehold, miután a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszínűre változtatta színét, s eközben a szivárvány minden színeire váló csillagsziporkákat hullatott zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig vízirányosan úszó farkát maga után kapva.

– Jézus segíts! – kiáltának a megnépesült utcában, mindenki azt hitte, hogy ott fog leesni.

Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb lobbanással és oly mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét pattant a meteor –, és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.

A kolozsváriak azt hitték, hogy éppen fejük fölött szakadt szét e tűzgolyó, pedig Brassóban is éppen úgy látták azt támadni és elmúlni, oly végtelen magasságban járt az; sőt Szentmiklóson le is ütött egy szétszakadt darabja, s éppen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén, annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a mennykőt, s akként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta kézzel nem lehete hozzányúlni.

*

Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig volt ember, aki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap alatt úgy megnőtt annak a híre, hogy krónikákat lehetett volna róla írni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, aki sárkánykígyón lovagolt, s csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába feljegyezni, miként az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése, mint követte ezt majdan három ágyúlövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre véreső képében, s mint vonult el az égen harcoló égő tábor lassanként Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató ágyúdördüléssel, amikor egy roppant négyszegletű tömeg, kénkőszínű lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának, hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által konfiskáltatván, előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett, s a lakosok között via facti felosztatott, őnagysága, a fejedelem ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala kellemetes.1

Egy napon éppen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lócán tisztelendő Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugyeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű kollégája családi köréhez.

Még akkoriban sem Csetnek, sem Kóspallag nem bírt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, aki füstöt iszik, és bort nem iszik,2 minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az újabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.

Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó úrnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak. Ha jött egy szép csendesen ballagva az utcán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott, s folyvást rá sem tekintett azokra, akiknek köszönt: ez pápista volt.

Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két úrnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.

Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját, s hosszú hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta, és kezet nem csókolt.

Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: “szerencsés jó napot kívánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!”, az minden kétségen kívül kálvinista volt, s csak azért kiáltotta oly világosan: “kegyelmednek Magyari László uramnak”, nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.

A két úr nevetett rajta eleget.

– A kegyelmed hívei kevésbé toleránsak az enyimeknél – szólt a pópa.

– A nyakukban van a hiba.

Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza ne utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége sem volt is rá, mert különben kikiáltották kevélynek.

Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.

– Ehen hoztam egy kis szilvaízt nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.

– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.

Az asszony visszajön.

– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgyse használ, de még a tengeri és a fuszulyka felveheti magát.

– No, majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.

Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.

– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopnivalót.

Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap az úton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.

Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.

– Már, édes lelkem, azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahhoz egy hétre szívesen engedek a kegyelmed kívánatának.

Ismét másik asszony jön.

– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – azalatt kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – ezüst sarkantyút.

– Nekem-e?

– Hát, biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, aki udvari ötves – tetszik is ismerni –, de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy poltúrával sem engedte alább, inkább, azt mondta, od’adom a papnak.

– De mit csináljak én evvel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én sarkantyút nem viselhetek?

– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd megnő, annak jó lesz.

A pap kacagott, hogy a könnyei folytak bele, elhagyta azonban a kacagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sírni szeretne.

– Hát kegyelmednek mi baja akadt, Matyusné asszonyom?

– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni, hogy az Isten gyógyítsa meg.

– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg, s régóta nem beteg.

– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek egymással a halak, s úgy harcoltak, mint két ellenséges tábor, a holtakat összemarcangolva a partra kihányták.

– Hazugság! Bolond volt, aki mondta!

– Szénási mester mondta.

– No iszen, majd megtanítom én őtet ilyen híreket terjeszteni!

– De a kertészek is állítják.

– Igen, mert bizonyosan szigonnyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a magiszternek, hogy össze ne jöjjön velem valahol, mert…

Az asszony elsompolygott, kevés idő múlva jött a másik. Nagy titkolózva odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyú dolgoknak akar hirdetője lenni.

– Mi baj, Kálócziné asszonyom?

– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak, nagytiszteletű uram, a múlt éjszaka, amint a szérűskertemből jönnék hazafelé, hogy rövidebb úton járjak, a külső kápolna felé tértem; hát amint ott nagy csendesen elhaladok, íme, három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik szinte a város felé szándékoztak, s amint engem megláttak, suttogva mondának, hogy az isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt, midőn egyszerre orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! Mi lehet ez? – kérdezém ismerőimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék, miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből, s belépkedtek a kápolnába, s ott most énekelnek. Nekem hajam szálai borzadtak; most sem tudom, miért nem futottam el onnan. Végre elvégződött az ének és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó, s kilépkedtek rajta egyenkint a kísértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem is földön járnának, egyenkint eltűntek a temető halmai között. Minket a borzalom nem engedett szóhoz jutni.

– Álmodta ezeket kegyelmed.

– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási mesterrel, s újra bebizonyította ő is.

– Hogy jön ide megint Szénási mester?

– Hát nem mondtam még? Úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még kilép majd rajta, s ha eljövünk, még elkap bennünket; tehát, íme, kit látunk az ajtón leghátul kilépni? A magisztert, testestül-lelkestül, a maga százrétű köpenyegében és háromszegletű kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket, s odajött hozzánk nagy remegve, s jó estét mondva, elbeszélte, miként már negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából, és kényszerítik velük a kápolnába menni, ahol egy óra hosszat neki orgonálnia kell, mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet felmegy a katedrába, s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy szót is, csak azt látja, hogy szája mozog, és a kezei járnak. És hogy mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vagynak reánk készülőben, háború és mindenféle ellenséges futás s az országnak zűrzavaros felfordulása.3 És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már vele az egész város. Mármost én mitevő legyek?

– Menjen kegyelmed haza, és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek, hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni, sem kegyelmeden bosszút nem állnak.

Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, míglen Magyari László uram egyszerre minden előleges inektívák nélkül felugrott helyéről, s elkiáltva magát:

– Hazudsz, ha mondom! – olyat ütött a levegőbe az öklével, hogy ha az, akire gondolt, éppen akkor előtte áll, bízvást kiüti egynehány fogát.

A pópa megfogá köntösét.

– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő kolléga, nem lehet ököllel agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények jelentkeznek.

– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba emelt?

– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van magát kijelenteni csodák és tünemények által?

– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a népeket ámítsák.

– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?

– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a múlt évre, amidőn egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyújtogatni? Nem volt éjszaka, hogy itt vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre több gyújtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez égetések által céljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha e csodák meg ellenkező célból történnek? S míg egyik kéz a nép házait, a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyújtogatja? S inter duos litigantes a szegény nép, a tertius gaudet, hogy a könnye is foly bele.

– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.

– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros, s elönti az országot, másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában izzad. Üstökös jelenik meg, ím, azt mondják, ez azon égő kard, mely sokakat ki fog oltani! És sohasem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e híreket, a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi mesterségük a háború, odahagyják kaptafáikat, s lőni, kardot forgatni tanulnak; becsületes céhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az enyedi diákok, és vagynak, kikre nézve e dühödt hangulat kívánatos. Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de mégsem az égből.

Míg a nagytiszteletű urak ekként beszélgettek, a vásártéren valami látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett, s nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem lehetett volna lehajítani.

– Nini! – szólt az elébb figyelmessé lett pópa. – Ott valami történik.

– Olasz kutyatáncoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító balzsamot.

Ím azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpcös, kerek hasú férfi, s már messziről integet és kiabál.

– Nagytiszteletű uraim, jöjjenek, de gyorsan!

Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit, s nem tudá mire vélni e minden formalitásokat mellőző hívogatását, azért is bevárá, míg egészen odaért.

– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?

– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hívom? – szól az oly hangon, mintha ő parancsolna az esperesnek. – Itt a piacon egy ördöngös ember van.

– Lehet ott még több is.

– De ez valóságos ördöngös, olyan, akit megszállt az ördög, eszi a földet, és túrja a tajtékot, s próféciákat mond az embereknek; magiszter Szénási éppen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban exorcizálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy Erdély címeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a csillag le fog esni belőle, a félhold pedig teleholddá fog megnőni.

– De már ez mégis sok! – kiálta fel egész méltatlankodással az esperes. – Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba, s hozza utánam a nádpálcámat. Kolléga uram maradjon addig itt.

Azzal egész tekintély-súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az emberek megismerték, s utat nyitottak előtte egész addig a kisded térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.

Egy láncokkal körülvett kőemelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén egy meghajlott termetű, száraz férfi állt, a legtetején pedig egy hamuszín pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.

Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magiszter Szénási, vagy mint őt felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog ismertetni.

Az esperes megállt a tér közepén, pozitúrába vágva magát, s kezeit hátra téve, a magiszternek fordult:

– Mit mívelsz e helyen, te korhely Proteus Transsilvanicus?

A megszólított mellére tevé kezét, s arcát földig hajtva, felfordítá szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arcát oly háromszegletűvé húzta, hogy aki nem ismerte, megszánta volna; és szólt a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:

– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus Transsilvanicusnak, holott az én nevem magiszter Szénási?

– Micsoda magiszter? – pattant föl a lelkész. – Ördögök mestere vagy, pokol orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagyváradon, de elszöktél egy gazdag zsidó leánnyal, s hogy hozzájuthass, zsidóvá lettél érte. Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thesszáliai basának, s hogy ne reklamáljanak, áttértél az iszlám hitre, onnan megszöktél, és voltál cincár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél Erdélybe, már akkor unitárius voltál, mert pénzt gyűjtögettél a szamosújvári templom számára. S mi vagy most? Sehonnai, ki sehol sem lakik, és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát Hencidától Boncidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé; te családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek Erinnyse! Kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rossznak, kevélynek, alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót, piacokon mint demagógot, békesség idején mint harci hőst, háború alatt mint zarándokot; ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni, beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott képpel állsz elénk, ki most mankó után húzod a lábadat, ősz, kopasz fejeddel, holnap kipödrött bajusszal lovon fogsz nyargalni; hanem amíg akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem, és felelj nekem az összegyűlt nép előtt: ki adott teneked hatalmat holtakat és rossz lelkeket idézni elő? Ki tett tégedet az idők prófétájává?

A megszólított felemelé kezeit az égre, s hosszan felsóhajtott: – Óh, én uram, én erős kősziklára építetett váram, ím, lássad az én ellenségem minő vermet ás énalám, hogy benne elejtsen! Az én üldözőim, mint az erős bikák, környűlvettenek engem, és kapálják a földet, és orrlikaikból égő tűz lövell énreám, az én lábaim meg vagynak kötözve kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes fenevadak sírjokból kiástak, de te, óh uram, ki világ vagy a sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg azoknak ajkait, akik némák, és azoknak füleit, akik süketek, és önts félelmet azoknak szíveikbe, akik felfuvalkodtanak magukban, és orcájuk megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?

Amint a magiszter elvégzé patétikus beszédét, felemelkedék a kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végigtekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szaggatott hangon megszólala:

– Jaj! Háromszor jaj néked, Asszurnak és Edomnak népe! Eljön az Úrnak rettenetes napja, és elvesznek az ég világosságai! Elvész fegyver által, kit a nap készen nem talál, és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni az elhullottak vérében! És akik elfutnak; olyanok lesznek, mint a bujdosó madár! Sírjatok, Moáb leányai, és öltözzetek zsákruhákba, mert a jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani, s a hegyek oldalain a kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak, és a ti kézíveitek idege meg ne lankadjon, hogy amidőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók ébren találjanak!…

– Tehát dárda és kézív! – monda Magyari László. – Tisztában vagyunk – s azzal odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a megrémült tömegen. – Jámbor próféta, vajon nem tudnád még, hogy mai világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?

E komikus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre felegyenesedék a démoniákus, s összeszedve arca minden borzasztóságát, a pap felé fordult, s reszketeg tíz ujjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá; miközben magiszter Szénási is kárörvendő arccal irányzá mutatóujját a megszólított felé.

– Jaj teneked, Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös Ákhitófel!

De Magyari László uramnak se kellett több! Nosza, odaugrék, s minekelőtte más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról, másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe, s megrázá emberül, mondván:

– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?

– Jajajaj! – Nagytiszteletű Magyari László uram! – ordítá az exorcizált, elfeledve frázisokat és kísértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az üstöke eleresztését instálta.

– Hát te ki vagy, trifurcifer? – riadt rá újra Magyari.

– Nem vagyok én senki, csak a magiszter kályhafűtője. Eressze el a hajamat, nagytiszteletű uram.

Az exorcizáló e szóra elereszté az ördöngöst, s míg az a nép szitka és kacaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magiszternek fordult.

Futott volna már az is a nyavalyás, de a pap megragadá köntöse szélét, s éppen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálcával, ilyen szép tanítást kötött a lelkére:

– Te Istent gúnyoló, tarkahitű, zsidóból muzulmánra fordított edomita, tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, a legkevésbé pedig az olyantól, aki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálcát), mellyel a hasonlatos rossz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is ki tudom kergetni.

Szénási szeretett volna már menni.

– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek, akiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam odaállok egy fustéllyal, s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem kívánkoznak többet az árnyékvilágra, amíg én itt vagyok. Ez szóm és mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.

Az elbocsátott renegát köpönyegébe húzódva, iparkodott elveszni a néptömeg között, mialatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy diadallal tért vissza a parókiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen üldögélt tisztelendő kollégája, nem vevén részt sem pro, sem contra a viadalban.

II. Az aranyos kaftány

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilenc hónapig lakott Sztambulban, s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedóniai basa dandáraihoz, s szabad volt neki lehúzni a papucsait, mikor a szeráj külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előnyök mellett a kisebbik testvér sorsa éppen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni vagy kereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi elsőszülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másodszülöttet, kit idejekorán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a szemináriumban pappá neveltessék; minthogy azonban az ifjúnak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hipodiakónus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruhára is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.

Házassága első évében egy kis lyánkája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára tűrt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle a leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt a vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és túró kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjúját fölnevelné, s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt húsvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengettyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná a fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Marika kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása; Mihály már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát, s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát, s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis bocinak.

S íme, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehénkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles színt készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor török sejk a Sztambulban lakó majorescót, amiért az ruhájához mert érni az utcán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére, s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.

Hogy megsiratták azt a tehénkét, amit még meg sem vettek!

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostul együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelemtelen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte az egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni.

Élete delén át sanyarú munka és nélkülözéshez levén szokva, ez annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jóízűen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.

Korán kelt, és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, amit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig odaadta az árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjúbőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, amelyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak, s nyusztot és asztrakánt viseltek a bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz ábécét tanulni gyalog, két hajdú kísérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.

Mikor megnőtt a lyánka, a konyha és háztartás gondjai bízattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzáadja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem bírta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget, nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulyaszámra, sertéseket vásárlt ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kívánságán feljül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utánajárt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni, hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat, s ami a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen probléma maradt előtte, s miután sokáig törte azon a fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel, végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. – Rozzant kastélyának nagy kiterjedésű kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és úritökkel, mik felett egy béresből promoveált kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant úritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült a bámulására, és a fenn említett hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán se látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszínű héjjal, sötétzöld csíkokkal átrecézve, tetején turbán alakú sipkával, s abba egy kis lyukat fúrván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyakkal, s ekképp feltétetvén a legjobbik hatökrös szekerére, kiválasztá a két legokosabb béresét, a szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak, elindítá őket az úritökkel Sztambul felé a magas portához.

Három hét telt bele, míg a szekér Bizáncot elérte. A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orcája elé, s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokrócot az ajándékba hozott tökről, s a magas díván előtt letevé.

A szultán dühbe jött az ajándék láttára.

– Hát disznó vagyok én, te hitetlen kutya, hogy nekem tököt hozasz?

És rögtön parancsot adott a kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt, s csak elbámult, amint abból tökmag helyett a fényes aranyakat látta kihullani; mindamellett parancsához híven lefogatá a szegény bérest, s olyan százat veretett a talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálca lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van arannyal.

A nagyúr orcája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavetetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott cifra öltözetet, amint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, hanem az uráét szépen hazavitte, s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelemlevelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, felvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötétvörös tibeti kelméből volt készülve, s átszőve arany- és selyemvirágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén aranysujtással és tenyérnyi paszománnyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás tulipányok s kék, zöld és lilaszín rózsák voltak csodálatosképpen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megírta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: vajon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Úgy, de az aranyos kaftány alá nem lehete többé felvenni a festett bőrködment, sem a szíjas bocskort, sem a báránysüveget nem lehetett hozzá feltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, aki selyemdolmányt, mellényt és hímzett harisnyát készítsen az aranykaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyánpapucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva azonban, többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötventalléros mokány paripára; kelle tehát Besszarábiából hozatni pompás paripákat, s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályogakolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóravaló aklot és színt kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszín különb lett volna a lakókastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindelyfoltozástól, s kilátszottak a téglái, ahol a vakolat lehullott; nem volt mit tenni más, mint lerontatni a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábízni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, amilyenről csak fogalma lehet.

Így változott meg a világ rendje egy aranyos kaftány miatt.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornácokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúcos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.

Ide mármost megint nem lehetett a régi falócákat s paraszt pokrócokat berakni, hanem be kelle vásárlni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az arannyal préselt bőrpamlagokat és oroszlánlábú márványasztalokat, aminők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, akik csézákban járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, aki a sok becses citromfű és úritök helyett kaktuszt és egyiptomi bogáncskórókat tenyésszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rektorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki francia nevelőnőt, kitől szép ízlést, előkelő modort, hímzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mívelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásítozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuóz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! Nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, hacsak herceg nem jön érte. Még abban is válogatok. Bosznya hercegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka hercegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, ami Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.

… És mindezen dolgokat egy aranyos kaftány szülte.

III. Három szűz

Úgy lőn, miként Mihály úr előre elgondolá.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya fölé a címeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb zsupánok, vajdák és hercegek pompás kíséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mindezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herceg maga jön érte, akként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén, s zűrzavaros ügyei az örökös tatár zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hír után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szívén és ó-nemes címerén kívül egypár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Felkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, aholott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele, s elegendő időt hagyván az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a húsvét utáni hetekre.

Mihály úrnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképpen kitegyen magáért. Összehívatta a lakodalomra Moldva, Bosznia, Szervia és Erdély minden celebritásait, s nem restellte Versailles-ból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: “Mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nemcsak ő járt Franciaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a francia király asztalára főzni!”

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagát, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornácon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kísértek, s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes úri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyemruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek, s e pompás, deli alakok oly délcegen léptettek végig a tornácokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arcán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végetlen szerencsésnek érzi magát azáltal, hogy megalázta magát őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy “szegény” lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöztető teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyűket illesztgetett. “Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a láncot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? Hát a nyakra?” Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, amit apja hordott neki, nem bírt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt.

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt kétsoros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karosszéket a pátriárkának! Őtet illeti ez a hely; emitt bal felől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a pátriárka jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársonyszéket. Ide átellenbe egy selyem szófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakónusnak azt a festett keményfa lócát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminchárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüsttálakra virágkoszorúkat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sörbetes csészét kell a kanta mellé tenni, abból issza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a korán ellen. Az asszonyságok elé velencei kristálypoharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, mert neki mindenkivel kell koccintani, hogy baja ne essék. Így ni!

Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még, Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor udvarára, ahányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon tarackok voltak felállítva, hogy amint meglátják a fejedelem hintaját, azonnal adjanak jelt velök.

Végre hallatszott a durrogás, Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, kiabált a toronyőrökre, hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg is kicsődült a tornácra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket meglátni, midőn nemsokára két négylovas hintó tűnt fel a fákkal beszegett úton, melyet gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy fel ne dűljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló bandérium poroszkált.

Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait, s a trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású, selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, aholott mindjárt a kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé azt fel ismét, midőn a hintó kinyílván, abból egy szakálltalan hetyke fiatalembert lát egyes-egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem szemlélhetni a kocsiban, ha-ne-ha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy gyalog jöjjön le. Miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin jött haza, félvén a feldűléstől.

A kiugrott ifjú azonban nemsokára felmenté kétségei alól, bemutatván előtte magát.

– Én Thököly Imre vagyok, kit a fejedelem őnagysága saját személye képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal kinyilatkoztatni afölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem jelenhetett, csak őszinte áldáskívánatai által, miután a fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a fejedelem őnagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kíván kegyelmednek.

Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy “nagyon örülök”, vagy azt, hogy “nagyon sajnálom”, s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó elé, midőn Thököly Imre még egyszer eléállt.

– Még azt is megbízatásom van kegyelmességednek tudtára adni, miszerint Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi hadakkal rögtön kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bízni, adja át nekem a kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét, s visszaviszem a kegyelmedét neki.

A jó öregúr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarkális ötlete által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére tartogatott, s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy összevissza csókolá, hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét, Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá, egész menyasszonyi díszében.

Gyönyörű karcsú barna lyánka volt a szép Mária, arca halovány, mint a liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei szépségét emelék a közé fonott igazgyöngy füzérek, termete, melynek formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délceg alak, e büszke szemöldök, ez élvezetígérő ajkak.

A vendégsereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell, emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra, két sötét és sűrű szemöld s a szénfekete bajusz erős, határozott kifejezést adtak sötét olajszín arcának, mely arcélben feltűnő római jelleget hordott magán.

Ez a vőlegény.

Midőn az örömapa bevezeti vendégei elé az újon érkező párt, első dolga őket Ghyka hercegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily módosan teljesíté az ifjú gróf megbízatását a csókok átadásával, mi is közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles ifjúban.

Míg mindenkitől öleltetve, úgyszólván kézről kézre adaték, egyszerre a remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni reá, s a leglovagiasabb francia courtoisie modorában üdvözölvén őt, negédes, sőt csaknem büszke mosollyal fordula a körülállókhoz, amit csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetreméltó kacérsággal mondva:

– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém mint csókok postája, úgy hiszem, teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének általam.

S mielőtt valaki végiggondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az elragadó impertinenciával, mellyel ő férfiakat és nőket hódítani szokott, odahajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arca egy pillanat alatt bíborvörösre gyulladt, márványtiszta homlokára egy hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arcokon sem idéze elő egyebet egy könnyű mosolygásnál.

S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz, túlbecsült önbizalmat vegyítve arca mosolyába.

– Reménylem – úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve –, miszerint menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, mellyel küldetésem e pontjának megfeleltem.

A vendégek erre átalánosan felkacagtak. Imrének sok bohóságot meg lehete és kelle bocsátani, mert hisz ő azokat oly szeretetreméltó módon tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.

De két hölgy arca mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.

A vőlegény félmosollyal, félbosszúval monda, megsimítva szép bajuszát:

– Adta fia, hamarább megcsókolta a menyasszonyomat, mint saját magam.

Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt és vőlegényt, elkezdődött a szertartás, s nem gondolt senki a tréfás eseményre többé.

Kivéve talán két hölgyet, kiknek szívében szúrást ejtett a könnyelmű tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kígyó fullánkjával.

*

Azon másfél óra alatt, míg az esketési szertartások a főtisztelendő pátriárka, a nagytiszteletű archidiakónus és a tisztelendő harminchárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a legnagyobb áhítat és ünnepélyesség közben véghezmennek, maradjunk mi az előteremben, s kövessük el azt az indiszkréciót, hogy tudjuk meg, mit tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet éppen most hozott nagy sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököly Imre számára, s szörnyen dobog a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban van.

Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő, s tartalma körülbelől ez lehet:

“Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban nyolcezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt bevárandják Amhát basa seregeit, s azonnal megindulandnak a Kiuprili táborával egyesülni. A harc többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek jutand a dicsőség, elölvihetni benne a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed, hanem iparkodjék bennünket utolérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja meg kegyelmességedet. Datum Albae Juliae stb.”

“P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a fejedelem úr őnagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.”

A második levél finom női kéz írása volt, meglátszott rajta, hogy az a kéz nemcsak a tollat, hanem a kardot is meg tudta nyomni.

Tartalma így hangzott:

“Édes barátom. Vettem leveledet, s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Írott betűknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. Aki szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, hanem egy másik gyászos özvegyre, aki kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után ítélem meg, amit mondanak, hanem az után, amit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője: Ilona.

P. S. A nyár derekát alkalmasint a mehádiai fürdőkben fogom tölteni.”

*

A szertartásnak vége levén, sokkal derültebb arccal jöttek vissza a benne részvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy mármost menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem kell az élő műkiállítást újrakezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen énekeltek, az öregasszonyok egy hétig fognak egymásnak beszélhetni a látott öltözetekről, s ugyanannyi ideig lesz nyitva pince és éléskamra boldognak és boldogtalannak.

Az úri násznép vígan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba, ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.

Így jő legelöl Thököly Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka hercegnőt, utána Béldi Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a háziúr karját fogadta el, kinek kettős szerencséje jutott, bal felől a szép kis Aranka akasztván magát karjára, a szeretetreméltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke angyalfejecskéjével, piros életvidám arcával kedves játékbábja szokott lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, anélkül hogy félni kellene, nehogy arca rózsái elhalványuljanak.

Feriz bég ott állt a küszöbben, komoly hallgatag arcával, mindaddig míg Aranka nem jött, a kisleány észrevevé az ifjút, nyájasan köszönt neki, mire Feriz bég mély melankóliával sóhajta fel, s utánaindult.

A vőlegény a szép Teleki Flórát vezette kezén.

A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.

A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.

Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom, halvány arc, okos, nemes vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édesanyja szelíd, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a Teleki-család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek arcvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az ősanya véréből közé vegyült szívjósággal, a státusférfiú magas szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!

Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcnak a szép, gyermeteg Béldi Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel, nevető búzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem fogy soha, enyelegve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ, s csókjait pazarolja azokra.

Kettőjök között áll, mint a gráciákat szokták festeni, a szép menyasszony, az ábrándos arcú Mária, szabályos ógörög vonásival, az árkádiai mirtuszerdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy könny rezeg. Miféle könny? Örömé-e, vagy bánaté?

– – – Asztalhoz, uraim és hölgyeim! Asztalhoz! – szól a háziúr harsány hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre leültetni. Thököly a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé: velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel átellenben.

A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte, s engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind a jóllakott embert egyaránt bosszantná. Mi gondunk a tálakra?

A végtelen pohár kezd már körbejárni, az arcok mindig derültebbek lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajon miről beszélhetnek? Bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép kertekről, hollandi tulipánokról, versailles-i és luxembourgi delnők piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes másként, mint a szép ifjú kedves előadása által, ki udvarias feladatául vevé, szép szomszédnéját élénk beszédben tartani anélkül, hogy az egész társaságot mulattatná.

Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt, pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herceg, mind a leány. Ah, de a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt, s a herceg mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjúval oly víg, mondhatni kedélyes beszélgetésbe merülni látva, s bármennyire iparkodott is szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés hangja elzavarta az ő arcáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is, Flóra szemei oda vezették vissza tekintetét, ki végre egészen elhallgatott, úgyhogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő pátriárkához fordulni, s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.

Ki ügyelt volna más e balgaságokra? Kinek volna arra gondja, hogy mi történik a tenger fenekén?

Egypár guszlicás szerb zenész kezdett el eközben citerája mellé szomorú, egyformán búsongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái kihallatszottak olykor a férfizajongásból.

Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a sörbetes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az énekeshez, s odainté, megszólítva dörgő szóval:

– Hagyd el már azt a sok versbe szedett harcot, énekelj helyette valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Gulisztánból egyet.

E szókra a mellette ülő Feriz bég arca egyszerre elpirult, gondolni sem lehetett: miért?

– Tudod talán “A szerető panaszai”-t? – kérdé a zenésztől a basa.

– A danáját ismerem, de a verse nem jut eszembe.

– Óh, azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra írni, adjatok neki pergament és írónádat.

Feriz bég vonakodni készült, amivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát, s felgyűrve dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett írónádat, s írt.

Akik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végighordozá, ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arcán feledé, s égető szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt, a lyánka lesüté szép emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arcán, mely a csattanásig kigyulladt miatta, s anyjához kezde simulni szemérmes nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.

Feriz bég leírta a verset, s odanyújtá az énekesnek. Az emberek megtaszíták egymást, hogy csend legyen, s figyelve hallgattak.

A zenész végigfutott citerája húrjain, s elkezdé énekelni a török költő dalát:

“Három szép leány áll együtt, együtt állnak összeölelkezve.

Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.

Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál.”

“Ha a nap leszáll, akik szerették, elalszanak;

Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szmére;

De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.

Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…”

A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a dalost, hogy folytassa azt.

“Három szép leány áll együtt, egymást csókolva,

Óh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.

A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkaitokra rakott, hogy férfiak szívét boldogítsa vele.

És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.

Óh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!”

Általános lőn a derű, mely e dalt követte, alig lehete hinni, hogy e vers nem ez alkalomra született.

– Ki hinné – szólt Béldi Pál a basához –, hogy nálatok nemcsak nyilat faragnak a nádból, hanem íróeszközt is szerelmes költők számára.

– Óh, a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa – felelt Ahmed –, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorút fűzünk, ez csak azért történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.

Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára, de azért voltak elegen, akik e mozdulatot észrevették, s az ifjú török e perctől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgyhogy lakoma vége felé maga Thököly is bámulva tapasztalá, hogy szép szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet remekeire, s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a kard, mint a hárfa.

E perctől kezdve az ifjú gróf kevésbé beszédes kezde lenni, s gyakran felkeresé szemeivel Béldi Aranka arcát, ki látható zavarral ült veszélyes helyén, erősen húzódva anyja mellé, mintha annak még mindig ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.

A lakoma elvégződvén, Thököly udvarias nyájassággal vált meg szép szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltűnni Flórával együtt egy ablakmélyedésbe, s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával találkozhassék, azonban útközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el, hogy mire odaért, már elfoglalva találta a leánykát, ki anyja karjába kapaszkodott, a herceg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen kívül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát, s vígan enyelgett a vőlegénnyel.

Thököly behízelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy szegletbe szorítá a herceget, hogy annak Béldinével jutott a beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több ízben hangosan megnevettetni bohó ötleteivel.

A hercegben forrt a méreg, azon percen állt, hogy magáról elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két férfi közti feszültséget, s meghajtva magát előttük, leányával együtt odahagyá a teremet. A herceg megfogá Thököly kezét, s epés tréfával monda neki:

– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább megelégelhetné ráadásul az enyimmel, s ne törekednék minden leányt a pillangógyűjteményébe hálózni.

Thököly átérté a szavak keserű gúnyját, s szelíd, de bántólag lenéző arccal válaszolt:

– Jó barátom, életműszered hibás, arcod színéből látom, hogy epekiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgációk rendét, vagy régen vágattál magadon eret.

A herceg arca elsötétült, megszorítá görcsösen Thököly kezét, fogai közül mormogva:

– Vagy magamon, vagy máson. Mikorra rendeled e műtételt?

Thököly vállat vonított.

– Akár holnap reggel.

– A keresztnél találkozunk.

A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki, bár a terem túlsó szegletén állt összefont karokkal, sasszemeivel minden arc-, minden ajkmozdulatát elfogá mind Béldiné- és leányának, mind a két férfinak, s midőn azok egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól, egyszerre eléjök lépett, s megszólítá őket egyenesen.

– Ti Béldi Aranka miatt párbajt akartok víni?

– Minő kérdés ez? – szólt a herceg visszautasítólag.

– Az nem fog párbaj lenni – monda Feriz –, mert hárman leszünk hozzá.

Azzal megfordult, és eltávozott.

– Milyen bohók ezek a komoly emberek – mondá magában Thököly –; keresik maguknak a szomorúságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a híres kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő ellen! Ez fölséges lesz.

E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, odafurakodék Thökölyhez, mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.

– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el a napomat unalmas dolgokkal.

S azzal egész késő éjszakáig a legvígabban mulatott a poharazó férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába, s meghagyva a levélhozó csatlósnak, hogy amint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt felkölteni.

IV. Három férfi

Thököly legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, felkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.

Imre felöltözött, halvány arcán némi kedvetlenség volt észrevehető a múlt éjszakai tivornya után.

– Itt a levelek, uram – szólt a csatlós.

– Hagyj nekem békét a leveleiddel – viszonza Imre durcásan –, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel, s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg háziúr fölkelt-e már?

A csatlós újra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté, s mentéjét magára ölté.

Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herceg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.

– Jól van – monda Imre –; a kocsikkal várjatok rám a dragumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet és bort, az útban fogunk reggelizni… – S azzal lesietett az örömapához, ki őt szívesen, könnyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá, s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főúr számára, érzékeny búcsút vőn tőle.

Thököly sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, amíg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nemsokára eltűnt az erdők között. Egy csatlós kísérte nagy messziről.

Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököly csak a reggeliről gondoskodott, a herceg semmiről sem.

– Jó reggelt – szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herceg hátat fordított.

– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni – monda Thököly, s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.

Nehány száz lépésnyi távolban egy szép, kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herceg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és nekigyürkőzni.

Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! A herceg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, arannyal hímzett borjúszájú ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek dacos tekintete tanúsítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a súlyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezde legszélesebb lenni.

Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt két ujjnyi széles, s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót. Karjai nem látszottak túlságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyeden megsuhintva, egyszerre mintha acélrugók s kemény ideghúrok rezzentek volna meg karjában, előtűnt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arca szilárd volt és komoly.

Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plasztikailag szabályos idomzata, karcsú körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastle-i fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszín acur poule acél, kevéssé hajlott, vége felé mindig vékonyabb.

– Bajtársak – szólítá meg Imre ellenfeleit –, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.

– Én vívok egyszerre mind a kettőtökkel – szólt a herceg büszkén.

– Kettő ellen én is – veté utána Feriz.

– Tehát ki-ki magának, és mindenki a többi ellen – magyarázá Imre –, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harcot a megmaradottal.

– Azt se bánom, csak mentül elébb – szólt a herceg türelmetlenül, s kiállt a síkra.

– Megállj még, barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel?

– Ej! Én nem nézőnek jöttem ide! – kiálta fel a herceg indulatosan. – Aztán nekem semmi közöm a béghez.

– De van nekem hozzád – szólt közbe Feriz.

– No látod – monda Thököly –, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg; de ő felszólított, s az ilyen felhívásnak ki kell állanunk anélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.

– Ne tovább! – szólt közbe Feriz. – Határozzon a sors.

– Helyesen – monda a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s odainté a török borbélyt. – Fogjad, becsületes férfi, e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herceg, a réz én vagyok. Három közül amelyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.

A borbély felhajítá a pénzeket, az arany és az ezüst esett egyformára.

A herceg bosszúsan inte Feriznek.

– Tehát jer te hamarább. – Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölyvel állhatna szembe.

Thököly inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat, s álljon készen kötelékeivel.

– Minek az? – szólt gúnnyal a herceg. – Én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.

Azzal szembeállt a két bajvívó.

Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harcot, s azzal egyszerre összecsaptak. A herceg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélegzet alatt le akarná azt gázolni, s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt körös-körül szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.

A herceg arca égett a dühtől.

– Nyomorult kölyök! – ordíta fogait csikorgatva, s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég fél térdre bukott, amidőn egyszerre sebes vérsugár szökellt valahonnan a herceg arcába, mire az megdöbbenten lépett hátra, s leereszté kardját.

A viadal hevében nem vevé észre, hogy sebet kapott. Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgyszólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, éppen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.

Thököly odaugrott.

– Herceg, te meg vagy sebesítve!

A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt a sötétvörös vér, s a herceg arca sápadt lőn egy pillanatra.

De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete, s Imrének fordulva kiálta:

– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok bal kezembe a kardot! Vívok az utolsó csepp vérig!

– Ne nyugtalankodjál, herceg – szólt Imre udvariasan. – A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.

A herceg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék, s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz-e halálos.

Csak ketten maradtak a küzdtéren: Imre és Feriz.

A bég még ott állt elébbi helyén, s szótlanul inte Imrének, hogy jöjjön.

– Megbocsáss, derék bajtárs – szólt a gróf –, kissé ki vagy fáradva, s egyenlőtlen lenne köztünk a harc, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe; csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.

Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat, s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök alakú ezüst úti kulaccsal együtt, mely tele volt borral. Imre visszaadá a csatlósnak a kulacsot.

– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort, s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem issza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én is vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.

Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete, s szívesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.

Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem egészen fedezett el.

– Te azt a sebet nem magyartól kaptad? – kérdé a gróf.

– Nem: olasztól. Candia szigetén.

– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vívómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, amilyenben kaptad; ellenség volt melletted jobb felől, bal felől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.

– Egészen úgy volt.

– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy perc alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztülcsap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet előle.

– Valóban igazad van – szólt Feriz bég mosolyogva, s azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. – Végezhetünk.

– Nem bánom – szólt Thököly, s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyújtandó.

Kiálltak a síkra.

– Még egy szót, bajtárs – szólt Thököly barátságos nyájassággal. – Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozz úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harcolnál, mert emiatt sok erőt elvesztegetsz, s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a kardodat, hogy csak az öklöd mozogjon.

– Köszönöm a tanítást – szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.

Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököly nyugodtan, szelíden mosolygva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés, a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre, s egyetlenegyszer sem csapott rá vissza, úgyhogy utoljára Feriz bég mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra, és kardját leereszté.

– Te csak kötekedel velem, miért nem vágsz vissza?

– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harcolsz.

Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököly hideg nyugalmán, s csaknem magánkívül veté magát ellenfelére.

– Lássuk hát, hogy te ördög vagy-e?

Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett Thökölyhez, az egyszerre kimereszté karját, s azon percben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével visszafelé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.

A török ifjú meglepetve ereszté le karját, amint az észre sem vett csapás után arcára kezde folyni a vér; Thököly elveté kardját, s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arcáról a vért, s a legnaivabb ijedség remegő hangján mondva:

– Látod: mindig mondtam, hogy vigyázz e vágásra.

Erre a borbély is odafutott kötelékeivel, s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag monda:

– Katonadolog! Csak a bőr van megsértve. Három nap alatt beheged.

Thököly örvendve szorítá meg Feriz bég kezét.

– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam öntudatos okot arra, hogy rám neheztelj.

– Örülni fogok barátságodnak – szólt Feriz komolyan –, de ha azt kívánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: sohase közelíts oly leányhoz, akit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.

– Becsületszavamra mondom, Feriz – viszonza Imre –, mindazon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek, s egytől sem kívánok szerettetni.

Feriz bég nem állhatá meg, hogy fejcsóválva el ne mosolyodjék. – Úgy látszik, elfeledted, hogy menyasszonyod is azok közt van!

Thököly zavarodottan ajkaiba harapott, s nem adott feleletet, tréfaszámba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.

Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak, s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült, s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.

A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat, s evégett megszólítá urát.

– Nos, hol van az a két levél? – kérdé a gróf nagy restül.

– Már nem kettő, uram; hanem három.

– Hogy szaporodott meg?

– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával ezen kocsizott hazafelé.

– Tehát előrement? Lássuk, mit írnak?

Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztülfutotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, ahol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsinyt megállapodott: “No, de majd utolérjük” – gondolá magában, s a másik levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláírva.

Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzáfogott, arca láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajtva, s a levelet eldugá keblébe éppen szíve fölé, s mélázva tekinte maga elé, mintha önszíve dobogását hallgatná.

Azután feltöré a harmadik levelet.

Jegygyűrűje volt benne, egyéb semmi. Egy szó, egy betű sem azon kívül.

Imre nehány percig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arca nehány pillanatra elsápadt, s feje aláhajlott.

Perc múlva ismét felegyenesedék; s elég fennhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:

– Istenemre, ez jobbkor nem jöhetett!

Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt, s azon iratot, melyet keblébe rejtve, elővevé, abba tekergeté azt bele, s visszatéve ismét szíve fölé, arca kigyulladt, keble kitágult, s megfordítva lova fejét, jó kedvvel monda csatlósainak:

– Nem megyünk Erdélybe, vissza! Mehádia felé…

V. Országos gondok

Nehány héttel idősebb az év, amióta Rumnikból távozni láttuk Thökölyt a három levél olvasta után, és íme, Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik, és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvajláz állta el, arca elvesztette színét, alig bírja magát fenntartani, s minden íze fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy percig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyes-bajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is éppen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélegzete forró, és arca sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe húzódva, egy alig észrevehető alak kucorog, ki oly megszontyolodott képpel húzódik a falhoz, mintha bele kívánna bújni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, hacsak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, anélkül, hogy odanézne; csaknem háttal lévén felé fordulva.

– Kegyelmed, Szénási mester, egy véghetetlen ügyetlen, ostoba ember.

– Kérem alássan…

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed ahelyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Én úgy gondoltam, kérem alássan…

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Nekem Naláczi úr őkegyelmessége mondta.

Naláczi tüskén látszott ülni, s szemre-főre nézett.

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? – vágott közbe Teleki. – Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott –, miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjessze, s a népet harci jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút prédikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Engedelmet…

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap múlva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki, s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan – rimánkodék az ember –, mitevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, amit akar. Menjen el Szatmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak vagy Kászonyihoz íródeáknak. Most éppen írni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s aztán maga elviheti.

– De hátha nem fogadnak fel.

– Maradjon kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül elébb pusztuljon előlem.

A magiszter nagy remegve eltávozott, zsebkendőjével törülve szemeit.

– Uram – mondta Naláczi egyedül maradva –, árt ez a hevesség.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, amit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játsszon ki.

– Nem úgy értettem. Méltóságodnak árt az indulatoskodás.

– Sőt, inkább ez tart fenn; ha bosszúságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, várjon a kapuban az íratandó levélre, s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piacon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbáccsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett, és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára, s kérte apródját, hogy egy flaneldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arca a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makrancos gyerek? Miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis haemorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden aequinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagybeteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? Így megilletődni azon a házasság-elmúláson, mintha Flóra húgom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek “mind a vízig szárazon!”

– Bizony, eszemben sem tartom én azt.

– Kegyelmed rossz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Uram! – szólt könyörgő hangon Teleki.

– Mert ha szeretne bennünket, megkímélné magát, és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– De ha én lefekszem…

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

Telekinek mit volt tenni? Le kellett feküdnie felsőbb meghagyásból.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni – szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahhoz intézé szavait:

– Te fiú, gondod legyen rá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? Ezt én parancsolom! És amíg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem írást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked, és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaróddzék be jól, s dörzsöltesse meg egész testét gyapjúszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt, s hagyja rajt, amíg kiállhatja, estefelé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat piócát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne restelljen ezekből a “pilulae de cynoglosso”-ból szedegetni. Csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor “árnős labdacsok” neve alatt házi orvosságképpen tartottak divatban.

– Mind jó lesz, nagyságos uram.

– Így, ni. Estefelé ismét meglátogatom kegyelmedet.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

Az apród tétovázva tekinte rá.

– A fejedelem őnagysága meghagyta… – szólt figyelmeztetőleg.

– A fejedelem szereti a tréfát – viszonza a tanácsúr. – Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket, s olvasd el előttem.

– De mit fog mondani a fejedelem?

– Neked én parancsolok, fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak, és ne törődjél vele, ha engem nyögni hallasz.

Cserei megnézte az egyik pecsétet, s nem merte azt feltörni.

– Kegyelmes uram, ez a secretum sigillum.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet, s megnézve az aláírást, alig hallhatóan rebegé:

– Leopoldus.

Teleki, fél könyökre dőlve, hallgatá.

“Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!”

“Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily nagy jóakarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s valamiképp a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban megtartassanak, akként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török háború kigyulladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbárok dühének a külső királyok és választófejedelmek egyesített erejével s Istennek segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harcaiknak büntetésével térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és rendeit királyi védelmemről mindaddig biztosítom, míg az irántami jóakaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fenntartására a fenn tisztelt báró Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire nézve jó egészséget és minden szerencsét kívánok fenségednek stb.”

Cserei félve tekingetett ajtóra, ablakokra, ha nem hallgatózott-e valaki?

(Tehát Thököly eltávozta óta sok dolog megváltozott, amiről nem is álmodott senki!)

Most lássuk a másik levelet.

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláírását megismeré, ki Nándorról írt a fejedelemnek ily szókkal:

“Legdicsőbb fejedelem!”

“Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük teneked barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak, a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát megszállván, az ott berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk. Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, ésszel és erővel a mi hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők. Hisszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak hasznos szolgálatokat fogtok tenni, s ekként részesülendtek az ő kegyében és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után böjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a dolognak, s hűségeteket jeles haditettek által tegyétek ragyogóbbá. Béke azokkal, akik Istennek engedelmeskednek stb.”

A szegény Csereit, mire végigolvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr arcát, de ami annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

A vér arcába volt tolulva, halántékaiban láthatólag lüktettek az erek.

– Eredj, fiam – szólt alig érthető hangon –, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt, s nehány perc alatt elkészítve a rebarbarás vizet, odaadta azt neki inni, mire Teleki takarója alá bútt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

– Hová indulsz? – kérdé Teleki. – Hozz tintát és pergament, és írj.

Az apród bámulva teljesíté a parancsot.

– Húzd ide azt a gömbölyű asztalt, s ülj mellé. Írd, amit mondok.

Az ifjú kezében reszketett az írónád, melyet tinta helyett a porzóba mártogatott.

Teleki szaggatott szóval mondatolt, ahogy a láz engedé.

“Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!”

“Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen fogunk engedelmeskedni. Ezenkívül híre kezd terjedezni, mintha Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend, hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kísérjük. Annak idejében tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk stb.”4

Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hátha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is.

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rossz termés és vízáradások miatt a török sereg nagy szükséget szenved széna dolgában, s ugyanaz, ami nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Ím ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények még holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet címezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szatmári várőrség főparancsnokainak – folytatá Teleki, s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

“Örömmel értesültünk kegyelmetek céljáról, miszerint hitünk ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyúttal Erdély ellen is ráérnének látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ezáltal a törököktől kívánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,5 nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, habár kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyén tábor ellen hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak a neve lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más affélének.”

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján.

– Fogj egy harmadik levelet. Címezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

“Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szatmári várőrség vezére részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő osztentációnál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit avégett készen tartani, ha netalán eszébe juthatna csupa vaklármánál egyebet is intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba kiindítását, nehogy míg egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb felvigyázást stb.”

Cserei az utolsó szót leírván, egész megnyugvással veré ki nádjából a tintát.

– Most fogd e leveleket, s vigyed át a fejedelemhez, hogy írja alá.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet diktálni hagytam? – mondá az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyerek voltam, mégis megnőttem.

Ezzel befelé fordult, és magára voná takaróját.

*

Cserei szerencséjére a fejedelemasszony szobáiban találta Apafit, s így kikerülte a pofont, a levelek aláírattak, s rögtön szétküldettek minden irányban, s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátandjuk.

A Küprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta, s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik írt levélre; a kormányzó szakállába mormogta:

– Én nem bánom, csak te ne bánd.

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, bosszúsan mormogván:

– Ha én minden kósza hírre, vaklármára és aztmondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet se tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem írdogálni.

VI. A nagyváradi nap

Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon Erdély közelében: Nagyvárad és Szatmárnémeti, melyeket úgyszólván Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett velök.

Ez idő szerint Szatmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a török, s amannak sisaktaréjai éppoly fenyegetőleg tekingetnek be az ország határán, mint ennek félholdjai.

Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, sohasem tudhatják, melyik úton várják az ellenséget, mert oly felfordult világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kuruc, akár labanc, akár török, aki elől rejteni kell búzát, marhát és szép feleséget, s a jó barátság éppen annyiba kerül velök, mint az ellenségeskedés, sőt néha kétannyiba; mert ha Szatmárott megtudják, hogy valaki szépszerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi portyázóknak, anélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint valamely úri háznál szívesen fogadták a szatmáriakat, sőt tán a ház kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja, hogy azok odábbmenjenek, azonnal rajtaüt az úri lakra, s felgyújtja azt: hogy alatta szatmári tisztek többet ne hálhassanak; a házikisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szatmári tisztekkel többet ne beszélhessen.

Végezetül marad még egy harmadik ellenség. És ez az Ecsedi-láptól az Alibunári-mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók számba vehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, amiért valakinek a gulyáit elhajtsák, s házait feltörjék; s kik közül néha egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket, mik a hihetlenséggel határosak, beszélvén felőle, s akit azután a betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták is.

Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami csodálatost, valami rendkívülit mesélni: a tizenhét zászlóalja zsiványról; kik egy szavára készen voltak a leghihetlenebb merényletekre, elsáncolt földvárairól a bélaborai, az alibunári mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem közelíthetett, s ahol ha körülfogták volna is, ítéletnapig elélhetett öt-hat ezered magával, – a kunsági buckák között elrejtett kincses tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és a jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig, s kétezer lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egymaga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok kénytelenek visszafordulni.

Aki azonban e mondák után akarna magának a rablóvezérről fogalmat szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját látná annak maga előtt.

Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem bűvész, ki üldözőinek szeme fényét veszti, – legfeljebb is némi cseh pandúrok nézhették az utána keletkezett délibábot hullámzó tengernek: – ő egy jámbor tekintetű, alacson, szikár alakú holdmezővásárhelyi polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő becsületesen fizeti a porciót, s magának vannak gulyái és ménesei, de amiket ő darabról darabra be tud bizonyítani, hol és mikor kitől vette. Azok közt egy darab sincs lopott.

És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem isten hírével szereztettek, és senki sem vonja kétségbe, hogy az elhírhedett harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek, senki sem más, mint ő.

De ki bírná ezt rá bebizonyítani?

Látta-e őt valaki valaha rabolni?

Ismertek-e rá valaha rablások, feltörések, gyújtogatások alkalmával?

Nem mentette-e ki magát mindenkor a legfényesebben, ha vádoltatott?

Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végigrabolta, nem bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza a tanyáján szántott, vetett, s lehetett-e a bírónak nagyon kutatni, ha vajon hitelesek-e az előállított tanúk?

Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott jószágot?

Akik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazdaembert találtak benne, aki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a tenyere; akiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország túlsó szélében, azok nem látták az ő arcát soha; utána menni pedig, hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az, aki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének veszi az utat, akinek szíve vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes homokbuckák s a járatlan ingoványokba követni akarja! S végtére, ha két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a negyedik vármegye határáig, s mikor azon átugratott, akkor elkezd lassacskán ballagni, s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát, s maga lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy Lippán túl nem mernek üldözői jönni, mert ott már a temesvári basa parancsol.

Sőt az is gyakorta megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír ellenfeleivel, odaizen a buckák közé, ahol mindig talál valakit, aki magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire, s Kökényesdi uraimék az ilyen dolgokban nemigen skrupulózusok; ha a német fizet, megrabolják a törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt mondom: “törököt vagy németet”, érteni kell alatta azokat a magyar és oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.

Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szatmári várőrség között egy Rákóczi László nevezetű százados. A Rákóczi-család tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári ármádiában foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczi László is muskétások századosa, s hogy századja nagyobbrészt magyar legényekből állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi fejedelem német ezredeket tartott, mégpedig legfontosabb váraiban, Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, amerre járt.

Történt, hogy ezen Rákóczi László, ki igen formás, jó termetű, de hallgatag és jószívű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szatmárból – már mint menyasszonyához – több tiszttársaival együtt, s mint magától értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig vendégszeretettel lőnek fogadva.

Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki, hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly basa a maga szpáhijaival Nagyváradból, s meglepvén a rékasiakat, ott Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti korbáccsal, s kikötteti a kútkávához, leányát pedig az ijedtségtől félholtan maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál visszanyargal Nagyváradra.

Rákóczi László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és pusztulásra érkezék, elbújt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka, s hogy Haly basa elrabolta menyasszonyát.

A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja; egy szót sem szólt társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.

A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha másképp nem, egymaga kész a törökségnek nekirontani; komolyan vevé a dolgot, megígérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére adja, csakhogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábírni, hogy mellette fölkeljenek a váradi török ellen.

Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát, vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön csatlakozzanak hozzá.

Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre tudósítva levén felőle, s mely okot adott neki a magyarországi hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint aki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik, s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak eszébe jutna, azt amit ő csak tréfa és látszat fejében kért, olyformán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai közé visszautasítani; evégett írt tehát Ebéni uramnak.

Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a szatmáriak, megértve, hogy Telekinek jólesnék, ha egy kicsinyt ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magiszter Szénásit, hanem menten elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.

*

A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte magát, mintha igazolni akarná a muzulmán tradíciót, hogy soha el ne hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon helyet, hová templomot épített;6 nem is igen sűrűen emlékezik a történetírás olyan esetekre, hogy török kapituláció útján engedett volna át valami várat, hacsak erővel el nem vették tőle.

1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az óváros közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez újvárost merő török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa szpáhijai által szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban Magyarországon nemigen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat; hanem hisz a szép, deli termetű hajadonokat s az izmos, munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árucikknek lehete tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi kalmároknak, s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kívülről hozott kelméiket és füstölőiket.

Így lett évről évre nevezetesebb vásártere a török szatócsvilágnak a váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, kinek hogy eszébe jutott; úgyhogy utoljára utca is alig maradt benne, hanem az emberek a szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval az egész egy tökéletes török csiflik alakját vette magára, ahol cifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, a fából összevissza tákolt épületek beterítve pompás keleti kelmékkel, az utcákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.

Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e célra volt a Pece partján egy körülárkolt nagy térség, ahol lovas baskírok őrzötték hosszú dárdákkal a csordákat, s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál, ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nemcsak a lovat, hanem őt magát is ellopta.

A sok eset közül csak egypárt említek meg. Egy napon megjelenik Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében nagy furkósbottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Sebdiz nevű paripáját.

– Ejnye, de szép paripád van! – szól a csikós a kurd legénynek.

– Szép ám, de nem ebfogra való.

– Bizony pedig ellopom én azt az éjjel.

A kurd gondolta magában: “hiszen én is ott leszek”, s azzal felült a lóra, és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. “Mármost gyere, ha ló kell.”

– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne búsulj – biztatá Kökényesdi –, ráérek vele reggelig – s azzal leült az árokpartra, belehúzta magát a bundájába, s megtámasztá az állát a nagy botnak.

A kurd csak nézett rá. El nem merte volna róla venni a szemeit, alig mert pillantani, attul tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.

De az meg sem mozdult helyéből, fejébe húzta a kalapját, s nézett alóla farkasszemet a kurddal.

Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, ahogy a sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.

– Hallod-e, eredj el már!

Kökényesdi nem felelt rá.

A kurd újra várt, és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék és zöld karikákat hánytak.

– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugratnék hozzád, s keresztülvernélek a dárdámmal.

A bunda meg sem moccant.

A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát, s lemászva az árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.

S íme mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy amit ő a sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára kibújt a bunda alól, s elrejtőzött az árokba.

A kurd még fel sem ocsúdott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Sebdiz paripáján ülve, ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:

– Nem széles ennek a lónak az árok, fiam!

Másszor megkerítették a rablót a macedón szarácsiak, elzárva mindenütt tőle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó, utoljára annak nekiszorították. Kökényesdi beleugratott a tóba; erre a lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgyhogy paripája könnyen meglábalhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség csatárláncra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt, s egyenesen nekivágtat ki a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját, s elordítja magát:

– Meghalsz ma, pogány, ha száz lelked van is!

A csausz megbosszankodott, hogy éppen őt választá ki a betyár, s rákiálta:

– Ne énrám jöjj, kutya, hanem amarra menj!

Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek aztán utána!

*

Magiszter Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útbaigazíttatván, elérkezék Demecserbe, ahol akkoriban a híres harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szatmári urak küldék hozzá avégett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magisztert, ki fel sem mert rá tekinteni, s mikor elvégezte beszédjét, rárivallt:

– Kend hazudik! Kend kém! – Kendnek a pofája nekem nem tetszik! Kendet én felakasztatom…

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi elmosolyodva monda:

– No, ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, aki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jöjjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, amit eb mond kutyának, kutya a lábának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspökladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra, s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útbaigazítja; most isten hírével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magiszter úgy cselekvék, s hazaérve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát és magát Rákóczi Lászlót.

Az urak szerencsésen elértek Püspökladányba, ahol be kellett várniok a bíró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel, s Rákóczi is égett minél előbb áteshetni ez előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a bírótul meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A bíró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a bíró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy még ha volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk – mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:

– Adjon isten, földi! – Merre van a barátfai vendégfogadó?

Az ember elébb végigmustrálta a kérdezőket, azután mondá csak:

– Fogadj isten. Arra ni! – S intett fejével bizonytalan irányba.

– Oda akarnánk menni, nem mutatná meg kend az utat? – szólt Topay.

Az ember megfogta a kérdezőt, s a kezével egy a távolban égő pásztortűzre mutatott.

– Ott világít az ablaka, ni.

– Melyik út vezet arra?

– Erre közelebb, arra hamarább.

– Mit tesz az?

– Hát aki arra megy, könnyen eltévedhet, aki erre indul, belefúlhat a mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig – szólt közbe Rákóczi, egy aranyat nyomva az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat, s visszaadá Rákóczinak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, ami nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vízi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, nehány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt, s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon percben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul, s közelebb léptetett.

– Kegyelmetek harmadmagukkal jönnek – szólt óvakodva. – Hanem azért sebaj! – folytatá, felvagdalva hetykén a szavak végeit. – Nekem mindegy volna, ha még tízannyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, amelyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymás után, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem célozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van, jól, Kökényesdi uram – szólt Topay –, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van célozva.

– Óh, uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal, s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.

– Elhiszem. De itt dicsőség is jutna.

– Van énnekem dicsőségem már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A francia király régen kinevezett volna főkolonellusnak egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint fúrtam ki a tiszai muníciós hajók fenekeit, megkínált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy búvárregementet, aki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Tudom, Kökényesdi uram. De lesz ám itt préda is elég.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban förödjem, s igazgyöngyön háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? – szólt közbe Raining, kíváncsivá téve.

– Hogy volna-e? – szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. – Csak a Szilice-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! Hát még a halasi buckákba elásott rakhely, ahol semmi sincs egyéb, mint csupádon-csupa drágakő, gyémánt, rubint, kárbunkulus és igazgyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!

– S nem rabolják el azt kegyelmedtől?

– Nem lehet! Úgy el van annak dugva a nyílása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futóhomok azonnal befúja. Csupán egy élő állat talál reá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? – kérdé Raining elbámulva.

– Hát az isten adta – felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.

– Az isten adta? – kérdé a német úr értetlenül.

– Hát biz az isten adta – folytatá, felcsapva a hangját a csikós. – Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy úszó lápot, s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfúja a szél a túlsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az isten adta, s nekiesnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán nekijön egy másik szél, s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az isten adta?

– Bölcsen van, barátom – szólt Topay. – Ezek mind igen épületes dolgok; hanem szóljunk rövideden afelől: mennyiért jönnél te velünk a nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, ami bizonyosan nagyon sokra fog menni.

– Hát biz azt nem olyan könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség kell, azokat tartanom, fizetnem szükség, s több afféle.

– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? – kérdé csodálkozva Raining. – Hol tartja őket? Annyi embert?

– Hol tartom, jó uram? – Hát szanaszét az országban! Hány elpusztult vár, hány barlang van a Bükkben, a Bakonyban, a Rézen meg mindenfelé? Ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár! Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! S más egyéb puszta vár! Mind nincsenek azok elpusztulva. Van ott ágyú is elég. Hát még a sok barlang? Ott Abaliget! Ott Baradla! Ott Szemiluka! Ott Balikaluka! Hát a sok tiszai, mocsári szigetek! A lápok! A buckák! Az erdőségek! Mind jó menedékei azok a szegénylegénynek.

– De hát így megoszolva könnyen kiirthatják kegyelmeteket.

– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tíz ember kell egyikünkre! Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszadmagával védte magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást, kétszáz ember rohant a barlangba, s amint húszlépésnyire értek hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! Mind ott vesztek. Most is ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely fölött embermagasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy szippantás megöli az embert. De feljül már egészséges levegő van. Én és embereim tehát hosszú nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül szíttuk a felső levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs, hanyatt-homlok rohant reánk, s mind ott fulladt egy perc alatt! Hát arra az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt! Ötszáz török jött ellenünk, s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek fel kell áldozni magát, mondók, s sorsot húztunk. Amelyikre a sor esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy tízakós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük a török táborba. Azok elfogták, s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az. Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre mind halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.

– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram – szólt közbe Topay –, s mi ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni: minő szép kerek sommát kívánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?

A harámbasa meggondolta magát.

– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek, hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogyha én magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek ezer tallért; – úgyis mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom rajta, mint azoknak a megmaradt díja, akik odavesznek. Hát ilyenformán tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.

– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép embert idefárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn, ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk készpénzben ezerhétszáz rénes forintot.

– Tyüj! – pattant fel a rabló. – Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt gondolja tán: cigányvajdával van dolga, vagy oláh latrokkal, kiket rézpénzzel fizetnek? A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább egyet alszom addig.

– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is – szólt közbe naivul Raining.

– Ej, ahhoz nem szabad nyúlni – viszonza bosszúsan a rabló.

– Miért nem? – tudakozódék tovább a kérdező.

– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, amíg százezerszer ezer forintra fel nem gyűlik.

– Hát akkor mit csinálnak vele?

– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, ahol jó legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel, s csinálunk magunk egy birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek, s magunk urai leszünk.

– No, ez az ezerhétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét megvenni abból az országból – szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon mulattatott, hogy Raining milyen hívő képet csinál a rabló beszédeihez, s azzal félretolta a német urat. – Ne ezzel a derék emberrel beszéljen kegyelmed, Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi jól ismerjük egymást.

– Hát miért nem mondták hamarább? – szólt duzmadtan a rabló – akkor nem beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?

– Ez a fiatal barátunk itt – szólt Topay –, Rákóczi László, ha híréből ismeri.

– Hogyne ismerném, eszemadta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny volt; ha setét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem legelőször a lóra. No, minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak bizonnyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezerhétszáz tallért.

– Én ezerhétszáz forintot mondtam.

– Én tallért hallottam! Mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem-lábam, ha csak meg is mozdulok kevesebbért!

– No, már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz – szólt Topay, úgy téve, mintha indulni készülne –, mert azért, hogy kegyelmednek alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.

– De csak nem kívánják kegyelmetek, hogy kezem-lábam elszáradjon? – szólt a rabló ingadozva.

– No, én megadom az ezerhétszáz tallért – szólt véget szakítva az alkunak Rákóczi, mire a rabló elkapta az ifjú kezét, s megrázta örvendve.

– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármajuk között. Tehát, ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek ezen emberséges ember házához, aki idevezette, a másik héten ott leszek Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.

– De ha mi előre fizetünk – szólt aggódva Raining –, s kegyelmed nem talál eljönni?

A rabló végigmérte büszke tekintettel a kvártélymestert.

– Hát országcsalónak néz engem kegyelmed?

Azzal biztos hivatkozó mozdulattal vonatkozék a másik két úrra.

– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek bátran.

Ezzel megfordult, s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra visszavezetteté magát Ladányba.

– Csodálatos ember ez a Kökényesdi – szólt Raining, még folyvást alig térve magához bámulatából.

– Nem kell ám azt mind elhinni, amit e beszél – monda rá Topay.

– Hogyhogy? – kérdé megütközve Raining. – Hát nem volt neki összeköttetése a francia és angol udvarokkal?

– Az öregapja se hallotta hírét.

– Hát az a sok kincs, amikről beszélt?

– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa magát kegyelmednek.

– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalj zsivány s a hírneves csaták?

– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta. A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a faluban, miként úri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig lesz több tizenhét száz embernél.

– Azért egyezett hát bele a tizenhétszáz tallérba oly könnyen.

– Hiszen abból sem ád ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket a legális prédára.

– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy Rákóczit ő ültette volna lóra?

– Hisz Bécsben nevelkedett gyermeksége óta.

Raining megcsóválta a fejét, s hazáig morgott magában.

*

Egy hét múlva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restellte személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.

Ott állt Kökényesdi uram a szérűskertben, s fogait piszkálta egy szalmaszállal.

– Jó napot, gazda! – köszönte be a szállásmester.

– Ha jó, edd meg – mormogá magában Kökényesdi.

– Nem ismer kend engemet?

– Ismer a szélvész.

– Hát nem emlékezik, mit ígért a barátfai vendégfogadón?

– Azt sem tudom, merre van.

– Hát nem kapta kend az ezerhétszáz tallért?

– Bár azt tudnám, hogy miért!

– De ne tréfáljon kend, mert a határidő itt van!

– Miféle határidő?

– Miféle határidő? Hát amikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt azzal a tizenhétszáz lovassal!

– Ha csak ezt a hat bérest fel nem ültetem erre a hat tinóra.

– No, szépen vagyunk! – mondá Raining nagy bosszúsan visszabaktatva Debrecenbe, s amint ott Rákóczi szobájába belépett, azzal a szóval, hogy: no, minket szépen rászedett Kökényesdi! – hát már akkor ott állt Kökényesdi.

– Hát kend itt van?

– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok, akkor én nem vagyok otthon.

*

Pünkösd előtti péntek volt – alkonyat után az idő –, körül a vidéken nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a másiknak, s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól megkülönböztetni, melyik üvöltött.

A bástyákon nagy lustán jár-kel egypár turbános őr, a palánk kapuja felett egy szegletes fejű tatár fél termete látszik, ki odakönyökölt a párkányzatra, hosszú puskáját készen tartva, mellyel nem tudom, hogy lőne meg valakit háromlépésnyiről, miután a puska maga harmadfél öl hosszú, s csak olyanformán használható, ha a végit le lehet valamire tenni, s valami készen tartott kanóccal nagy óvatosan elgyújtani, jól vigyázva, hogy az ember ki ne lője vele a saját két szemét.

A tatár őr kerekre nyílt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha nem jön-e valaki abban az irányban, amelybe a puskájával céloz, s fújva erősen a kanócot, hogy el ne alugyék. Amint így kínlódnék, egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város felé közeledni.

Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.

A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jöjjön, akkor végigfekteté a kapu párkányán hosszú puskáját, s elkezde célozni vele.

Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, ahogy csak magyar csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra-balra, s bukdácsolva előre-hátra negédesen.

– Allah kopasszon meg, részeg gyaur! – mormogá magában tusakodva a tatár, amint hasztalan célozgatott, mert mire felfútta a kanócot, már megint nem ott volt a csikós, amerre a puska vége állt. – Hogy a pokolnak mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig sem tud veszteg maradni, hogy rácélozhassak.

Az alak eközben lassankint egész a kapuig jött.

– Ne jöjj már közelebb – kiálta rá a tatár –, mert rád se lőhetek.

– Vagy úgy! – monda emez. – Hát mért nem szóltál hamarább? No, ne tartsd olyan közel azt a puskát, mert túllősz rajtam.

A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly táncolást kezdett elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rácélozni a tatár.

– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól – szólt a csikós, azalatt míg lova ficánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. – Vedd át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.

– No, hát hajítsd fel – morgá az őr –, aztán eredj, de szépen eredj, hogy rádcélozhassak.

– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz úr, vigyázz hát, amit felhajítok, kapd el.

Ezzel elővont egy kerek pergamengöngyöleget, s felhajítá a kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy a csikós azzal egyszerre hosszú pányvakötelét is felhajította, s csak akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a lova szügye körül kanyarítá, s sarkantyúba kapva, elkezdett vele vágtatni.

A tatár természetesen egy perc alatt lenn volt a kapu tetejéről, puskástul, kanócostul, s derekára levén hurkolva a pányva, elébb leesett az árokba, onnan megint egy perc alatt felrántatott a partra, s vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.

A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva kézzel-lábbal megkapaszkodni az útjába akadt fűbe, fába, elkezde ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi őrei, s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen módon szállítja tovább, lóra kaptak, s kirontva a kapun, utánaeredtek, számra mintegy húszan, Kökényesdinek.

Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg egy füzeshez ért, s amint ide jutott, megfordult, s egy füttyentésére ötven fickó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánnyal kezökben, s közrekapták a meglódult törököt.

Azok visszafelé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt vannak a Kökényesdi rablói, kik az első rohammal keresztülugratva a baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból, s terelték maguk előtt.

E zajra feltámadt nehány száz szpáhi, s üldözőbe vevé a vakmerő kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett, szembeálltak üldözőikkel, s a szpáhik tapasztalni kezdék a támadt viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra, kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a füzesből, a nádasból, a sötétben szüntelen új meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére, míg a várból szinte tízével, húszával nyomakodnak elő a törökök, a szpáhikat szaporítani, s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden oldalról a harci riadó, s ahonnan senki sem várta, a Körös túlsó oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai, keresztülúsztatva a vízen, míg Váradolaszi felől dobok pörgése közt jő Rákóczi László a szatmári gyalogsággal.

– Előre! – kiált az ifjú, kezébe kapva a zászlót, s az első, ki az ostromhágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi fegyvereit, s odahagyva a palánkot, tódul a várnak.

Rákóczi elébb benn van a városban, mint a szpáhik, kik Kökényesdivel harcoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül vissza a várba, s éppen szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt, mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa közt egy perc alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop, megvilágítva a küzdők arcait. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja, hogy egy égő szurok-kanócot behajítson egy házfödélre, s világot gyújtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.

A rémvilágnál egyszerre megpillantják a szpáhik, hogy Rákóczi gyalogsága már egy oldalon keresztültört a palánkon, s a Szűz Máriás lobogót egy magas szál hajdúlegény éppen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.

– Ez a halál napja! – kiált kétségbeesve a szpáhik agája (Dicsértessék az, ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét, s egyedül állva a kapuban, addig harcol kétségbeesve, míg társai a városba menekülnek, s ő maga sebektől elborítva elesik. A magyarság nyomban tódul a kapukon át a futó szpáhik után.

A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban:

– Haly! Haly! – Ő maga jön válogatott testőreivel, a délceg jancsárokkal, a célbalövő szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harcedzett mamelukokkal, kik dárdával és karddal harcolnak egyszerre.

Ő maga jő serege élén, harcos lován ülve, nagy vörös arca ég a düh miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette kétfelől két néger hóhér léptet, széles pallosokkal.

– Ide, ide! Ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek, s tíz mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; íme, minden keresztyén fejért egy aranyat ígérek az átadójának, aki pedig egy foglyot hoz, meghal!

Így dühöng, lármáz, dúl-fúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbe szedni, egyik utcából a másikba nyargalva, s ha itt szétriasztották egy csapatját, amott újjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni, miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.

– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi! – ordít dühében a basa, a szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem bírja közrefogni, dörgő hangon kiált utána:

– Te gyáva cenk! Hová futsz még? Nézz szemembe!

Topay meghallotta a kiáltást, s nagy röviden visszakiált:

– Láttam a hátadat Bánfihunyadon!7

Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát, s maga vágtat Topay felé, midőn egy keresztutcából egyszerre dörgő sortüzelés roppan szemközt vele, s az oszló füstfelleg közül Rákóczi muskétásai törnek elő, kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később szuronnyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utcában megszorult török lovasság nehány perc alatt eszét veszté e szabályos rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vívókat, sem kard, sem dárda nem használt ellene.

– Allah nagy! – kiálta Haly. – Siessetek a várba, húzzátok fel a hidat; mi hadd vesszünk itt, csak a vár maradjon meg.

De kísérői akaratja ellen zablájába kaptak, s ragadták magukkal, s midőn egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe, s annak háta mögött menekült tova.

Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, senki sem mondá Halynak, hogy az kicsoda; de láthatta arcából, hogy annak legdühödtebb ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harcvágy lelkesít a csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik, csak az öldöklésre.

Az ifjú Rákóczi az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb-közelebb nyomul Halyhoz, egyenként lesújtva, akik közte és a basa között elzárják az utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.

Végre el van érve a híd, mely, cölöpökre verve, a mély sáncokon keresztül a várba vezet, s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és szegekkel kiverve, kerekes láncokkal volt felhúzható a torony kapujába, melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának gúnyul meghagyott két csonka lába.

Magyar és török egyszerre ér a hídra, úgy össze vannak keveredve, hogy nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak, sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó erdejével: a Szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.

A várkapu alól két hosszú, tizennyolc fontos csatakígyó tátong a hídra, láncos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem merik használni kanócaikat, mert akármerre céloznak, éppen annyi mindenütt a török, mint a magyar, magán a hídon ember ember ellen küzd. Rákóczi éppen a három lófark jelhordójával harcol, bal kézzel mind a kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb karral ellenére csapkod.

– Lőjetek ide, semmirekellők! – ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül veszteglő komparadzsikra. – Ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt hord el, ahány magyart, akár engemet is! Söpörjétek le a hidat! Az élet olcsó, a paradicsom drága!

De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, amidőn Haly a két bakót küldi rájuk a paranccsal, akkor a magasba irányozzák ágyúikat, s a levegőbe lőnek.

A hídon makacsul foly a viadal, a jancsárok a karfáknak vetették hátaikat, s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen karjaikban a széles pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt. Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hídlábakon felkapaszkodva, a jancsárokat elűzze a karfáktól; tízen, húszan már felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős terhe alatt, s jancsárok és drabantok a mély vízárokba esnek, még ott is fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hídlábakon álló németek verik keresztül hellebárdjaikkal.

A két viaskodó bajnok ezalatt a híd közepén már szinte kifáradt a tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már, s most mindkét kézzel megragadták a vitatott zászlónyelet, s csavargatják elkeserült dühvel.

A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s az elkezd alatta felágaskodni, úgyhogy a török fél testtel magasabban áll Rákóczi fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből a lobogót.

E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgyalak jelen meg, sötét hajzata repked a szélben, arcát az égés fénye világítja.

– Úr Jézus segítsen tégedet, László! – kiált le a hölgy a torony ormáról, s az ifjú meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot, megismeri azt, – feltekint, – meglátja menyasszonyát, – emberfölötti erő gyűl szívébe, karjaiba, s amint a török zászlótartó felágaskodtatá paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczi a zászlónyelet, s mindkét kézzel megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sáncárokba.

– Nincs segedelem, egyedül az Úristennél! – kiált erre kétségbeesve Haly, kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal.

– László! László! Kedvesem! – hangzik a kiáltás a magasból; az ifjú tíz férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla, s a harmadik kard villog kezében. Már a felvonóhídon áll, kedvese egy fehér kendőt hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól célzott golyó szíven találja az ifjú bajnokot, s az célja küszöbén, a már szinte elfoglalt vár kapujában, éppen kedvese lábainál, holtan rogy össze.8

E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik, s a torony magasából egy fehér alak hull alá a hídra; a szép menyasszony az, ki a tízölnyi magasból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték, legalább lelkeik ölelik egymást.

E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás perceiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat, s megmenteni a várat és seregei maradványát.

Akik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi irgalom nélkül kiölt mindent, ami török volt, hajcsárt és kereskedőt, tevét és szamarat, nem kímélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyújtatá a favárost, melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt és lángot a várba.

– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül – monda Kökényesdi, elgyönyörködve a pompás égésen.

*

Rákóczi Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba, s ott eltemették menyasszonya mellé.

VII. A szentkúti barát

Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom, melynek romladozott tornya még maiglan is fennáll.

Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, ahol bőven megférhetett a minden oldalról összegyűlt búcsújáró népség.

Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen, nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s azután ismét lassankint elapadva.

Ez idő alatt szokott ideseregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő emberiség, sánta, inaszakadt tagú emberek, elévült kórosok, lélekbetegek, gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főúr szentelt az oltárra arany-, ezüstékszereket, a szent kút iránti hálából.

Az épület nagyobb része az úri vendégek számára volt készen tartva, a köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott, s az épület mögött gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett környéken nehány kitelelő virág elvadult sarjadékát.

Azon időben, melyben történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a szentkúti konventből, kit a köznyelv egyszerűen Gergely barátnak hívott, s kit alig volt Erdélyben ember, aki ne ismert volna. Nagy, hat láb magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel, s oly kezekkel, hogy egy hatfontos ágyúgolyót eltakart markában. Tagjait mindig egyszerű kámzsája fedé, s föveget soha nem viselt, nagy fényes homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy mikor énekelt, egymaga többet ért, mint az egész gyülekezet.

A szent kút forrásának alkalmával tárva-nyitva állt a jó barát pincéje és éléstára boldognak-boldogtalannak, mert amit ő egy esztendőben bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s amit a gazdagok fizettek neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami kollégája, rác, örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta helyét, tejben-vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.

Éppen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban szenvedvén, mely oly ábrándos színt ád az arcnak, atyja jónak látta őt lehozni Szentkútra.

Gergely barát magánkívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a nagytiszteletű kolléga számára, s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és virággal halmozza el kegyelt vendégeit.

Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshozillőbb ember valának a földön; egyformán jókedvű, szívű és fejű mind a kettő; kik már korán reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb, s miután késő estig – nem mulasztván el amellett poharaik buzgó ürítgetését – egymást citátumokkal agyonfáraszták, szillogizmusokkal megkötözték, auktoritásokkal földre sújták, s anekdotákkal összekaszabolták: végtére kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, ahol az ember maga is az.

A szép halavány Piroska, míg atyja ily harcokat viselt, a kertben vagy a forrás mellett mulatta magát egykorú lyánykák társaságában, s a friss lég, a virágillat és a jóltevő forrásvíz lassanként visszaidézék arcának eltűnt színét, s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s efölötti örömében még hosszabbra nyújtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy mellékcellában csendesen aludván az igazak álmát.

Éppen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, amidőn a kapun kívülről zörgetés hallatszék; a szokásos rend levén, hogy naplement után a búcsújáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu bezárassék. A fráter gvárdián jött jelenteni, hogy négy különös formájú szerzetes kér bebocsáttatást, beeresszék-e?

– Kérdést sem szenved – monda Páter Gergely –, akárki lenne is, fel kell őket ide vezetni hozzánk, s gondoskodni számukra frissítőkről.

Nehány perc múlva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa volt rajtuk, mely fejükre húzva csupán szemeiket s torzonborz szakállaikat engedé láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek a két tisztelendő úr felé.

A páter nyájasan felállt előttük, s ájtatosan köszönté őket latinul.

– Benedicite nomen Domini!

Azok csak hajtogatták magukat szótalanul.

– Nomen Dei sit benedictum! – ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem hallották vendégei, amit mondott, s amint arra sem feleltek, nagy csodálkozva kérdé:

– Non exaudistis nomen gloriosissimi Domini, fratres amatissimi?

Erre megszólalt a legelső közöttük.

– Nem értjük azt a nyelvet, jámbor barát.

– Hát miféle szerzetesek vagytok? Mi vallástok? Görögök vagytok?

– Nem vagyunk görögök.

– Hát örmények?

– Örmények sem vagyunk.

– Ariánusok?

– Még azok sem.

– Patarénok?

– No, még az sem.

– Hát, in gloriam aeterni, miféle szerzet vagytok akkor?

– Zsiványok vagyunk! – kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője látszott. – S az én nevem Kökényesdi Feri! – szólt mellére ütve.

Magyari felugrott székéről, s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe, hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A páter megrántá köntösét, odasúgva:

– Maradjon nyugodtan kegyelmed.

Azzal véghetetlen csendesvérű arccal fordult a rablókhoz.

– No, ha éppen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim levétek, üljetek le, és lakozzatok, amivel kívántok.

– De nem addig van az még. Idekünn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz emberünk van, annak mind enni-innivaló kell, mert éhen-szomjan csak a régi próféták hirdették az igét.

– Legyen nekik is az ő kívánságaik szerint.

– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap idefutni, hogy hozzájuk folyamodjunk, elvisszük őket magunkkal, hogy segítsenek rajtunk az úton.

– Elmés egy fiú vagy, fráter. Ki tagadhatna meg tőled valamit?

– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pincéjében hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük.

– No, azt tedd el – gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan semmi sincs.

– Ne gondolja pedig kegyelmed – szólt a rabló –, hogy mi nem tudunk a gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez elébb, mint szíjat hasítanánk a hátából.

A barát oly jámborul mosolygott, mintha csak anekdotákat hallgatna.

– Van-e még valami kívánságtok, fiaim?

– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd kiválogatjuk belőle, ami nekünk való.

Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta tetétől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá roppant tenyerével kezét.

– Az istenért, édes fiaim – szólt könyörgő hangon a rablókhoz –, ne cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten árnyékában nyugodtan szunnyadnak.

– Egy szót se szólj, Gergely barát! – kiálta a rabló kései közé markolva. – Mert különben rád gyújtjuk a kolostort, s megégetünk minden bennelévőkkel együtt. A zsiványnak négy szakramentoma van: bor, pénz, leány és vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal, s elengedjük az utolsót.

– Úgy lesz az! – szólalt meg akkor egy másik a csuklyás rablók közül, Magyari vállára ütve. – Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?

Magyari borzadva és undorodva ismeré fel Szénásit.

– Jól tudjuk – szólt a fickó gonosz vigyorgással –, hogy kegyelmed halvány leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.

Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, nekiment volna a gazembernek. Minden íze rángatódzott már a dühösségtől.

Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit, s hüvelykujjaiból malmot csinált.

– Várjatok csak, édes fiaim; hátha megalkudhatunk egymással. Jól tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem, de úgy el van rejtve, hogy azt rajtam kívül senki sem tudja, s ha fenekestül felfordítanátok is a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy időben éltek olyan emberek, akiket mártíroknak híttak, s akik olajban hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni, mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt. Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, ízenként szedhettek szét tüzes harapófogókkal, mégsem vesztek ki belőlem egy szót, s nem kaptok meg egy batkát. Mármost rajtatok áll választani. Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek, s menten hagyandjátok a szegény asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros koldusasszonyokkal, akiket itt fogtok találni, s nem láttok egy felpénzt? Válasszatok.

A négy rabló összesúgott. Olyasvalamit mondhattak egymásnak, hogy csak hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó ellenére az utósó kívánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez állnak.

– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti – monda a páter –, fogjátok ezt a két fáklyát, s jertek velem a pincébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy senkit ne bántsatok aztán.

– Csak mentül kevesebb beszéd – szólt mogorván Kökényesdi. – Minden zsiványregula szerint megy: egy moccanás, egy halál! Kettő elöl viszi a fáklyát, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magiszter, s kíséri a másik papot; aki egy szót vagy egy jelt tesz, annak már fejében a balta; előre.

Úgy lőn. Két zsivány ment elöl a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó baltával.

Így haladtak le a pincegádorig; a jó páter szörnyű alázattal húzta fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra, sem balra. A pincének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát, maga előtt bocsátva a fáklyásokat, amint illett.

Amint az első rabló már lement, s a második utánalépett, megrúgá azt egyszerre iszonyú facipőjével a jó barát, s fejére csapta az ajtót, hogy az legurult az utolsó lépcsőig, s azzal a kimondott szónál sebesebben visszafordult Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak kiáltva:

– Fogja kend is a magáét.

Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a handzsár félrement a szőrkámzsában, s másodszor döfni már nem volt ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét, s ellenállhatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint ha a krokodilus fogta volna meg, s míg más kezével egyenként tépte ki tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel úgy, ahogy más ember megrázna egy nyolcéves gyermeket, s odarántá őt magával a pinceajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők fel ne emelhessék.

Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magisztert, s ahogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével, úgyhogy a keskeny férfiú széjjelment, elmállott alatta, s jobbra-balra ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva a jó pap tanítását, ki is nem hagyá anélkül a legkisebb porcikáját sem.

Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepcébe nem került soha. Birkózásban maga is ritkítá párját, s nemegyszer verekedett két-három legénnyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját haszonvehetlenné sajtolja, s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle mindenféle metsző avagy szúró eszközt. Miután hasztalan törekvék a rabló óriási erejű ellenfelét a pinceajtóról lerángatni, mely alatt két társa hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött, s belekapva Kökényesdi üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyúlfiat, s ekkor még csak nem is haraphatott.

– Ne rugdalózzál, dilectissime, látod, hogy nem érsz el – szólt a barát, oly messze tartva magától kinyújtott karjával a csimbókjainál fogva légbe emelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.

– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amatissime! – feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva fél kézzel, míg másik kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, aholott lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása?

– Eressz el már, ördöngös barát! – hörgé dühétől rekedten a rabló.

– Nem addig, míg meg nem térsz, és bűneidet meg nem bánod – szólt a barát, még mindig a levegőben tartva a dilectissimét, kinek majd a szemei ugrottak már ki üstöke húzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet.

– Bánom hát, csak eressz el.

– És megtérsz az igaz útra?

– Megtérek, megtérek!

– Sohasem lopsz többet?

– Egy bogarat sem.

– Nem káromkodol?

– Soha többet.

– No, így már elbocsátalak. Hanem Magyari kolléga elébb szedje össze ezt a sok kést és baltát, s hajítsa ki az ablakon.

Magyari uram is elkészült azalatt a magiszterével, megkötözve annak kezét-lábát úgy, hogy moccanni sem tudott, s megtéve a rábízott takarítást, Gergely barát is letevé a földre megtérített hívét, ki nagyot fújva támaszkodott a falnak.

– No, te pokolbeli barát; mármost egyél is meg, ha megsütöttél.

– Óh, én édes fiam – szólt a páter, megcirógatva kezével jámbor juhocskája arcát –, hidd el énnékem, hogy sokkal nagyobb öröm van az égben egy megtért bűnösön, hogysem mint kilencvenkilenc igazakon, akik sohasem vétettek.

– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem bírnál Kökényesdivel ily könnyen, aki egymaga ármádiákat szokott széljelverni; és még minden fegyver nélkül.

– Te jössz énellenem baltával, fokossal, én pedig megyek terád a seregek urának nevével, s aki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának, hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek áldva.

– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, amiért egy paptól el hagytam fogni magamat.

– Óh, édes fiam, hogy tehetsz rólam fel ilyen világi kegyetlenséget? Isten nem örül a bűnös halálának.

– Akkor hát eressz el.

– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleútján? Sőt inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös böjtölés és imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.

A rabló tajtékzott dühében.

– Hol egy szeg, hogy magam akasszam fel magamat?

– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni, fiam, mert egy jámbor fráter mindig melléd lesz adva, aki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.

A rabló fogait csikorgatta, és lábaival toporzékolt, vérszomjas tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az állatszelídítőre, kit kedve volna széttépni, összemarcangolni, de kit megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit ráveti is, földre van zúzva.

– Ezenkívül pedig – folytatá a barát – most első próbául egy istenfélő beszédet fogsz mindjárt tartani.

– Én? Prédikációt?

– Nem egészen prédikációt; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn a kolostor falain kívül várakozó híveid távolléted miatt nagyon nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba, s bizonyságot tevén töredelmes szíved állapotjáról, útnak ereszted a jámborokat, hogy menjenek széjjel a maguk hazájába.

– Jól lesz – monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen egyszer az ablaknál, s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyíláson.

Ekkor félrehívá Magyarit Gergely barát, s súgva mondá neki:

– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt, s amint tapasztalandja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson egyenesen Kolozsvárra, s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szatmári őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik fickónak, kit a pincébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!

A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót, s betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele, felfogta nyalábra, s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn felfelé vinni ölében, két-három fokot lépve át egyszerre.

Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem bírta kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtómagasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.

A rablónak első gondolatja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát az ablakon, de amint annak párkányára lépett, s egy futó pillantást vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta ötvenölnyi mélység tátongott, s amint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor harangjait látta függni; – a toronyban voltak.

– Így, édes fiam – szólt a barát –, állj ki ide a párkányra, s kiálts fennhangon híveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva, súgni fogom, hogy mit mondj. De az istenért, vigyázz magadra, dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást találj híveidnek mondani, mint amit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higgyed el énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, márpedig ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.

A rabló hajborzadva állt az ablakban. Ami soha életében nem történt rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt mindenütt kísérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a kábító mélység, s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek csak egy taszítása, nem, egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása elég arra, hogy ő onnan lebukjék, s menthetlenül, helyrehozhatlanul darabokra zúzza magát a sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával húzódék az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva, s úgy tetszék neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna lábai alatt, s ha letekinte a földre, mintha húzná valami erővel aláfelé, mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!

Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék vezérük alakját a magasban, s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.

– Szólj hozzájuk, észrevettek – suttogá a barát –; el ne téveszd, amit mondok.

A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével, s utánamondá a barát szavait, ki a haranglábtól rejtve, súgá azokat fülébe.

– Kedveseim! (Így kezdődött a beszéd.) A papok kincseit összegyűjténk, szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.

A hallgatók iszonyú örömkiáltása helyeslé e frázist.

– Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok, hanem az egeresi pincéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön kétszáz ember, s vegye át a kívántakat.

A portyázók e mondatot is helyeslék.

– Ami pedig az itt levő asszonyszemélyek iránt való kívánságaitokat illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész, mely által az emberi test még elevenen szénné válik, s mely mindenkire elragad, aki csak közelít hozzá. Ezért nem tanácslom azt is, hogy a kolostorba betörjetek, mert tele van annak minden zege-zuga nyavalygó haldoklókkal, s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy míg e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak bele; magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld és a világot nem látott csecsemő kisujjai őrizének meg e veszedelemtől.

(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebei kikutatásánál fedezte fel.)

A rablócsorda ez ijesztő hírre elkezdett széledezni a kolostor mellől.

– Ugyanez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek addig nem egyesülhetünk, amíg minden itt talált aranyat, ezüstöt egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.

A rabló mindent utánmondott híven, s úgy elijeszté embereit, hogy azok rögtön szét akartak szaladni.

– Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen megrohannók, ami annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen munka nem lenne, ahelyett így fogunk cselekedni: ti két-kétszáz emberével elrejtőztök a Magyargorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe, s csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országúton; négyszáz ember ezalatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi útra, a többi pedig megy a gyalui erdőknek, s lekerül Szászfenes felé. Ekkor majd a kolozsvári őrség, megtudva a kórodi úton közeledők hírét, azok elé nagy bíztában kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják, a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan, és azt felprédálja. Ekképpen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az országúton.

A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát, s míg Kökényesdi elkábultan tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az erdőkbe. Óra múlva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az elsötétült távolból.

A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mindezt, egyedül Magyari értett meg mindent. Amint a barát visszajött a toronyból, Kökényesdit elzárva többi társai mellé, a nagytiszteletű urak összeölelkezének, egymást magasztalva.

– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat – szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.

– Most szabadítsuk meg Kolozsvárt – monda Gergely.

– E pillanatban útra indulok. Lovam nyergelve van.

– Kegyelmed lóháton megy? Hát leánya?

– Őt itt hagyom, kegyelmed atyai gondjaira bízva.

– Gondolja meg…

– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten szárnyai s a kegyelmed öklei védnek?

– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik csalódásukat, tízszeres dühvel fordulandnak e kolostor ellen.

– Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy egyetlen leányom is itt leend.

Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e percben halaványabb volt, mint valaha, s rábízva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes kardját derekára, s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga előtt a kaput, s jó szerencsére elnyargalt az országúton.

A barát pedig felhívá a kápolnába az egész gyülekezetet, s késő éjszakán megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott híveinek, felhíván őket oltáraik s tűzhelyeik védelmére, hogy amidőn szentbeszédje végén felragadá fél kezébe a roppant templomi zászlót, melyet keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzúdult az ihletett nép, s ha azon percben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt, képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóival és keresztes botjaival s szerteszét verni őket!

VIII. A nagyenyedi ijedés

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerűen felelni: “nem lehetséges az”, s másik oldalára fordult, és tovább szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiúnak, amint késő éjszaka minden baj nélkül hazaérkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghúzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség, hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; aholott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mindazt, amit látott, leírva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgető bajt, midőn egymás után tíz-húsz ember futott hozzá őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából, s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon. A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utcákon, a hajdúk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

Szerencséjére odaérkezék hozzá Magyari.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk, nagytiszteletű uram? – kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van – felelt a tisztelendő úr. – Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szatmári várőrségből. E percben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyenformán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni. Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagyenyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek – hagyá helybe a pap szavait Ebéni. – Akként fogunk cselekedni. – S míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, ahogy tudja, maga előhívatott egy gyors hírnököt, s miután zavarában először az írótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ilyen szóbeli izenetet bízott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– Miszerint a szatmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek, s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védni fogjuk.

(Tehát Ebéni már olyan verzióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szatmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mérföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, ami erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hírnök iparkodott kijutni a városból, s míg Radnótra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy óra járást, s ezért is amint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hírmondást hebegett el:

– A szatmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.

A fejedelemnő csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre felugrott, s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnőt szállítsa a leggyorsabban Gyulafehérvárra, mert a szatmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy perc alatt befogatott, a másik percben lehordá a fejedelemnő legszükségesebb úti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szájjongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn éppen hátul a bakra felült:

– Mi baj?

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szatmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. Amint meglátták, hogy a fejedelemnő hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét, s egy óra múlva futott ki az egész város a fehérvári úton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi bútorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, ahogy csak bírt.

Ezen időben éppen ott volt Nagyenyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kívánt segédhadakkal, s ki sehogy sem akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szatmár felől félnek a támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát éppen fürdőkádjában ült, amidőn e rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből, s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s amint meglátá a rémületesen futó sokaságot, lekiálta egy azon menőre:

– Hová futtok, mi történt itt?

– Jaj uram – felelt a kérdezett futtában –, betört Erdélybe a szatmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az útban, s csak kétórányira van már Nagyenyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! Hirtelen keresztülköté derekán a fürdőleplet, s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára, s úgy nyargalt ki Nagyenyedből, senkitől el sem búcsúzva, s még csak ruhát sem változtatott, amíg ki nem ért Temesvárra, s ott azt híresztelte el, hogy már ezóta a szatmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki eszerint célt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint amennyit kívánt; mert amíg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztülásta börtöne falát, s mindhárom társával együtt megszökött.

Másnap reggel Páter Gergely, észrevéve foglyai eltűnését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész búcsújáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé, s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő híveit a barlang előtt keresztülrohanó hegyi patakon, s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nemegyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el levén látva magas nyílással tetején, melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemencék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyén egy mindenkor azon célra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi eközben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenként különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pincékre küldött tévedező embereit hívja vissza, s vegye ostrom alá a zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután nekiült, s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kívánt diverziót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy, az útban elfogott oláh cigány által, midőn nagy vágtatva láta az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelöl futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! – kiált messziről a harámbasa. – Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha Biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rác pópa, az unitárius, ki-ki a maga hívei élén, legalább húszezer emberrel jöttek ki ellenünk: diákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvenedmagammal jutott az egész csizmadiacéh, s lesámfáztak embereimből húszat, fut mindenki eszeveszetten, s ahol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér éppen úgy viselte magát, ahogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elöl megy, de mikor futni kell, akkor is elöl megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi; otthagyja a seregét, s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyúba kapta lovát, s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki, elnyargalt, s otthagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hipokrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Körös-körül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorba kezdtek kigyulladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden úton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes úton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés e pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s amint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Az isten áldja meg kegyelmeteket, nemes uraim.

Azok feltekintének e szóra, s lehítták a fáról az embert.

– Héj, talán te is a rablók elől bújtál el, szegény ember?

– Jaj, drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szatmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, amíg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt éppen valószínűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futótűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyetértenek az ellenséggel, s őket kelepcébe akarják csalni; a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadiacéhnek volt legtöbb esze, ez azt kívánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni, s akkor egyenként megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került, s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a rájuk bízott dolgokat, s megállítá őket.

– Uraim! Baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhíresztelte náluk, hogy a szatmáriakkal kegyelmetek egyetértenek, s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, amíg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában, s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fúvattak, s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat, s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a mártírok minden kínszenvedései között forgott, majd a németek, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s tudja isten miket követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést, s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt, s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki azáltal bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.

Egész a határszélig nem érték őket többé utol.

IX. Hölgyvásár

Óh, kedves Pestem!

Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!

Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni; mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.

Sírtam, midőn megláttalak, s leborulék földedet megcsókolni…

Gyakran elmerengek jövendő alakod felett, s látlak évek, évtizedek múlva, megnőve, megszépülve: … a pompás panoráma a Duna-parti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja, … amott egy roppant bazár nyílik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit, …emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelencház, vakok, némák, őrültek menedéki, … ott ismét a vigalom és művészet tanyái tűnnek elő ízletes pompával, látogatott színházak, a felcsicsomázott cirkusz, a Pantheon alakjára épült festő- és szobrászakadémia, … majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, múzeumok, közkönyvtárak előtt visz el utam, mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik, … künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek, … a Városliget már a városon belül esik, s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvencebb szállodái, a Margitsziget már a város átellenébe jutott, s mintegy annak ölében fekszik; egy folt a paradicsomból! … a kőbánya hűs pincéi a város utolsó házainál kezdődnek… a nagypiacon, a szénatéren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medencét emelő márványnimfák tagjaira, s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak; … most lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak, s bezúgják a várost, … valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utcán, … ekkor egyszerre millió és millió fény gyullad elé, mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utcákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandeláberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánchídon végig s keresztül a tündéri alagúton a várhegy alatt egész az istenhegyi városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…9

Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?…

Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszontja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaréje…

Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk? Ez Pest a tizenhetedik század közepén…

Fogjuk be ajkainkat, s csak félve tekintsünk jobbra-balra, mert itt egész éven át dögletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.

Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom vagy elpusztult telek, alig van egypár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedők házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A Király utcától kezdve a Nagyhíd utcán végig egy bűzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s amely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztott sövénnyel vannak bekerítve; … a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redout-épület10 áll, azzal vége a városnak; … még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák, … ami azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen, úttalan homokbuckák; a magyar nemzeti színház helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményeskertekkel van elfoglalva, s a Therezia-város helyén kezdődik a török temető… a Dunán egypár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára vert híd vonul egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utcákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek; örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen belemenni, mint ezt a jó Bocácius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot tesz otthon, s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott e “valóságos pestises tanyához”.

Ez Pest alakja a tizenhetedik század közepén.

Ezen időben Hadzsi Baba, a sztambuli leghíresebb rabkereskedő, megtudván titokban előre a szerájon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva, hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása előtt.

Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcsicsomázá hajóját keleti szőnyegekkel, virágokkal, s kiállítva a hajó orrába egy csomó szerecsen eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel megütteté a dobokat, hogy visszhangzottak bele a budai hegyek.

A törökség rögtön előcsődült a budai bástyákra, s meglátva a felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árbocról lelógva, a hullámokat seperték, kíváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta, s többen csónakra ülve áteveztek hozzá.

A kerek föld legszebb hölgyei voltak ott vásárra kiállítva! Amint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű árucikkeken, sietett vissza, pénzét magához venni, s úgy jönni ismét, útközben elmondta tíznek, húsznak e látmányt, nem tarthatva magát elragadtatásában, s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot szállító hajóhoz.

Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyencét, Yffim béget, hogy azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.

Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér függönyös sajkájába, s átevezett Hadzsi Baba hajójához.

Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó párkányára, s arcra borulva várta, míg az odaérkezik, s odanyújtá nyakát Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.

A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér számára – ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt – jött a kiállított áruneműkből válogatni.

Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot, mely e kegyre virradt, és a vizet és evezőlapátot, mely azt odáig szállítá, s még azt az anyát is, aki azt a vargát szülte, aki azt a papucsot készíté, amelyben Yffim bég az ő hajójára lépett.

Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt az eunuchot, amelyik legközelebb állt a béghez, azon tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni – bevezeté őt a titkok titkainak teremébe.

Nehéz arannyal átszőtt pokrócok fedék a hajó bejárását, melyeket félrehajtva, ismét másik kárpit tűnt elő, sötétvörös virágos selyemből, s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér muszlinszövetű lepel maradt a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, anélkül, hogy a benn levők által észrevetetnének.

Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vígan kergetőztek a hajó padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat karéjban táncolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött sálon.

Mind oly ifjak voltak még, s minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a szem eltévedt rajtuk, ha választania kellett a szívnek.

Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most mégsem állhatá meg, hogy arcát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.

– Te a paradicsomot loptad meg, Hadzsi Baba.

Hadzsi Baba keresztbe veté kezeit mellén, s megrázta szakállát alázatosan.

– Mind saját neveléseim e lyányok, uram. Egy sincs közöttük, aki édesanyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok rendesen agyonsírják magukat, durcásak, idejekorán elhervadnak, s még a többit is elrontják. Csecsemőkorukban vásárlom a lyányokat; mennyi költségbe, mennyi fáradságba kerül, amíg egy ily virág felnő! De legalább örülhet, aki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes, mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angóraszőnyegen táncol – láttál-e ily termetet valaha? – mely hajlik jobbra-balra, mint a bánfa virágzó ága. Ez egy georgiai leány, kit még születése előtt vettem. Apja, mikor házasodott, nem bírt a lakomára való pénzzel, s odajött hozzám, eladva száz dinárért legelső születendő gyermekét. Hja, uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? Hátha fia lett volna? És azóta mennyiszer meghalhatott volna! Bizonyára nem fogod sokallni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerúgja hímzett papucsait, ah, ily lábakat, ily gömbölyű, sima, fehér lábacskákat nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára, uram, hatszáz arany.

Yffim bég műbecslő képpel hallgatá a kalmár szavait.

– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd, uram, csak a rózsafák mennyibe kerülnek nekem! Lyányaimnak sohasem szabad rózsa nélkül lenni, mert a rózsa legjobban illik a lyányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a szerelemre. Az ott cserkesz főnök lyánya, együtt fogták el apjával, anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe, csókkal pirosítni halavány szűz arcot. Nem adom alább hétszáz aranynál, nem sietek vele, hisz még gyermek.

Yffim bég mordult rá valamit.

– Az a pajkos delnő, ki a sálon hintázza magát, fejét jobbra-balra hajtogatva, Kínából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piacra. Termete első tekintetre nem sokat ígér, de hogyha hozzáérsz, mintha forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked uram, másnak kétannyiért.

Yffim bég helybenhagyólag bólintott fejével.

– Látod azt a szőke hölgyet, ki most aranyfésűvel húzza végig még aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került hozzám, egy hajóról, melyet a kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett; nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket, csak azt kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű arccal, melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként vegyül a legbájolóbb pír.

– Igen, de ez arc ki van festve – monda gyanakodva Yffim bég.

– Kifestve, uram? – kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. – Nálam kifestett arcok? Ah, jer, és győződjél meg róla.

S azzal félreszakítva a muszlin-leplet, belépett a terembe Yffim béggel.

A férfiak láttára egypár a bújósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt el szőnyegei közé, s csak később üté ki onnan kíváncsi fejecskéit az összefogott redők közül. A georgiai délcegen folytatá táncát; a kínai még kacérabb, kihívóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit; egy ép barnapiros arcú cigányleány tarka, cafrangos öltözetben, szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé, s azt tetőtől talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy gyermekded néger leányka, arany kösöntyűkkel karjain és lábain, ámbrával füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s korallpiros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.

Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt, mi a szégyen. Egykedvűen vagy éppen jó kedvvel tekintének a vásáros elé, s iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy az elviendi őket onnan, s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgákat veend számukra.

Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget, s felemelvén fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá, s megdörzsölé vele a kétségbe hozott pirosságú arcot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan fordult a vevőhöz.

– Hah, uram! Én festett arcokat árulnék? Hát azért volna nekem minden igazhívő sah, emír és kán előtt hitelem? Nem az én kertemből kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a születése napján a szultána valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét múlva a szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha, uram! Még csak indu bajadérokat sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bétellel narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás valamit igazítani azon, amit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel azért, mert halavány, és az olasz azért, mert piros; kedvesek a szőke fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a sötétekben, s mindezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.

Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy komoly képpel végigjárta a termet, s minden függönyt félrevonva, mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és cukorpálcákat szopva, hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.

Hadzsi Baba mindenütt nyomban kísérte a török urat, s minden leányról annyi ajánlatost tudott egyenként mondani, hogy a jó úrnak valóban nagy határozottsággal kellett bírnia, hogy választani tudjon közülök.

Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a leg-legfélreesőbb szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjúlepelbe volt burkolva, csak feje látszott ki, s amint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt annak szeme-szája, lábai ott maradtak vele.

Ez volt a szépség országában a királynő arca! Soha ily pillantást, ily égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! Az a büszke, szabad homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadém nélkül is méltóságot sugárza szét, arca, ahányat pillantott, annyi indulatkifejezést válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben lepett Diána arca, a másodikban félelmes, mint a futó Daphnéé, lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő szerelmét eloltandó vala.

– Kalmár! – szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. – Te engem meg akarsz csalni, micsoda égből lopott huri ez itt, hogy meg sem akarod őt nekem mutatni?

– Bizonyára, jó uram – szólt ijedten a kalmár –, jobb ha elfordulsz tőle, s nem gondolsz reá többet.

– Hadzsi Baba! Vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, amit többet nem nyersz vissza.

– Apám szakállára mondom uram, nincs miért megnézned e némbert.

– Hm! Talán termete hibás? – gondolá magában Yffim, s inte a hölgynek, hogy bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék, s felállva, végigbocsátá termetén a könnyű palástot.

Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy amit lát, az nem egyéb, mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha remekszobrász márványból faragta volna a szerelemistennő oltárára, s a derekát átszorító ezüstabroncs csak azért látszott odaövezve lenni, hogy kitűnjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.

– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! – fordult Yffim bég a kalmárhoz – ki üres beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?

– Hidd meg, uram, nem neked való az.

– Mit? Te emberfejű kutya! Azt hiszed, koldussal van dolgod, aki nem tudja kifizetni, amit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára jöttem vásárlani, aki úgy szokott alkudni, hogy amit ezer aranyon tartanak neki, kétezeret ád érte.

A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arca, két nagy tüzes szeme úgy világított e percben Yffim bég felé, hogy annak szemei nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt, s két nap sütött arcába, egyik az égről, másik a víztükörből.

– Sőt inkább, óh uram – szólt földig hajolva a kalmár –, oly olcsón adom e leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi szegény mushirok számára tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném – nem mondok sokat –, átengedném neki száz dinárért.

– Istenkáromló, te! Ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tízezer dinárt kell érte kérned, vagy amennyivel kevesebbet kérsz, talpadra veretem bambusszal.

A kalmár arcra veté magát a bég előtt.

– Ne vedd meg őt, uram, bizonyára nem jót kívánsz sem magadnak, sem uradnak, amidőn őt háremébe akarod vinni.

A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.

– Ne kívánd tőle azt, uram! – könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első szóra kezébe vőn egy mandolint, s végigfutott húrjain, mint szellő az eolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb hangon egy arab szerelmi dalt:

“Sirász rózsaberkein,

Halvány hold sugárain,

Forró szívek álmain

Születik a szerelem.

Altaj jeges bércein,

Vérpadoknak ormain,

Gyűlölő szív lángjain

Sem hal meg a szerelem.”

A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani, s összevissza pofozni és ütlegezni Hadzsi Babát, amiért egy szóval merte megkísérteni, hogy őt e leány megvételéről leverje.

A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, újra azt mondá:

– És én ismét azt tanácsolom teneked, hogy meg ne vedd urad számára e leányt.

– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha hazudni találsz, árbocfádra akasztatlak fel cégérnek.

– Elmondom, uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már, csak akiket én tudok, hogy őt bírták, vagynak öten. Ezek mind nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által. Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az Iblisz11 ellen, aki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának, sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak lehelete, aki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s aki őt meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm neked még egyszer, óh, uram, hogy engedd e némbert valami szegény mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.

A bég megrázta fejét.

– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak – szólt a kalmárnak, s azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába, s kövesse őt.

– Allah tanúm, hogy én intettelek; én mosom kezeimet – rebegé Hadzsi Baba.

– A leány követni fog, te küldj pénzedért utánam.

– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akaratod elvinni e leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy azt mondhassam egykor, hogy ily nagy ember tőlem vette készpénzen a romlást. Fogadd el őt ajándékba urad számára.

– Elfeledém megkérdeni: mi neve e hölgynek?

– Megmondom, uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el ne mulaszd utána mondani: la illah, il Allah; mert e nő neve ördög-név, és bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt, s nem hazudtolta meg soha.

– Mondjad, és ne fecsegj.

– E hölgy neve: “Azraële”… Allah hatalmas!…

X. Az amazondandár

Három nap múlt el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén evezni, s koronként szívszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid ideig tartottak; – a sikoltások időközönként megújultak, s a kalmár szíve úgy szorongott, azokat hallva.

Nemsokára eltűntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utósó rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az odaliszk éneklését, s elhallgatta azt sokáig, s mégis úgy tetszett neki, mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.

Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szívesen fogadá: nargilát és sörbetes csészéket hozatott elé, s ott elültek szép csendesen pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.

Így lefolyván jó egy óra, végre megszólalt Hadzsi Baba:

– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé úszni, s titkos sikoltások hangjait hallám.

Azzal ismét tovább szítták a nargiláikat, hörpölgették csészéiket, s hallgattak másik óra hosszat.

Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával, s távozófélben monda:

– Azok Hasszán basa kedvenc hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva a vízbe hányattak.

Hadzsi Baba megcsóválta fejét, ami törökül annyit tesz, hogy ezt előre lehete látni…

Nemsokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort ütve a Duna-parton: a hídon szüntelen lehete látni a keresztülvonuló hadsorokat, a nehéz ágyúkat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a vezér aga a nyolcezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel sátorait, feljött utána Izmail basa tizenhatezer jancsárral, s a palotai síkon szállt meg. A tatár kán rendezetlen csordáit, mik mehettek negyvenezer főre, felterelték Vác környékére, nemsokára Ghyka herceg is megérkezék hatezer főnyi lovassal, s vele együtt és a budai vezér válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.

Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török úr között sok vevője akadt, mindene áron feljül kelt el, úgyhogy jónak látta egy újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi filiálraktárából; remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette volna mégis megtudni, meddig tartand ez összpontosítás, s miféle urak váratnak még a hadakhoz, s evégett körülfogá Yffim béget.

A bég őszintén megfelelt, hogy aki akart, már eljött, az erdélyi fejedelem csalárdul kihúzta magát a hadból, s most csupán Kucsuk basa és fia, Feriz bég dandáraira várnak még, akik nélkül nem akarnak útnak indulni.

Hadzsi Baba odalett e nevek hallatára.

– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal együtt Sztambulba.

– Őrjöngsz?

– Nem, uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha, uram, még egy világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Boszporusz két ellenkező partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek, s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.

– Rejtélyekben szólasz.

– Tehát nem hallottad volna hírét Feriz bégnek?

– Mint derék vitézt hallottam őt emlegetni.

– És a hölgydandárnak, mely őt a csatákban szokta követni?

Yffim bég felkacagott e szóra.

– Könnyű neked kacagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy amiről beszélek, nem tréfa, s Feriz bég nem kevésbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre nézve, mint a himlő és a ragály.

– Sohasem hallottam ily tulajdonságáról.

– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal bíró ifjú, kinek szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetűk vannak írva, s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogyha bármely némberre ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van rontva örökre; mint amely embernek a hold arcára süt, mikor alszik, és az kénytelen a holdat követni azontúl: éppen úgy vonja ez ifjú maga után szemei sugárzatával a nőket, akikre ránéz. Óh, nem egy magas úr átkozá meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott, s legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja kedvenc bajadérjét, a szép Zaídát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szinte rabkalmár, mint én, leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték, s mindnyájan utána szöktek.

– S mit kezd ez ifjú annyi nővel?

– Óh, uram, éppen ez a réme a regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld legszebb virágait, azt mondanám rá: bölcs ember; előre ízleli a paradicsomot. De ellenkezőleg, uram: borzadni fogsz, midőn kimondom: ő, kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk által sem kíván idvezülni.

– Tehát nyomorult – vagy esztelen?

– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e lyánkát először, és azóta valahányszor harcba indul, mindig az ő nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén ember leányának.

– S mi történik azon nőkkel, kiket megvet?

– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, szíveikkel, bájaikkal, életükkel kínálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el, vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: “Szeretni nem tanultatok ti, úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány, az enyimé a harci tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok, mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a dicsőséges halál! Ha akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok lenni, járjatok ott, ahol én; s ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, ahol én.” Óh, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e hölgyek szívét beszédével, hogy azok elfeledék, miként Isten gyönyörül és játékszerül adá a hölgyet a férfinak, s kardot kötének karcsú derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, páncélt tevének kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani, s sebeket szerzének gyönyörű arcaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot hagyni.

– S valóban csatáznának e nők, vagy mesét mondasz?

– Csodákat követnek el, uram. Sohasem látta őket ellenség futni, győzni elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent, azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán, s védetlenül hagyja magát lekoncolni; s ha kevesebb erő van karjaikban, de tízannyi düh szíveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen legmakacsabbul ví az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait, s kifáradtak már az ostromlásban szpáhik és timarióták, akkor kivonja kardját az ifjú, s nekivágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb lenni, mert tudják, hogy minden fegyver őrá van irányozva, hogy kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek őneki vannak szánva. És amíg az ifjú ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna is már, el nem hagynák őt soha. És végre, ha a diadal kivívatott, s a harctér magára marad, akkor leszáll az ifjú lováról, felkeresi a halottakat, kik őmellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva, megcsókolja homlokaikat, könnyet ejt halvány arcaikra, s saját kezeivel teszi le őket a sírba. És, óh, uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt, megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet, mint azt minél előbb megnyerhetni. Hidd el nekem, sokaktól hallám e mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a szpáhi küzd fizetésért, a jancsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért –, de a hölgyek harcolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a világon. És mindez Allahtól vagyon; áldassék az, aki mindennél erősebb!

– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harcokban férfiak fegyverére hoz? Nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza rabnőiket?

– Tudod, óh, uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll, és sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel magáért, s ha valaki erőhatalommal jönne az ő sátorai közé rabszolgát keresni, könnyen orra és fülei híjával menne vissza, s ki mondhatná végre ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? Nem kardcsapásokat osztanak-e ők csókok helyett? Hallasz-e éneket, látsz-e táncot vagy mosolygó tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a szerájokban csak egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére mit nyerne az, ki őket visszavinné? Történt elégszer, hogy a szökni akaró odaliszkot gazdája félúton elfogta, s elzárá. Mi történt? A leány elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szíve, s élete erősebb, mint fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Óh, uram, bizonyára jól cselekszel, ha mindazon uraknak, akik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy őrizzék hölgyeiket a varázsoló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak csillagaiba rejtve. Kiváltképpen uradról meg ne felejtkezzél, hogy hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen! Még a nő is iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok, hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencnőket hányták a vízbe, holnapután… De Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány; ha egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes asszonyt, s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be; és ha annyi szemed volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseírók regéi közt. Ezt tartsd meg, óh, uram, mert ha egy óráig elfelejtkezel arról, amit mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.

Yffim bég erre szótlanul felkelt, és eltávozott, nagy szegeket ütvén fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel szépen felszedeté horgonyait, s reggelre híre sem volt már a Dunán.

XI. A Margitsziget

Kerüljétek e bokrokat.

Ti, emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutulva a csendes éjszakában; – ti, békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti, ifjú lovászok, kik paripáitokat úsztatjátok a hűs habok között; s ti, ábrándos ifjak, kik a túlparti fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csendes szárnya szertehordoz: kerüljétek a Margitsziget gyászfüzeit, mik oly sötéten úsztatják függő gallyaikat a hullámok között! Közel ne járjatok azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félreforduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez, gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem jártok a halálhoz, mint midőn a Margitsziget szomorúfüzeit látjátok.

Ah, ott Hasszán basa paradicsoma van, s annak kincseit még látni is halál! Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vízen, mennyire egy golyó elhat, bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott; oly sok ifjat várt hiába haza édesanyja, kit a titkos bűbáj a Margitszigetre csalt, s annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal arcú fők a Margitsziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.

Ha láttok fehér alakokat sétálni a szigetparton vagy táncolni a zöld fűben, förödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s énekelni bűbájosan: fussatok onnan! Dzsinnek azok, rossz szellemek, gyönyörű túlvilági alakok, termettel, mint tündéreké, és szemekkel, mint a tűz! Aki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni, s megesküszik, hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni, megőrülni s meghalni a szerelemben.

Fussatok innen, óh, jámbor ifjak!

Mint táncolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, táncosaitok, hideg északon született népek, ezekhez képest? Tudnak-e azok oly hangon dalolni, mely a szívet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg, tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könnyekbe olvaszt fel, szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl, megtébolyít, hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, amit tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szívedben viseled azt, mint a futó vad a belélőtt nyilat? Ismerik-e a ti táncosaitok azon mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? Azon sóvár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? Azon légi könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? Azt a művészeti gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában, száz égő vágyat gerjeszt fel, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő forgásokat más, mint aki ott született, hol a viharok arája, az égető forgószél, Számum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásiban a villám cikázását, s a hevült arcokban a vihar menyasszonyának égőpiros tekintetét, hogy arcra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a szélarát közelítni látja.

Óh, ifjak, fussátok e bokrok titkait.

Üdv annak, aki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj annak, aki nem, mert ifjan hal meg.

Minden gyönyört, futó élvezetet lehel; az egész paradicsom virágokkal van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencnő asztalát ékesítse, ez sorsa minden virágnak, s nem ritkán azon nagy porcelánvedrekben, mik Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalmavirágok bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és granátvirágok.

Óh, e nő valódi démon! Hasszán basa nem ember többé, amióta őt bírja, csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit, csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez igaz is; de fejével játszanék, aki fennhangon mondaná, mert Hasszán titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem engedik meg neki az összes hadak vezetését.

Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár, s ha oly régi és hű kegyence nem volna Hasszán basának, aligha meg nem bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké, kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hízelg neki; annál nagyobb baj annak, hogy hízelg.

Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csónakába, melyet egyedül ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán idegen éghajlat virágzata repkényzik, s karcsú szobrai tetején részegítő füstölők illatoznak.

Egyedül Yffim bég kísérheti őt idáig.

A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák labirintjai közt, hol az utak színes kaviccsal vannak fedve, s a fákon emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég néhány lépésnyi távolban kíséri őket, s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem engednek elveszni abból, amit Azraële mond és tesz.

A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a berekből, s távol egy jegenyefára száll le.

– Nézd uram, minő szép sólyom! – kiált Yffim bég.

Azraële kacagva fordul hátra:

– Ugyan, jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb volt.

– Jól láttam Azraële, amott egy jegenyefán szállt meg.

– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég, valamit ittál, amitől nem látsz jól.

– Én úgy gondolom – szól a bég megzavarodva, s el nem bírva gondolni, hogy mért tréfál ővele így az odaliszk.

– No, nézd el, uram – szól közbevágva Azraële a basához. – Ott repül fel ama fáról e madár; hát nem diófa az, és nem vadgalamb?

Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha ráismerne, s igazat adott kedvenc hölgyének.

– Valóban diófa az, és vadgalamb.

Yffim bég nem értette ezt a tréfát.

Odább mentek. A bég újra megszólalt:

– Ne térnénk, uram, eme szép rózsalugasok felé?

Azraële csodálkozva csapta össze kezeit.

– Hol látsz te itt rózsalugasokat?

– Fordulj erre, és te is látni fogod.

– Azok ott? Hiszen te a bangitafákat nézed rózsalugasnak, melyek tele vannak piros bogyófürtökkel.

Hasszán basa felkacagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni csodálkozásában, hogy miért van kedve e hölgynek ővele ily különösen tréfálni.

E percben a pesti parton egy ágyúlövés történt.

– Ah! – szólt a basa megállva – egy ágyúlövés.

– Igen, uram – szólt Yffim. – Pest felől.

– Dehogy Pest felől – szólt Azraële. – Óbudáról; a kapuzárás jellövése.

– Én tisztán hallottam.

– Megbocsáss, jó bég, te éppen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor átvonult tegnap Budára?

– Talán új tábor érkezett, akikre vártunk.

– Jerünk – szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét –, mindjárt megtudjuk, melyikünknek volt igaza – s sietve ment a sziget partjáig velök.

A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely éppen akkor verte le sátrait a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arcvonásait a távolból is egyszerre kivette mind a kegyenc, mind a kegyencnő.

Csak Hasszán nem látott semmit, őelőtte összefolyott a távolság, nem látott egyebet, mint kéket és sárgát.

– Nem mondám-e? – szólt Yffim diadalmas hangon. – Ez Feriz bég tábora, és ő maga az, aki ott elöl lovagol…

Csak ekkor ütött szájára, meghökkenve, hogy hisz ezt nem volna szabad Azraëlének látni!

Az odaliszk kacagva veté magát Hasszán nyakába.

– Ah! E derék bég harci tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a parton.

Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e tréfával.

– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt Feriz bég tábora előttünk, s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arccal nézze.

– Allahra! Megdöbbentesz, jó bég – szólt Azraële oly csodásan tettetve az ijedséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. – Mondsza, merre látod e tábort?

– Itt a vízparton, és azon sátrak ott a halmokon…

– Azok bizonyára kiterített vásznak, miket ama lyányok fehérítnek.

– És e trombitaharsogás, mely takarodót fú?

– Én vidám dalokat hallok, miket e lyánkák énekelnek.

Yffim bég szakállát rágta dühében.

– Uram, ez asszony ördögi gúnyt űz belőlünk.

– Te káprázatban szenvedsz – szólt Azraële ijedelmes arccal –, te meg vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, amik nem léteznek. Kérlek, ne cáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént. Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt, s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek, s ő még tíz napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát bizonyosan varázslat láttatá veled ez ellenséget, ki elől turbán és öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség hírét terjeszd.

Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek életre-halálra.

– Úgy volna ez, Yffim? – kiálta Hasszán haragosan.

– Engedj meg neki, uram – engesztelé őt Azraële. – Meg volt bűvölve, mint most, meg voltál rontva, jó Yffim.

– Valóban, úgy hiszem – rebegé az önkénytelen.

– De én meg fogom törni a varázst – szólt a delnő, s leszállva a partról, megnedvesíté kezét, s nehány csepp vizet a bég arcába fecskendve, babonás mondatokat mormolt magában hozzá. – Most nézz, és láss.

A bég tett mindent, ami parancsolva volt.

– Tehát mik azok, akik a Duna-parton járnak?

– Ifjú leánykák – hebegé a kegyenc.

– És ama fehérségek ott?

– Kiterített vásznak.

– Hallod-e már a lyánkák énekét?

– Valóban, hallom.

– No, lássad, uram, minő csodák vagynak a nap alatt – szólt ekkor Azraële Hasszánhoz fordulva –, nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadseregeket lát, ahol nincsenek mások, mint szép parasztleánykák.

– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézi.

Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak! mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani, mint aki mindazt látja, amit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt űzte vele és kegyencével, bizonyos levén afelől, miszerint Hasszán nem fogja elárulni, hogy nem lát, s Yffim nem meri a varázslatot megcáfolni, mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.

A túlparton ezalatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé kifáradt csapatjait, több ízben végigvágtatva a Duna mellett szilaj arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az ifjú daliának, s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a vér.

– Én úgy szeretem e lyánkák dalait hallgatni; és te nem, uram? – kérdé Hasszántól.

– Óh, én is – felelt az hirtelen.

– Nem ülsz le velem ide e partra a puha pázsitra?

A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka körül fűzé, s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.

– Nézd, uram – szólt, felé mutatva Hasszánnak –, a többiek között ama karcsú, szelíd – leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz, ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah, mi bájoló, ah, mi délceg, sohasem láttam szebb alakot. Miért nem ölelhetem őt, – mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint teneked: én szeretlek, én élek, én halok érted!?

Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arcát minden szónál csókjaival halmozva el, ki túlboldog volt a gyönyör miatt, s mindent látott, amit a lyány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjút, ki iránti szerelmét kedvenc hölgye szentül szemében vallja meg.

Yffim bég bámulva állt hátuk mögött, s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba szavaira: “Megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon benneteket.”

XII. Egy csillag a pokolban

Szálljatok le, csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos kelyhében. Minden alszik, minden csendes, csak a csillagok s az égő szerelem vannak ébren.

Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? Mintha emberszava volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal kezében Feriz bégnek, csaták oroszlányának hívnak, s ki, ha leszáll az est, s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti páncélingét, könnyű szürke burnuszt ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag berkekbe, a mormogó folyamok partjára, s ábrándozó dalokat költ szívéből és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.

Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos dalok után – s még halaványabb lesz bele.

A Margitsziget partjain csendesen ballagnak az eunuchok hosszú puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanús csónakot látnak közelítni a vízen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak fél szemmel szokott, s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék a szigetre, azelőtt Yffim béget kísérvén Erdélybe, tehát még Azraëlét csak egyszer látta, midőn ura kalandját elmondá neki.

Szemei szüntelen körös-körül járnak, s éles füleit egy bogár repülése ki nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.

Ijedten fordul hátra, s Azraëlét látja háta mögött állani.

– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy közelítesz. Mit akarsz? Miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki a háremből?

– Óh, kérlek, ne üss zajt – szól az odaliszk. – Az este urammal csónakázva, e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyűt, melyet ajándékba kaptam tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperec, s én elő nem mutathatom, megöl. Óh, engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.

– Bolond leány, a víz mély itt, fejeden túlcsap, s ott veszel.

– Nem bánom, meg kell kísértenem; vagy meglelem a kösöntyűt, vagy utánahalok magam is. Úgyis, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az élet?

Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az eunuch megrendült bele.

– Hisz e munkát rábízhatod másra.

– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább karperecet is érte, minden drágaságaimat odadnám.

– Tudok én – szólt Majmun, megindulva a bőkezűségen.

– Óh, szállj a vízbe értem – könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. – De nem félsz-e, hogy belefulladsz? Mert ekkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.

Majmunt meghatotta e gyöngéd gondoskodás.

– Ne félj miattam. Ifjúkoromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken, s míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt, s látok benne, mint a hal, még éjszaka is. Csak azt mutasd meg, hogy hol ejtéd le kezedről a kösöntyűt.

Azraële egy brillántos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe hajítva azt, rámutatott a helyre.

– Ahová ezt hajítám, éppen ott; ha mindkettőt felhozod, eme másik tied leend.

Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal csöndesen a víz alá bocsátkozék.

Nehány perc múlva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen kikelt arccal rohant ki a partra.

– Hah, ez gonosz hely itt! – szólt rebegve. – A vízfenéken egy halom emberi fő hever!

– Tudom – szólt nyugodt hangon az odaliszk.

Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly érzékenyen könyörgő alak most büszkén, délcegen áll előtte, s úgy néz le rá, mint egy királynő.

– Azon fejek ott társaid fejei – szól Azraële a bámuló eunuchnak –, kiket a közelebbi s ezelőtt múlt éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s melyet azok nem teljesítének, amiért másnap bevádoltam őket a vezér előtt, s az kihallgatás nélkül elütteté fejeiket.

– S mi volt azon szolgálattétel?

– Átúszni a túlsó partra, s eme virágfüzért átadni ott egy ifjúnak.

– Hah, hiszen te áruló vagy!

– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot ott a füzek között? Ússzál át hozzá, s add át neki e bokrétát. Ha nem cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt, a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj nyomorultan.

– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! – kiálta fogcsikorgatva az eunuch.

Azraële nevetett.

– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy puskádba földet tömjek, s handzsárodat saját övembe szúrjam. Csak egyet kiálts, s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.

A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az sziszegve hajlott meg előtte.

– Mit parancsolsz?

– Már elmondtam egyszer.

– Fejemmel játszom, asszonyom!

– Nem olyan baj, mintha én játszanám vele.

– Mit cselekszel? Óh, vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették előtted éltöket.

– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, akik szeretnek, azt te éppen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolcadik színről kellene gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?

– Nagyon jól hallom.

– Ugye, te nem szeretsz senkit?

– Szerethetek-e én?

– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgyhogy lépteimet sem vevéd észre.

– A bülbül nem énekel szebben.

– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korallzátonyos sziklákra kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s énekléseikkel odacsalják a hajósokat a százfejű Rok fogai közé?

– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? – kérdé elborzadva Majmun.

– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szívét az enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni rajta lelkét, és az enyimet lehelni vissza bele, s aztán lehullni kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a naptól felsütött harmat. – Óh, vígy engem át a túlsó partra.

Az eunuch reszketett a leány előtt. E démoni lélek szilaj lángjai még az ő szívében is találtak gyúanyagot, melynek sötétében a nap minden sugára sem bírt meleget költeni soha.

– Egyetlen csónak van e szigeten – szólt a leánynak –, és abban Yffim bég benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék azon a szigetről, míg Hasszán alszik.

– Óh, miért nem tudok úszni! – kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában összerogyva.

– Hogyan? Te arra gondolsz, hogy e széles vizet keresztülúsznád?

– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most mindjárt.

– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni nem tudsz.

– Te fogsz úszni velem. Én kezemet válladra téve tartom fenn magamat.

– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél, s most rám akarod bízni éltedet. Csak két percre kell lélegzetemet visszafojtanom, hogy örökre el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni nem tud, s a hullámok alatt akik laknak, könyörtelenek a haldokló küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű, mint a hullám.

– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vígy keresztül a vízen.

– Őrültség, amit kívánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble, midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk, mert a vízbefúlók erőszakosak, s lefogják a mentségükre siető kezeit.

– Ha megrettenni látsz, hagyj elvesznem.

– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok. Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én nem foglak elárulni.

– Tehát nem jössz velem? – kérdé a delnő sötéten.

– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem – szólt Majmun határozottan, leülve a dombra.

– Jó! Nyomorult szolga! – kiálta Azraële kétségbeesetten. – Tehát megyek magam!

S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról.

Majmun nem gátolhatá meg a leány szökését, s ijedten ugrott utána, s nemsokára felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a nőt.

Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ezáltal egyet fordulva a vízben, felülkerült, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen kiálta a víz alá nyomott eunuchra:

– A túlsó partra vígy, vagy magammal együtt megfojtalak.

Az eunuch rövid, kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskígyó, tartá fogva Majmunt: egy erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére, s fuldokolva kiálta:

– Viszlek oda!

Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe kapaszkodva, csendesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy csak arca látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá Majmunnak:

– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá, hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál alá. Siess.

Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában? Az eunuch úszott elöl, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha túlcsapott halavány orcáján, olykor megreszkettek tagjai: – a félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a legrémségesebb halál, de ő nem látja azt, a habok moraja enyészetesen zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje, és az éj csöndje dallamokat visszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik a víz színén…

Fölötte csillag ragyog, s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong, s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik-e e nő? Kinek élte, lelke csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.

– Messze van-e még a part? – kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt, s nem láthatott előre.

– Félsz-e?

– Félek, hogy őt nem láthatom meg.

– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva, alig látszanak ki a zsilipek.

Nehány pillanat múlva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk egy a vízbe borult fűz gallyait látá arca fölé hajolni. Hirtelen megragadta azt kezeivel, s kiemelé habtündér termetét a vizekből.

Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a gallyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete sált, dereka körül övezni.

Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s amint megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vízen keresztülcsalták, megrezzenve állt meg, lélegzetét visszafojtva s kezét nyugtalan szívére feszítve.

Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Éppen végezte énekét, s szép fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.

– Most szólhatsz vele – monda Majmun a leánynak.

Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul nézte az ifjút.

– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért tétovázol, ha ennyire jöttél?

Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.

– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni térdeit s üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint aki meg van bűvölve.

A delnő térdre rogyott lassan, s arcát öltönyébe rejté.

– E leány valóban őrült – dörmögé a szerecsen –, ha csak azért jöttél át, hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.

A leány keblén összetéve kezeit, arcát a megdicsőülés mosolyával emelte ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég víziói nyíltak meg, mosolygó angyalarcokkal.

E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána nemsokára hangos kelepelés verte az ébredőt, s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.

– Látod, már elment előled! – kiálta bosszúsan a szerecsen, megragadva a leány kezét. – Siess utána, még utolérheted.

A leány felállt, lélegzetét visszafojtva tekinte az ifjú után – megvárta, míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért, melyet keblében rejtve hozott, s egy lépést tőn előre: – ott ismét megállt, hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el, s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.

Azután vevé a virágfüzért, s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok voltak:

Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? “Szeretlek, boldog vagyok”.

A másik volt égő szerelem: “szeretlek, elégek miattad”.

Harmadik gránátalma-virág: “nem feledlek el soha”.

Negyedik volt hajnalka: “szerelemtől elhervadok”.

Az ötödik volt fájvirág: “nem merek közelítni hozzád”.

A hatodik élek-halok: “éljek-e hát, vagy meghaljak?”

A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az azt jelenti “életem kezedbe adom!” – Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem enged jutni hajából, azt hive, hogy aki azzal bír, megronthatja, megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.

A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog azért ismét jőni, s majdan ott találja; sírva reáborult ismét, könnyeit a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott harmatcseppek.

Azután felkeresé annak lábnyomait, ahogy eltávozott a berekben, s meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!

Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó úton keresztül?

– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal közel!

Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj fele, merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához, s ismét szokott parancsoló hangján szóla hozzá:

– Maradj itt, és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra visszajövök.

Majmun fennhangon számlálta a hatszázat.

Azraële pedig végigmenve a Duna gátján, amint a zsiliphez ért, azt minden ereje megfeszítésével félig felemelte.

A kiszabaduló víz hangosan zuhogással kezde omlani a résen.

Azraële sietve futott vissza a szerecsenhez.

– Most vissza a szigetre!

S újra megtette a rémteljes utat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a néger fejére téve. Keblén volt a fehér nyárfalevél, s oly nyugalmat adott neki.

A szigetre visszaérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, s azt mondá neki:

– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel fog tégedet keresni, s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hídon keresztül a túlpartra kísérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, ahol most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért vagy koszorút, azt nekem elhozod.

Majmun bámulva hallgatott: miről tudhatná Azraële e dolgokat előre?

Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony szerezte álmát. – Éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben, s az imámok éji éneke rezgett a táborokban.

Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai.

Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott; mint úszott folyamokon keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott:

– Aludjál tovább, s folytasd álmaidat…

…Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég rég várt reá.

– Nem lovagolsz át, uram, a pesti partra a megérkezendő Feriz számára kinézni a táborhelyet?

Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért, ahol az meg fog győződni felőle, ha vajon varázslatból nézte-e a falusi leánykákat lovas katonáknak. Azt is helyesen gondolá, hogy ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.

Hasszán tehát, engedve a bég hívásának, átlovagolt vele Majmun kíséretében a túlsó partra, aholott Yffim bég csodálkozva tapasztalá, hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.

Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön, s kénytelen voltak rögtön odább vonulni, túl Pesten véve állomást.

Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte abban nem akadályozta volna.

Majmun pedig, mintha az utat keresné, felkutatá a tegnapi találka helyét, s ím az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette azt, és elrejtve burnusza alá, hazavivé azon este Azraëlének.

Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfaág, a másik egy tövises inda.

A leány meghajtá fejét a felelet előtt:

– “Szenvedj, ha győzni akarsz!”

XIII. Szentgotthárd

Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb félhold szerte a halmokon. A török tábor a Rába-parti hegyek közt tanyázott.

Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:

“Németeknek kívánatos,

Törököknek használatos,

Magyaroknak állhatatos,

Aki nem lesz betegségben,

Az marad jó egészségben:

Így végeztetett az égben.”

A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.

A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán felvonulva, Szentgotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.

A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására, hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz emberével, midőn ellenében harmincezer áll, ily tréfás feleletet adott: “Ha egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy magyar katona is megér tíz törököt”. Úgy is váltotta fel őket a derék ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt lefizetve halál őfelsége kezeibe.

A Küprili innen egyenesen a római császár derékhadait vette űzőbe, de azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odábbhúzódni.

A budai basa sergeinek a császári hadak háta mögé kellett volna kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán mint önálló hadvezér csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött, s ő is egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.

Így jött össze a két tábor július 30-ik napján Szentgotthárd regényes hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobb parton, s elfoglalva a dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.

Bizonyára nem volt rossz ízlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról sötét erdők; téjjel-mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja metsz ketté; egy domboldalban a szentgotthárdi apátság roppant oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulatóerdővel, távolabb négy-öt falu tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany ködfátyollal húzta azt be.

– Te kutya! – kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket elfogadni. – Nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik, és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No, megállj, majd másképp lesz az, csak én beszéljek veletek.

– Adja isten, uram – szóla a jámbor paraszt, levett süveggel –, hogy az én jószágomon lakjatok mentül többen, s én építsem a házaitokat.

Ez az ember volt a sírásó.

Hasszán basa és kísérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka nemsokára megtelt elfogott papokkal és bírákkal, kiknek az ország legtávolabb vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És amit hoztak, az sohasem volt elég, emiatt a szegény, áldozatra küldött követeket magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, amerre jártak; egyik a másikat váltotta ki a rabságból; némelyik ott volt már fél esztendő óta.

A török had száma feljülhaladta a százezeret, s hosszan beülteté becövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét, ott tanyáztak Hasszán kedvenc mamelukjai, s a szép hasított orrú szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak harcolni a csatában, s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök Kucsuk basa lovassága – fegyelemhez szoktatott had –; lova mellett hál mindenki, az előőrsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve, élelmiszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazondandár telepét, kiknek első gondjuk, ahol megszállnak, magukat rögtön elsáncolni. Ott vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömek kertjéből szöktek meg a csaták mezejére, s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk, miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a varázsló szemeitől; ím, a karcsú liliom, a georgiai bajadér, ki midőn táncolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a bánfa virágos ága, most ott térdel a sánc szegletén, s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló ellenség őrszemére céloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harcfejszét forgat kezében, s arca pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó tanítók a szerelemre, óh, a harcmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos kínai delnő, ki oly negédesen hintázta magát a sálon, most délceg paripán hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit acélsisak rejti, hófehér paripája sörényét fésüli az abisszini leányka, s a barna cigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harci kürtöt hord kezében.

Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől, mint az ellenségtől, aki előttük áll. A kolostoron túl egész a nagyfalvai szőlőkig Izmail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival, kik harci hírükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl feküdt Küprili Ahmed lovassága, s szerteszét a környékben, amerre füstoszlop látszott, s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi utakon, az erdős szorosok lejtőin lehete látni a prédával terhelt poggyászszekerek hosszú beláthatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal s az öreg kőmozsarakkal, miket tíz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy üggyel-bajjal bírtak egymástól előrehatolni, ha egy-egy elakadt vagy feldűlt, kénytelen lévén valamennyi megállni a háta mögött.

Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a nyargoncok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.

A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a túlsó parton két erdő között állomást vett, a francia zsoldosok s a német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka rárontani, mielőtt rendbe szedi magát.

– Urad bolond – felelt neki Hasszán –, hát repülhetek én a vízen keresztül? Előttünk a Rába folyó, azon hidat kell elébb verni, kettőt, hármat, ami napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek meg nem érkeznek. Tehát menj vissza, és mondd meg uradnak, hogy majd ha csatázni kell, megfúvatom a riadót.

A hírnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, amin két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.

Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy a harcot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.

Hasszán dühösen támadt az elfogott bírákra.

– Miért nem hoztatok szénát?

A legokosabbik közülök, szépen akarván megfelelni a kérdésre, viszonzá:

– Száraz nyár volt, uram. Az Úr visszatartá az egek felhőit.

– Ahol van ni! – monda Hasszán. – Mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon lovainak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.

Ez a követ még el sem ment, midőn a jancsároktól egy egész küldöttség érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön a csatába, mert ők nem akarnak egy percig is az ellenséggel karonfogva sétálni.

– Mit? – kérdé Hasszán gúnyosan. – Tán nálatok is elfogyott a széna? (A janicsárhad gyalogság volt.)

– Elfogyott a dicsőség! – szólt a küldöttek szónoka merészen. – Meguntuk tétlenül nézni az ellenség szeme közé.

– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó kutyákat! Fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa őket.

A testőrök dühös védelem után lefegyverezték a jancsárok küldötteit, s addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor pincéjébe.

Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s éppen e szerencsétlen pillanatban érkezik hozzá Balló, Apafi követe.

Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már, s különben is dühös lévén, de legfőképp az erdélyiekre, erősen rárivallt:

– Honnét jössz? Ki eresztett ide? Ki hozott ide?

– A Küprilitől jövök, uram – felelt Balló szelíden.

– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett embert, mint te vagy, láncok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?

– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a fejedelem képében jövök.

– A fejedelem képében? Talán éppen a fejedelem csizmájában? Hoztál katonát?

– Kegyelmes uram…

– No – nem hoztál? Ne is beszélj. Hoztál pénzt?

– Kegyelmes uram…

– Azt sem hoztál. Hát miért jöttél? Kifizettétek már az adót?

– Kegyelmes uram…

– Ne kegyelmesuramozz, hanem felelj: igen vagy nem?

– Még ugyan nem, de…

– Hát miért nem?

– Szegény az ország, uram. Isten csapásai voltak rajta.

– Azt végezzétek el istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne legyenek rajta. Hát miért jöttél?

Balló elszánta magát a keserű falatra.

– Éppen azért könyörögni, ha leengednétek ez évi adóból.

Hasszán eleinte nem tudott mit felelni.

– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok van tinektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból?

– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, amit Bethlen Gábor fizetett.

– Bethlen Gábor derék ember volt, amit le nem fizetett ezüstben, lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégyezer tallért azért, hogy velünk egy sorban harcolt: ti fizethettek nyolcvanezeret azért, hogy otthon sütitek a makkot. Nyolcvanezer tallér egy oly országra, mint Erdély, amit felvet az arany és ezüst! Holott a thesszalóniai basának egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.

Ballóban felébredt e szóra a nemzeti büszkeség.

– Uram! Thesszalónia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…

– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi? – kiálta agyarkodó képpel Hasszán. – Mielőtt kétszer megtelnék a hold, fogadom teneked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa fog ülni! Hallottad? A prófétára esküvém.

– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni soha nem fogja. A prófétára és az Alkoránra.

A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen magánkívül hozta a vezért.

– A nagyúr, a mostani szultán – kiálta –, nem érdemes arra, hogy azon esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejmán tett; és nem az fog megtörténni, amit ő mond, hanem amit vezérei akarnak. És hiába bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti kemény nemzet! Legmakacsabb mindazok között, akiket valaha ismerék; ti, csupa urakból álló fajzat, melynek még parasztja is különb embernek tartja magát a föld egyéb népeinél; ti, háborgó hadak, kiket ha a német megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a némethez, ha velünk harcoltok, ölitek a németet, ha a némettel harcoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok, kikerülitek egymást. De én megalázlak benneteket! Hogy nem lesztek különbek a boszniai rájánál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást nem adok fel rátok; s ha a német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat fogok beléjök vinni!

Balló keserű tekintettel emelé fel fejét a dühöngő vezér előtt.

– Akkor gondoskodjál, uram, új népességről Erdély számára, mert ott emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott magyart soha.

Hasszán e szavakra kardot kapott, s saját kezével akarta lenyakazni a vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva, hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.

– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé. Hogy beszélhessek a vakmerő farkassal, mikor a nyársban fog ülni.

A fegyveresek Ballót is a pincébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú, hegyes nyársban végződő fenyőszálat éppen a vezér ablaka alá kezdtek leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támad; a janicsárok, megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállni készülő tisztjeiket egy perc alatt lekoncolák, s míg egy része a kolostor felé rohant, a lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s nehány pillanat múlva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.

Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt-homlok rohantak a kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a bejárásokat eltorlaszolva, nagy nehezen sikerült nekik a nehéz vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.

A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.

Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a zendülők leverésére előjönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán kétségbeesve látta a toronyból, hogy Küprili hadaiból egy ember sem mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt. Izmail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak személyes ellensége levén.

E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót, s hangosan felordítottak rá.

– Ah, ezt maga számára állíttatá ide Hasszán! Fel reá Hasszánnal!

A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e karóba ülés között lehet, s átkozódva mormogá magában:

– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem istenéhez, hogy így megcsúfoljon. – S irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára hurkolva, odaállt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.

Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt gyújtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése hangzott szakadatlan.

A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt golyó beleütődött.

Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a fanatizált jancsártól lehet hallani a halálos diadal percében, midőn többé nem lát halált maga előtt, s nem hagy élőt maga után. – Az ostromlók felfedezték a pincét, melyben társaik zárva voltak, s kifeszítve annak ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki menten sietett elhagyni a baj színhelyét.

A jancsárok szívében megkötözött, összevérzett társaik látása tízszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok korifeusa lázító kiabálás között fejszét ragadott kezébe, s legelöl rohanva, egyenesen a vaskapunak futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.

De a kapuk mind erős vaslemezből voltak, s belül eltorlaszolva négyszegű kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről lelőve puskával: azt ízekre tépték az ostromlók, s fejét visszahajíták az ablakon.

– Vonuljatok vissza! – kiálta az előcsahos, ki vakmerően állt a golyó- és gerendahullás közepett legelöl. – Fussatok ágyúkért! A domb alatt láttam két csatakígyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyúzni a falakat!

A jancsárság egy perc alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang, minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nemsokára lehete valami tompa döbörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk gördülése volt az. Százan kapaszkodtak egybe, s sebesen látszottak előrerohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé vontattak egyet; nehéz, huszonnégy fontos vas csatakígyó volt az, melynek hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötvenlépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.

– Nincs segedelem, egyedül az istennél! – kiálta Hasszán kétségbeesetten, s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.

E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tűnt elő Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz bég a szpáhikat vezetve egy sebes kanyarulattal körülfogá őket.

Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött, s egyenesen annak torkolatával szemben megállt.

– A próféta hívei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok, fétisbálványozók, hogy az igazhívők ellen támadtatok? – kérdé a lázadóktól.

E szóra előlépett a kolompos.

– Mi jancsárok vagyunk, a próféta kertének virágai, kik, ha gyomot találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.

– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok, de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném tiáltalatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek énáltalam: hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harcot kezdjünk-e magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a kard, mely nem ellenségre van kihúzva?

– De meg van átkozva a kard is, mely bevérezetlen megy hüvelyébe vissza.

– Mit akartok?

– Harcot akarunk!

– S nem találtok ellenséget másutt, mint magatok között?

– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél; az egész tábor harcot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet, azután majd megöljük az ellenséget.

– Miért nem előbb azt?

– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborára, ha a többiek vesztegelnek?

– Jó, tehát megyek én is veletek.

– Jössz?

– Én és fiam egész dandárunkkal.

A lázadók a legmélyebb dühből a legmagasabb örömre változtak e szóra: csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! E kiáltások terjedtek el szájról szájra. A dombok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták, s levontatták a partra, s gerendákat, kompokat hurcolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a Rábán.

Az ellentábor mintegy negyedórányira feküdt a túlparton két erdő között, s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen őrök nélkül hagyá.

A jancsárok, átúszva a vízen, kötelekkel megerősíték átvontatott kompjaikat, s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen át kezde nyomulni a gyalog jancsárság.

A német–magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát, s hirtelen három ezred muskétást lerendelve a jancsárok ellen, azok bátran megütközének a törökökkel, s őket egész a hídig visszaverve, ott dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új csapatok ellen védve magukat.

Ezalatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztülnyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.

A meglepett harcolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a főtáborból senki sem érkezett, hirtelen elhajigálták fegyvereiket, s hanyatt-homlok rohantak vissza sáncaik közé.

A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A keresztyén gyalogság útját elvágták a sáncoktól Kucsuk basa gyors szpáhijai, nehány percig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után elesett, a háromezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba, üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik elfoglalva az elősáncokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat, s prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.

A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a Küprili átkel a vízen, s Hasszán basa megosztja a Kucsuk által kezdett harcot, hírmondó sem marad belőle.

De a két fővezér még ekkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili, ki tegnap este maga akarta kezdeni a harcot, hogy akkor visszautasító választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafúrt hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya. Hasszán pedig sokkal inkább szerette volna, ha a jancsárok s az őket segítő Kucsuk ott vesznek a parancsa ellen kezdett harcban, mint hogy segélyükre sietett volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harcból, de hallá a kiáltást, s azt hivén, hogy az a jancsárok halálordítása, vevé olvasóját övéről, s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa számukra nyitva a paradicsom kapuját.

– Uram! uram! – kiáltoz fel rá Yffim bég. – Köss kardot, és ülj lovadra!

A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a harangkötelet, s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az ijedtében majd kiugrott az ablakon.

– Ki az? Mit akarsz?

– Siess, uram! – ordíta Yffim bég. – Kucsuk basa veri az ellenséget, már sáncaikat is elfoglalá, s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé legyen egyedül a dicsőség, s egymaga verje szét a keresztyéneket!

Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül, egymagában! Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, aki mozog! Elő szpáhik, szarácsiak! A harcba minden igazhivő! A dervisek menjenek fel a tornyokba, s énekeljék a csatában meghalók énekét. Villogjanak a muzulmán szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!

Egyszerre megelevenült a tábor, a harckaréjok vágtatva rohantak a híd felé. Ember ember hátán gázolt, akit letaszítottak a vízbe, úszva iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának. Keresztülterelték a moldovánok hatezer emberét is, s felállíták egy emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tűnt még csak ki az ozmán hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.

A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát, fényes kíséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, páncélos hadsorok, a sereg legjobbjaiból válogatva. Balról állt Izmail basa hadserege, jobbról a moldvai hadak. A legszélső helyen, a már elfoglalt sáncokban Kucsuk basa.

A táborhomlok előtt látjuk e percben keresztülnyargalni Yffim béget, a vezér parancsával Kucsuk basához.

– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a túlsó szárnyra vonuljanak.

Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére legyen, s elválasztá az apát a fiútól. Azok engedelmeskedtek. Kucsuk takarodót fúvatott, Feriz bég átvonult a bal oldalra, ott is a tartalékot képezve.

Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillag alakú árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, televerve hegyes karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt, s egy percre feltartóztatják a rohamot. De a perc rövid. A hátul jövők erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik után hull a hegyes sánckarókba, a harckiáltás túldörgi a halálsikolyt, percek múlva a csillagsánc holttestekkel van betemetve, s a rohanó tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi, elrejtve sánckosaraik mögé. Most éppen torkaik előtt áll az ostromló had. Egyetlen jelszóra nyolcvan érctorok bömbölése hallik, irtó tekék, láncos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt zsákot röpít a tömegekre az eldurranó tarack, míg a tűzokádó granát a legtávolabbi sorokat ijeszti.

A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes hadsorok helyett nyavalgó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik úgy vonaglanak, mint a férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes hadak lepték el a tért, s holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert csapatok hátraküldettek, s pihentek jöttek helyökbe; a roham ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket behunyják. Allaht kiáltanak, és rohannak előre. Itt egy földrendítő pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza van verve, s ezalatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsáncot vonni maga előtt. Most egy harmadik, majd egy negyedik roham következik, és ismét új, és mindig dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden csapatja harcba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.

Ott áll ő maga kíséretével együtt, s rendezi fonákul a csatát, rohamokat küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek, melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait, s egy sincs, ki meg merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem látsz. A megújuló rohamok zaja mind megannyi diadalkiáltás az ő füleiben: “Nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!” – és senki sincs, ki meg merné neki mondani: “Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a lövések a keresztyének ágyúiból jönnek, s soronként seprik tönnön hadaidat!”

Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:

“Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt. Beszéld el otthon, hogy mit láttál!”

A Küprili komolyan megijedve, hogy a harc dicsőségéből kimarad, rögtön felülteté egész lovasságát, s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez készült.

Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Izmail basa a tizedik rohamra vezette az ozmánokat.

A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,12 észrevéve a Küprili mozdulatát, rögtön összehívá vezéreit, s tudtokra adá, hogy ha a Küprili megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.

Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még védelmükre.

Több arc elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.

A felszólításra e kettőnek arca maradt szilárd. Toggendorf hidegvérrel lépett elé:

– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a halált előretörve, mint a halált futás közben?

– Nem úgy, pajtás – szólt Petneházy, lelkesülten ragadva meg társa jobbját. – Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi, megtalálhatja a diadalt is.

– Ti mondátok – szólt hideg nyugalommal Montecuculi, s zsebébe dugva perspektíváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két szárnyra küldé, maga a sereg élére állt, s parancsot adott, hogy egy pillanatban hárítsák félre a szekérsáncokat.

Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy huszárjai.

Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely, Ghyka herceggel élén, ez ideig részt nem vett a harcban. Ez ötlet Istentől adatott neki. A moldvai herceg régóta csak arra várt, hogy valaki által megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei ellen kényszeríttetett jőni, s amint Petneházy ötvenlépésnyire ért csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak, s kardjaikat sem mérve össze ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába bal partján, odahagyva a csatatért.

E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré azt neki.

Izmail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt odaérhetett volna, megrohanák Toggendorf vértesei, s egy pillanat alatt két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közrekapták a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Izmail basa lebukott lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve, feltűzé kopjája hegyére, ijesztő jelképpen emelve azt fel a rémült törökök előtt. A janicsárok nem bírták többé erejöket kifejteni, mindenütt keresztültörve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott harcsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat saját, segítségökre siető lovasságuk elől.

Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ki mindebből semmit sem látott.

– Dicsőség Allahnak! – kiálta, kezeit égre emelve. – A diadal miénk! Fut a keresztyén, és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézei omlanak a porba. A többi fut fegyver nélkül és sápadtan…

Akik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg, már ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.

– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! Szóljanak a dobok és trombiták. Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat, verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, aki a férfikort elérte. Allahé a diadal!

– Őrjöngsz, uram! – kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva. – Fuss innen, és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok elhullottak, a moldvai had fut. Izmail basa feje dárdára szúrva!

– Nem, nem lehet! – ordíta magánkívül Hasszán. – Jöjjetek velem. Előre rohanjunk. A diadal mienk.

Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját kezéből, lova kantárát megfogák kétfelől, s visszafordítva azt, ragadták magukkal a híd felé, mely már akkor tömve volt futókkal.

– Zászlóim! Zászlóim! – hörgé kétségbeesetten a vezér.

Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok egyenként vesztek el vívóik kezéből, a szép válogatott vitézek ezüstpáncélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémántmarkolatú kardokkal, egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.

A kocka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az. A Küprili, látva a veszteségét, ismét felszedette hidait, s a túlparton maradt.

A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzelmes üldözőknek ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.

A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste fel magának.

Ah, ott küzdenek az amazonok kedvencük oldala mellett. Az ifjú szemei megnemesíték keblökben a szívet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy harcolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… “Milyen fiatal gyermek” – szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull: nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az érc páncél alatt vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.

Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az északi szigetek virága, aranyhajával beterítve kemény ágyát, megtörik a karcsú termet, a szép kínai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát összezárva hal meg a néger gyermek, s arcánál sötétebb éj száll le szomorú vonásira.

– Ne bántsd őket! Velem harcolj! – kiált kétségbeesett haraggal Feriz ellenére. – Nők ezek!

Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra, s elfeledi kikerülni a csapást, mely e percben ellene mérve van: a cserkesz lyánka két kézzel felemelve harcbárdját, lesújt reá, s a rosszul irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely kettéhasadt fővel rogy össze alatta.

Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb kezén Feriz. Hirtelen bal kézbe kapja kardját, s nehány lépést hátrál visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott, s új összecsapáshoz készül mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó szava.

A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harcolnak még, végre csak egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyúit, zászlóit és harci hírét; de senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.

Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sóhajtások mezeje most. Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt paripa emeli még végerővel fejét a búcsúzó alkonyfény felé, egy-egy elesett szpáhi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom mosolyg felé, s búcsúzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét, gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan. A csillagok mosolyognak e föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. – Csendes a táj. – Csak egyes merész martalócok száguldoznak a holtak mezején, meglopva az elestek köntöseit.

Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s ahol egyre rátalált, lehajol hozzá, s megcsókolja halavány arcát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak ajkaira hinte.

XIV. Az üldözött nő

Talán el is feledtétek őt már? Kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh herceg nejét?

Ah, ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte feledteti, az anyai élet közelgő öröme.

Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében, s boldog jövendőről szövi álmait, udvarhölgyei apró ruhácskákat színes szalagokkal készítnek mellette. Úgy örül, mosolyg, midőn azokat látja.

Ha a parasztnők kisgyermekkel karjukon mennek végig az utcán, elveszi tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja, és beszél hozzá. Minden újdonszülöttnek ő a keresztanyja, s mily gyöngéd keresztanya; naponként eljár a templomokba; a Szűzanya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.

A boldog szenvedés kedves halaványságot vont azelőtt oly életvidor arcára. Olykor a szenvedés is édes.

A szentgotthárdi csata után gondja volt Ghyka hercegnek egy futárt előreküldeni, ki nejének hírül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert az él, és nemsokára honn lesz.

Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.

Hálát adott Istennek érte.

Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei. Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani fogják, hogy a török tábor levágatott, meg ne rémüljenek; mert férjeik megszabadultak mind, és közelgenek.

Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utcán, ha a kapu előtt megállt valami azon menő, ha távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, férje jön.

Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján kocogtatást hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.

Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé:

– Nyiss ajtót, Mária.

A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok, miket a férj visszaád, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel; megdöbbenve tekinte arcára: komoly volt az, s tele aggodalommal.

– Férjem! – szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő – ily hidegen ölelsz-e engem?… minket? – igazítá ki lesütött szemmel.

A herceg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést, s felsóhajtva szólt:

– Annál rosszabb rám nézve.

Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herceg izmos, bátor férfi volt.

– Mi történt? Mi bajod? – kérdé aggodalommal a nő.

– Semmi – szólt a herceg, megcsókolva neje homlokát. – Légy nyugodt. Fölösleges aggodalom az egész. Feküdj le. Nekem némi dolgaim vannak még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád, s beszélgetünk, amiről tetszeni fog.

Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem tudta, miért?

Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás percében oly hidegen fogadja nejét.

Nehány pillanat múlva, mely alatt ott künn hallá félig halkan beszélni férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit látszott keresni: végre Máriához fordult:

– Nálad vannak a kincstár kulcsai?

– Igen, szekrényemben állnak.

A herceg fogá a kulcsokat, és eltávozott.

Mária könnyebben lélegzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála istennek, hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót csikartak tőle. Hisz azért van nekem.

Kevés idő múlva visszajött ismét a herceg, s egy ideig, mintha szó és hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:

– Máriám! Van neked is pénzed?

– Van édesem! – sietett Mária felelni. – Éppen tízezer tallér. Kell neked?

– Nem, nem. De tartsd készen magadnál, s ha ékszereidet összegyűjtenéd is, jól cselekednél.

– Mi végre, férjem?

– Mert – szólt Ghyka megakadozva – meglehet – hogy igen hirtelen el kell majd utaznunk.

– Utaznunk? – Az én helyzetemmel? – kérdé Mária, szenvedő arcát férjére emelve.

Ghyka lelkén keresztülvillámlott e tekintet. Neje ily állapotban; közelebb a halálhoz, mint az élethez.

– Nem! Egy tappot sem megyek! – kiálta egyszerre magánkívül, s asztalhoz vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt. – S ha az ég rám szakad, sem megyek.

– Az istenért! Férjem, mi bajod? – kiálta Mária megrémülve, mire a herceg büszkén fölemelt homlokkal mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a nőt, biztatólag mondá:

– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s mármost nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna tőled.

– De e nyugtalanságod?

– Már elmúlt. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodj édesen. Álmodj énfelőlem.

A férj hízelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arca nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.

De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de amint az eltávozott szobájából, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét, vele együtt leszállt a tornácba, s felhívatá magához férje hű cselédjét, ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.

– Jova! Szólj igazat! Mit láttál, mit hallottál, mi lelte a herceget?

– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A szentgotthárdi csata aligha amiatt nem veszett el, hogy mi helyt nem álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? Keresztyén keresztyén ellen harcoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török tábort nagyon megverék ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herceg fejére akarja róni.

– Az istenért! S mi következhetik abból?

– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.

– Talán atyámhoz, Oláhországba?

– De bizony, valamivel odább.

– Igaz, hisz Erdélybe is mehetünk. Annyi jó ismerőnk van ott.

– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok Lengyelországba.

– S gondolod, hogy oly nagy volna a veszély?

– Adja isten, hogy rosszul gondoljam.

– Köszönöm tanácsodat, Jova. Reggel mindjárt megmondom férjemnek.

– De asszonyom: jól tennél, ha nem várnál vele reggelig.

A nő elsápadt.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.

A fejedelemnő ijedten tért vissza hálótermébe, s hirtelen összeszedve értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető ajtók zárva voltak, s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó reggelt. Szemeit nem bírta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj után testben-lélekben kifáradtan kelt fel, amint világosodni látta a nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra le lehete látni.

Az udvari zaj lassankint feléledt, a járó-kelő cselédség megnépesíté a tornácokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok korsóval fejükön jöttek meg a távoli kútról; valami vidám hang könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mindez oly idegennek tetszék a nő előtt, mintha egy halálraítélt nézné siralomháza ablakából a külvilág mozgalmait.

Ekkor nyílt az ajtó, s kilépett hálószobájából a férj, s bátor, erős hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.

– Talán vadászni készülsz? – kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre szétröppentek az ijesztő képek, amint férje izmos karjai átölelték.

– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! Ha ki nem tombolom magam, megemészt. Ami vadkan vagy medve ma elém kerül, az, tudom, megemleget!

– Óh, valami baj ne érjen.

– Engem? – szólt a herceg, büszkén herkulesi mellére ütve.

A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába, s föltevé annak homlokára büszke sastollas fövegét, mely oly daliás tekintetet adott neki, s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arcát, és elfeledett mindent, amit az éjjel hallott, álmodott, és kigondolt.

Boldog gyermeki hit, mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, akit szeret!

A herceg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát, s kihajolt rajta, hogy utána nézzen, midőn lovára ül.

Míg a herceg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt leveleket küldözni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok által figyelembe vétetni.

Kevés perc múlva leérkezett a herceg, s erős, csengő hangon lovát parancsolá.

Erre eléje lépett a csausz, s szurtos dolmánjából egy összegyűrt levelet vont elő, s azt homlokához értetve, átnyújtá neki.

A herceg felszakítá a levelet, és arca elsápadt egyszerre; levevé fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.

Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos török szolga előtt, s meghajtani büszke, férfias homlokát! Mi lehet ez?… Mária szívdobogva nézte ablakából.

A herceg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s azt elöl akará bocsátani, de a török ember egész parasztgőggel inte neki, hogy menjen ő elöl.

Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak. Első gondolatja az volt, hogy e csausz férjéért jött, azt tehát meg kell vesztegetni, hogy engedje őt menekülni.

Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga arcán ijedelem, szemeiben könny volt.

– Ugye, férjemért jött a csausz? – kérdé tőle remegve.

– Igen, asszonyom – rebegé a szolga –, miért nem siettetek?

– Adjunk neki pénzt.

– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herceg nélkül megy vissza, saját fejét vesztette.

– Irgalmas Isten! Mit tegyünk tehát?

– Uram nehány szót súgott fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt. Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt marad a csauszokkal és kísérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram addig velök marad, s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja, hogy mi a hintóval a Szeret szakadékán túljutottunk. Ott van egy híd, két meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat magunk után felszedjük. A herceg ekkor Gryllus paripáját fogja eléhozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hídhoz közel jutand, ott megsarkantyúzza paripáját, s átugrat a nyíláson, míg a törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.

Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőzeten leszállt a kápolnába, ott nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja, négy izmos fekete ménnel, abba hirtelen felült, s mellékutakra kerülve, szerencsésen eltávozott.

A herceg azalatt legnagyobb önmegadást színlelve iparkodott kelletlen vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig kínálta őket étellel, itallal, esküdve mennyre-földre, hogy ily becses vendégeket el nem bocsáthat étlen-szomjan kastélyából, azután következett a megajándékozás: minden csausznak jutott külön-külön vagy egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek ismét históriája volt, ki viselte azt? ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több efféle; s amellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket: szultán, Allah és Mohamet, mikre meg kell várni, míg mindenki utánamondja: “áldassék annak neve!”, hogy a csauszok untalan sürgetései mellett is beletelt egy jó óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a paripát.

Eléhozták tehát a Gryllust. A herceg még arról is akart egy szép történetet közrebocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:

– Csak üljön fel kegyelmed, majd elmondhatja azt az úton.

A herceg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kísérőket, hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.

A főcsausz hasznára fordítá a szót, odakötöztetvén a herceg lábait a kengyelhez, hogy le ne essék a lóról, s csúfondárosan monda:

– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám támaszkodhatik.

(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj – gondolá magában a herceg –, de akkor te nem maradsz a lovadon.)

A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel hátrább.

Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskennyé lesz az, hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herceg már látta a hidat, s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem elől takarva, egy, a fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.

Itt egyszerre elgyengültnek színlé magát, s a főcsauszhoz fordulva, monda:

– Jer közelebb, hadd támaszkodom rád.

Amint ez balgatag odahajol hozzá, a herceg egyszerre úgy üté főbe iszonyú öklével, hogy az keresztülesett lova nyakán; és most “rajta Gryllus!”

A derék paripa egy szökéssel kivált a kísérők tömegéből, s míg azok dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.

A herceg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes paripa, mintha érezné, hogy urának élte most őrá van bízva, tízszeres erővel vágtatott előre.

Egyszerre kitűnt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve, csak karfái állnak; “megállj!”, ordítának ijedten a hercegre, saját paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait, s azon pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kacagva emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok:

– Most jöjjetek utánam!

A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét, s egy kimért szökéssel, mely könnyű volt, mint a madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herceg, a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei körülrepkedték merész arcát.

A csauszok rémülten kapaszkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa, s utána akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte a mén, s halálos nyerítéssel bukott vissza, lovagjával együtt a hegyi patak sziklái közé hullva.

A herceg itt leoldá lábairól a kötelékeket, a túlparton szitkozódó csauszok szeme láttára, s még arra is időt engedett magának, hogy a fennhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy gyalog átkapaszkodhassanak rajtok.

Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetlen dühökben tomboló csauszok elől elvágtatott.

Egypár órai sietség után elérte neje hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett Erdély felé, egyedül a vén lovász kíséretében.

A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára, s elküldé előre Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.

A legszigorúbb számítás szerint föl lehetne venni, hogy üldözőik akár más útra kerülnek, akár új hidat raknak a Szereten, ezáltal egy napot nyertek előlük, s ez egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai szeraszkiernek nincs többé parancsolni valója.

E reményben látták feltűnni nemsokára a székely havasokat, s mentül közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebbnek érzék kebleiket, mintha azoknak minden bérce egy-egy mentsvár volna rájuk nézve.

Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek, felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba, s ismét alákígyózva, árnyékos, virágos völgyek mélyébe; egy-egy hegyi patak fut néhol az út mellett, fölötte, mint egy keskeny rovátk, látszik a veszélyes út, melyen a terhes szekér lassan végigdöcög, a sziklák fölötte szinte egymásra hajlanak.

Itt egy vágtató lovag jött rájok szemközt, kiben a herceg előreküldött követjére ismert.

Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy lovát le sem nyergelé azóta.

– Ne menj tovább, uram! – kiálta a szolga ijedten. – Pihenés nélkül jövök Szamosújvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az istenért! – kiálta a fejedelem, kezeit összecsapva. – Ide ne jöjjön urad, vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Éppen ma érkezett ide Olaj bég a szultán parancsával, hogy ha a moldva fejedelem erre találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.

A herceg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután visszafordítá arcát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett. Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.

– Azok ott üldözőink – nyögé kétségbeesve. – Itt nincs mit mást tenni, mint meghalni.

– Még van, uram. Erre oldalvást nyílik egy hegyi ösvény, mely csak gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?

– Hát nőm? – kérdé, vadul körültekintve a fejedelem, s ajkaiba harapott fájdalmában. – Ő nem jöhet velünk.

Mária e percig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szíve megállt az ijedelmes hírnél, de midőn azt hallá, hogy férje megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából, s lábaihoz vetve magát, erőszakos hévvel könyörge neki:

– Fuss! Mentsd meg magadat, ne időzz énmiattam egy percig. Menekülj a hegyek közé.

– S téged áldozzalak fel magamért, ellenségeim dühének?

– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a hőslelkű fejedelemnő; a szelíd Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik magukat értem, s azután atyám gazdag; üldözőink örömestebb veendik pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, teérted szenvednék, teérted halnék meg, óh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre kérlek, menekülj meg értem.

Ghyka egy percig gondolkozott.

– Jól van. Megmenekülök, hogy megmenthesselek.

S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfikönny esett annak homlokára. A herceg arra gondolt, hogy hátha sohasem látandja őt többet.

– Siess – monda Mária férjének. – Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom, inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard szívemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.

– Jer, uram, jer! – szólt a lovász is, megfogva a herceg kezét, s erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arccal tekinte vissza nejére.

Mária hirtelen hintajába ült, s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A herceg engedé magát lovásza által a gyalogösvényen vezettetni, mindig hátranézve, míg csak a hintót láthatá, s szomorúan megállva, midőn azt egy hegykanyarulat végképp elfedé szemei elől.

– Csak előre, uram, előre még! – unszolá őt a szolga. – Majd ha azon hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.

Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken, kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor le nem esett.

Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s amint a lovász felsegíté urát, s az széttekinte, a természet nagyszerűségének képe állt előtte, s amint e roppant panoráma mélyébe tekinte, meglátta a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, s amint tovább nézett, íme, éppen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi távolban.

Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkísérte szemeivel a haladó kocsit, s valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta előtűnni, s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arcán gyönyörködnék, s könnyeit felcsókolná.

E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bérc alatt, melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.

Hah! Mily kedve támadt e hangyákat ott alant eltiporhatni.

– Ti üldözni akarjátok őt? Én majd megállítlak benneteket. S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bérctetőn elszórva hevertek, s amint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, nekilódítá azt a meredeknek.

Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat szökellve, ahol valamiben megakadt. A herceg utána nézett, egy kiálló fához dűlten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána; lovagot lovastul ottzúzott.

Majd a második és a harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül futottak vissza, s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől, s ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az útjokat álló háta mögé kerülni.

E szándékot megsejtve, elküldé a herceg lovászát, hogy egy követ hajítson a túlsó hegyoldalba, mely amint csörtetve futott végig, a csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokadmagával van ott, s még magasabbra hágtak.

– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak – mondá magában a herceg –, akkor pedig utol nem érik többé Máriát.

Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak magukban, hogy mely úton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni, elkezdtek felkiabálni a hegytetőn álló láthatlan ellenségre, fenyegetvén őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem engedi békével vonulni, s amint erre feleletül újra nehány kő érkezett alá, lenyergelék paripáikat, s kikötve azokat legelni, tüzet raktak, és leültek.

*

Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy új paripát vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosújvárra. A fejedelem nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött előtte való nap Kolozsvárra vissza.

Mária, le sem szállva hintajából, váltatott új lovakat. Már ekkor három nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét sietve kellett odábbhaladnia. Midőn Szamosújvárról kiindult, akkor jutott eszébe, hogy Désről már könnyű lett volna Magyarországra kijutnia, hol a szatmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb menhelyet találhatott. Óh, hogy e gondolat nem tudott nehány órával hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel éppen szembetalálkozik? Óh, hogy előbb nem jutott az eszébe. De csak Szamosújvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előremenni volt idő.

Egy órával elébb az ötlet megszabadította volna, most már késő volt: mennie kellett, amerre fátuma vivé.

Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, amint a tornyokat meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt, s félénken tekingete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán, s látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.

Tehát üldözőik éppen annyira voltak mögöttük, mint előttük Kolozsvár.

Egy pillanat nem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat, azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, vágtattak előre, a kavics szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől kérve megszabadulását.

Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn bírja tartani, hogy egy ideggyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején napokat, éjeket bírjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb úton. Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni, mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva:

– Siess! siess!

A paripák vágtatnak előre.

XV. Olaj bég

A fejedelem éppen künn állt palotája tornácán a fejedelemnővel beszélgetve, kinek arcán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szíve nemcsak magáért érez. Ahol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akárhová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.

Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját, s térjen vele vissza az ebesfalvi csendes kastélyba, hol nem volt országa, de volt mennyországa: tán azt is megtette volna érte.

Amint a fejedelmi pár tornácán állva, a város egyhangú zajára elméláz, hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön, s az eléje siető fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze:

– Én Sturdza Mária vagyok!

– Az isten szerelméért! – kiált föl ijedten a fejedelem. – Miért jön kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát és minket.

A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott aléltan omlott le a márványra.

Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az elalélt hölgyet, s arcát királynévízzel kezdék locsolni.

– Meg nem engedhetem, hogy házamba bevigyék! – kiálta rémülten Apafi. – Az végromlást hozna rám és családomra.

Apafiné méltóságteljes tekintetet vetett férjére.

– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? Ily helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék helyett.

– De a szultán haragja…?

– Hát az utókor meggyalázása?

– Asszony! Azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony miatt?

– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, mint hogy ez asszonyt megöld. Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor, ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!

Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget érdeklő ügyben.

Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szívéből sajnálta, de a porta küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ád neki, a porta semmivé teszi.

Amint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr, s jelenti, hogy éppen most kanyarodott be az utcába egy csoport török katona, kik fennhangon tudakozódnak az oláh hercegnő felől.

Apafi megnémulva támaszkodott egy márványoszlopnak, míg Anna hirtelen parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb szobáiba, s hívassák orvosát, kilépett az erkélyre, s látva, hogy a csauszok éppen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:

– Zárjátok be a kapukat!

Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát, a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt. Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire Apafiné a palota erkélyéről hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:

– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek kapui fölé mindennap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertetőjelül. Ha ehhez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!

A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló nőre, át kezdték látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig aztán tanakodtak egymás között, s azzal megfordultak, és elmentek.

Apafi nagyot sóhajtott.

– Ebből aztán furcsa valami lesz; de hogy mi, azt a jó isten tudja.

Nehány perc múlva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui elé, s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá.

– Tisztel Olaj bég, hogy jelenj meg nála, de rögtön.

Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég hívatta magához, haragra gerjedve jött elő.

– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a fejedelmet, kinek udvarához küldve van?

Apafi csupán egy tisztességes hazugsággal bírt menekülni.

– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolcvan esztendős öregember, unokája lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez, és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy megszabadíthassam. Őérte alázom meg magamat.

Apafinénak ugyan megsúgá előérzete, hogy e megalázás bízvást el is maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a követhez.

Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára a zöldbársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét, gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja, hanem az ebesfalvi közbirtokos, s ahogy Ebesfalván szoká, ha valami török úrnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé odaakasztá azt a históriai nevezetességű buzogányt, mely akkor is oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.

Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kísérve, kinek szinte hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.

A kutyák majd lehúzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez állatoknak, s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt a kósza ebek számára.

Ezeken átlépkedve, egy tornácon és egy előszobán kellett keresztülhatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik keresztbevetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak fennhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki bírja a másikat túlkiabálni.

A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.

Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy veres párna kitéve, azon ült egy ősz, halovány ember, bő, sárga lompos kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt, s olvasott keservesen.

Apafi odajárult hozzá, és meg merte szólítani.

– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punktumot a könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt, és beszélj velem.

Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet, s édes, nyájas mosolygással fordítá orcáját felé, áhítatos hangon mondva:

– A próféta angyalai hordozzanak téged a te utaidon, én édes gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára, s az arkangyal Izrafil járjon előtted, és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne üssed bennök.

E szavakkal kegyesen nyújtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhítatos hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem csókolta volna azt, ha négyszemközt lett volna vele, de ennyi dervis előtt mégiscsak derogált neki e tisztelgés; ahelyett megfogá a bég kezét, s tempóra végigfektetve bal kezében, jobbjával egy hangos, csattanós parolát csapott bele, s azután megrázta azt emberül, amint illett.

– Sohase bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! – kiálta Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki azt hiheté, mintha Apafi dühösen rajta volna, hogy valamiképp kezet csókolhasson neki.

– Hívatni méltóztattál, uram – szólt Apafi, egy lépést hátralépve. – Mondd el kérlek, amit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.

Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal adni elő.

– Óh, szerelmes fiam – monda erre összetéve kezeit Olaj bég. – Bizony terhes hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az áldás az égből, amikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor könyörülend rajtad a felséges szultán, s felszabadít e nagy tehertől, melyet vállaidra rakott.

Apafi leráncolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz. Sietett a végére jutni.

– Hallottad talán, kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza Mária hozzánk menekült.

– Nem tesz semmit, édes fiam, nem tesz semmit – sietett ez felelni, megnyugtató kézmozdulatokkal.

– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram – szabódék Apafi –, s mit tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.

– Semmi esetre sem. Úgy cselekedtél, ahogy emberséges emberhez illik.

– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve, mielőtt válaszolhattam volna neki, elájult. Talán meg is hal.

– Óh, szegény gyermek! – kiálta kezét összecsapva Olaj bég, s szemeit égnek emelve.

– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe – toldá Apafi, mindenképp ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.

– Óh, szegény boldogtalan gyermek! – sóhajta Olaj bég, fejét rázogatva.

– És pedig – suttogá tovább Apafi –, a szegény nő teherben van.

– Ah, mit mondasz?

– Igen, uram; s ily állapotban éjjel-nappal annyi időn keresztül idáig üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál küszöbén van, mint az életén.

– Allah legyen őnéki kegyelmes, s irgalma szárnyait terjessze ki reá.

Apafi azt kezdé hinni, hogy Olaj béget emberbaráti kedvében találta.

– Tudtam, hogy te nem fogsz őrá haragudni, uram.

– Nem haragszom, édes fiam, nem haragszom. Szemeim sírnak sorsa felett.

– Hisz ő nem oka férje hibájának.

– Távolról sem az.

– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bűnhődjék azért, amit férje vétett.

– Bizonyára nem.

– Tehát gondolod, uram, hogy a felséges szultán kegyelmet adand e szerencsétlen nőnek?

– Kérdést sem szenved. Semmi bántása sem lészen.

Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál nagyobb aggodalmat kezde magában érzeni. Elvégre nagy szorongva e kérdést merte hozzá intézni:

– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded ugyebár, hogy e szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges szultánnál ügyét pártolni fogod.

– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, akik szenvednek, és kegyelmesek azokhoz, akik könyörögnek. Azért, íme, megadom a te kívánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes mértékben, s használja a békesség malasztját, mindaddig az ideig, míg én őt a nagyúr parancsára át nem veendem tetőled.

Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt rá nézve e kegyesség a töröktől.

– S mikor gondolod, hogy e nőt át kívánod venni? – kérdé elszorult kebellel.

Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá malasztteljes hangon:

– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben sem…

Apafi majd lerogyott ijedtében.

– Holnap reggelt mondál, uram?

– Megígértem, hogy addig nem háborítom.

Apafi átlátta, hogy ez ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh kezdett forrni szívében…

– De uram, én nem egy napot kértem tőled. Ez csak siralomházi idő.

– A napok Allahtól jőnek, és senki azokat nem osztogathatja.

– (Vessz meg kegyes mondásaiddal együtt) – mormogá fogai közt Apafi. – Hogy vinnél, uram, magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik felét már nem éri, mert meghal!

Olaj bég áhítatosan emelé kezeit az ég felé.

– Az élet és halál ott fenn van megírva a Tóra könyvében, és ha ott az van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betűkben, hogy Sturdza Mária holnap vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonnyal, ámbátor pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai mindenféle fegyverrel, nem árthatnak őneki.

Apafi látta, hogy e furfangos öreggel nagyon egyenesen kell beszélni.

– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben tanácsurai kihallgatása nélkül. Márpedig e jelen eset elannyira fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig tudtul nem adhatom, míg az országtanáccsal eziránt nem értekezem.

– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok-vessétek meg a dolgot magatokban, amint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a hercegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt, és búcsút veszek tőletek nagy tisztességgel; ha pedig azt végzitek, hogy őt ki ne adjátok, szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor téged viszlek el helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…

E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, ahogy öregapák szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megcirógatá két kézzel a fejedelem orcáit, s nagy jóvoltából megcsókolá annak homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.

Apafi úgy érzé, mintha a szoba táncolna mellette körös-körül. Egy szót sem szólt, megfordult, ahol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy jutott ki az első ajtón. De amint a másodikat betevé maga után: eszébe kezde jutni, hogy ő már csak mégis Erdély fejedelme volna, s valamennyi őse első nemesember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos, lompos török hadnagy, ki fiatalkorában tevehajcsár volt, s az mert így beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn nem volt még más, mint ebesfalvi komposszesszor, ha akkor mert volna vele Olaj bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy van! vissza fog menni, és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem a fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse, amíg él, az erdélyi stylus curialist.

S azzal visszafordult a harmadik ajtóból, ily komoly szándékkal.

De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség nagy bajt szerezhetne az országnak, s aztán egy nyolcvanesztendős öreget megütögetni nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, ami az első percben eszébe nem jutott, emberül.

És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:

– Hallod-e, Olaj bég! Csak azért jöttem vissza, hogy megmondjam neked…

Olaj bég ránézett.

– Mit mondj meg, jó fiam?

– Hát azt… – folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon –, hogy az országtanács összehívására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki Gernyeszegen, Csáky Déván. – Amíg tehát ezek összegyűlnek, addig tehetsz, ami neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…

Ezzel visszafordult, s becsapta az ajtót, csak akkor mondva utána:

– …a pokolba!…

XVI. Nők védelme

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e percben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély uralkodója.

Az ülés napján oly arccal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben, mintha saját halálítéletükre jöttek volna szavazni.

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár, Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferenc ítélőmester. A fejedelem számára éppen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még sohasem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára fennhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arcán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet trónjáig. Az, amint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte, s nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s egyszerű széket hozasson helyébe. Majd elgondolkozva lép fel annak lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők arcain, míg beszél, fürkészve szavai hatását; hanem kalpagja boglárjára vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem múlt egy veszély, midőn a másikba bukunk, amely úton kikerültük a kisebbet, azon jön ránk szembe a nagyobb, s ami kezdődik ránk nézve örömmel, az végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek, s a két nagyhatalmasság között, kiknek harcolásai, mint üllő és kalapács, minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett; máris új, és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán megfutamodott Ghyka hercegre tolván, s egyúttal minket is okolván, mert nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e harc, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira felgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, akik őt megfogdosván, bilincsekben kísérjék Sztambulba mind családostól együtt. Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány barátságos török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály uram őnagysága helyett nem kontyos basát látnak ülni. És, íme, akként kelle annak történni, hogy a moldvai herceg kiragadva magát és nejét üldözői kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentünk neki, hogy ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára. A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott, és a mienkre, ha őt védni akarjuk. Mit tegyünk tehát? Ha gyalázat és halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket fogadjuk; de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út – szólt erre Béldi Pál, szelíd, nyugalmas arcával –, és ez: a kérelem útja.

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek – vágott közbe Apafi. – Én már tudom, hogy mit fog felelni.

– Én nem a követet értettem – viszonzá Béldi. – Ki alázná meg arra magát, hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy éppen ő maga könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van – szólt az ifjú Bethlen Miklós –, s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem azon lélekállapotot, melybe egy keleti dinaszta szokott jönni, mikor megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a földdel egyenlővé tetetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzen, bárha oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogyha mi kérelmeinket a portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És végtére, ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni – lehetetlen.

Az ifjú lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arcok átalán derültebbeknek látszottak.

Teleki megcsóválta fejét nagy lassan.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! Kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatunkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben egészen ellenkező dolgokat mondék, de az idő olyan jó mester, hogy néha egy nap alatt többre tanítja az embert, mint amennyit kilenc iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szól belőle, egy komma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mitőlünk. Ha háborúra kellünk, óh, akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e. A harcban mehetünk legelöl, a jutalomosztásból akár el is maradjunk. Hogy a múltkor Raininger itten keresztülment, keserves somma pénzt fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál; minden jót ígért, s Sztambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek, hogy fizessük ki mentül előbb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az nem kétannyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az elkésett; azután pedig hozzánk fog jőni, kérdőre vonandó a fejedelmet, hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének; hogy így vagy minket, vagy a népet találva bűnösnek, aszerint büntethesse azt, ő – a budai basa!

Általános szörnyűködés hangjai hallatszottak mindenfelől.

– Óh, uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játsszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akármelyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, hogy más meg ne tudja, s ha uralkodásunk csupa látszat, a látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint aki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel bírunk, s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hát ha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mihozzánk, volt-e csak igazságos is? Igenis, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de e kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített skorpió, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! Okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldvai hercegnőt Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba, s ezt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn: az önfenntartásé, s ez azt parancsolja, hogy amit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai hercegnő kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jöjjön.

Nehány perc múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy megengedtetik-e a hercegnőnek, hogy kísérő hölgyei is vele jöjjenek, miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír.

Teleki azt is helybenhagyá.

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, ahova nézni nem akar, amitől fél: s íme, amint felnyílt az ajtó, s belépett rajta az üldözött nő, kíséretével együtt, a bámulat felkiáltása hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kísérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kísérték a szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemnő és Teleki Mihályné vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával, Bornemissza Zsófi, Csákyné, Kornisné s az öreg Bethlenné, galambfehér hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélcegebb delnői s legbájolóbb hajadonai, és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen hercegnő halvány, szenvedés dúlta arccal járult vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész termete reszketett, mint falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem – súgá fülébe Bornemissza Anna, megszorítva kezét; erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könnyek, egy megrázkódtató, konvulzív zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát társnői kezéből, s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit vonagló karjaival, s könnyben fürösztött arcát felemelve hozzá, rebegé szívfacsaró hangon:

– Irgalom!… Irgalom!

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten ült trónjában, melynek lépcsőit Sturdza Mária könnyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás mindenkinek, és mégsem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ráncokat, melyek arra gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! – suttogá még egyszer a szegény nő, s félaléltan csúsztatá le kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá, s lehajtott fejét gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemissza Anna, s végigjártatva kemény tekintetét a jelenlevő urakon, amint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje bámulva, mintegy eszmétlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid – szólt Apafiné tompa, mély hangon, de meghallotta azt azért mindenki jól. – A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért könyörg előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem kérve mást, mint hogy engedjétek őt megnyugodni ott, mely még Dzsingisz kán hóhérjait is kíméletre bírná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi! Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is. A ti hivatástok elhatározni, hogy fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok, de szólnunk szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e vagy gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor, hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám oly sötét szemeket, Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái, erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemnő szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom, és nem irgalmat és nem becsületet!

– Igazságot! – kiálta fel Anna. – Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan neje, kinek egyéb bűne nincsen, mint hogy szereti az üldözöttet, helyette bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Igazság gyakran az, ami kénytelenség.

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e, vagy a török rabszolgái? Magyar nemesemberek vagytok-e, kik országot kormányozni ültök itt ország törvényei szerint, vagy cifra poroszlók, kiket csak azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább, s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, ahol állunk, – vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem lehetett felelni.

– Kérdeztem, és feleletet várok! – kiálta dörgő hangon Apafiné.

– S mit fog kegyelmed e felelettel csinálni, asszonyom? – kérdé Teleki, mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Meg fogom tudni belőle, méltó-e ezen hely hozzánk, melyen állunk.

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört, elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe. És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal ejtenők fejünket lábainkhoz, mint hogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó címeket elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek. És valóban szabadabb, és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének nevére, mint kegyelmetek mireánk, kikről a történet csak azt fogja feljegyezni, hogy meghajoltak alázatosan a kényszer előtt, viseltek méltatlan jármat, szívük érzései, lelkük meggyőződései ellen cselekedtek, felvették orcájukra a gyalázatot, – és azt nem jegyzendi utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a szégyenfolt, mely kezeik után maradt e hon történetének lapjain, utolsó vérfoltjaitól óvta meg e hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk, asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék velünk.

Apafiné elhalaványult, feje csüggedten hajolt alá, kezeit összekulcsolá.

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság az. Ha elfogadtátok a díszes polcot, legalább ne vettetek volna nőt magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk; tudjátok nejeiteket megölni elébb. Hisz ami megtörténhetett egy Ghyka hercegnőn tegnap, megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik hibája miatt őket viszik a rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, hogy ez jól lesz így. Mit néztek reánk? Te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! Itt állnak nejeitek, leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni, öljetek asszonyt! Gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak eszébe jut őket hajaiknál fogva hurcolni háremeibe!

Amint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy sírva rohantak hozzájuk, s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással könyörgenek a szerencsétlen hercegasszonyért, és, íme, a férfiak szemei is mind könnybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy hallani nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könnye a nőkével vegyült.13

Ott függött Teleki keblén is a szelíd Veér Judit és leánya, Flóra, s a nagy, keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könnycsepp gördült végig szemeiből arca barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában, s eltakarta arcát, könyörögve:

– Ne tovább Anna, ne tovább e beszéddel!

– Óh, Apafi! – kiálta keserűen a fejedelemnő. – Ha veszni kell, nem szorultam a te kezeidre. Bornemissza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könnyeit arcáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arcomon végigfolyó könnyek elárulnának, hogy szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e társaim nem volnának egyebek, mint hadcimborák körülem, azt mondanám, kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a hercegnőt kísérő törököket, s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él vagy hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária hercegasszonyt haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de lelkemet kimentém. Szóljatok, uraim! S ha tetszik, mondjatok ellen.

Halálos csend következett. Senki sem szólt, mindenki hallgatott.

– Tehát senki sem szól? – kérdé bámulva Apafiné. – Senki? senki? Sehonnan sem jön egy hang? Ah, menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban!

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték társnői egyenként, könnyek közt búcsúzva el a szerencsétlen hercegnőtől. Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könnytelen, mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária mellett, s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék, s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arcát, s fülébe súgva:

– Még nekem van reményem, ne félj, megszabadítalak! – Átölelte őt gyöngéd karjaival, s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt ígérő angyal, fölkelt, és eltávozott.

A hercegnő szótalanul, könnytelenül engedé magát a teremőrök által elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, szíveiknek dobogása a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel, és olyan üres minden szív, a megmentett hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély rendei egy üldözött, ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég, kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem és népe között.

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekinte végig a hallgatag urakon, kiket az elmúlt perc indulatai még mindig leverten tartának, s észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján elöl-hátul, s anélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé lépett, s egyik lábát feltéve a trón zsámolyára, s fejét nagy büszkén hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged, gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen, és gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leráncolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a fejéhez ennek az embernek. Sajnálta, hogy a téntatartó olyan messze van.

Teleki egy ív pergament nyújtva Sárpataky ítélőmester elé.

– Írja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nemtudomhogyhívnak uram! Hallgasd, hogy mi leend belé írva: “Emberséges Hasszán basa! Nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, amik már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn a szentgotthárdi csatába; te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk későn az adóval; majd ahol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a magad baját meg ne sokalld, midőn a máséval vesződöl…” Írja alá kegyelmed, s adja oda a fejedelem őnagyságának aláírásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy perc előtt szíve-lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik percben ily hangon küld izenetet a hatalmas budai basának!

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai hercegnő kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött-e mellé, vagy hogy álmodik. Úgy állt ott, mint sóbálvány, egy szónak nem levén ura, s csak nézte nagy elmeredten, mint írják meg előtte a levelet, hogy serceg a tolla Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a porzót, s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet, s nyomják a markába.

Csak akkor kezde valahogy elhüledezéséből magához téregetni.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két füleinél fogva, s repeszté azt kétfelé, és vágta az asztal alá.

– Írjatok másikat! Írjatok szépen, mert különben mindnyájatokat megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

Teleki hidegvérrel fordult hozzá.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz; hanem Yffim bég! Tanuld meg ezt, kutya. És levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg másikat nem írtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve lábait, úgyhogy egyszerre ketten ültek a trónon, ő és Apafi.

– Teremőrök! – kiálta Teleki parancsoló hangon. – Ragadjátok meg ezt a szemtelen úriembert, s kötözzétek fel egy lóra, s hajtsátok ki a városból.

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s amint Yffim bég keresztbefont lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapta a levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy perc alatt kiszállíták a teremből. A bég rúgott, harapott, de mindez semmit sem használt. Az irgalmatlan drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

Olyan jólesett, hogy valakin mégis tölthették bosszújokat.

XVII. Küzdelem a saját fejért

Budán azalatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadalkapukat, miken majd győzelmi útjából visszatérve keresztülvonuland, azokat felcifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyatva csupán azon zászlóknak, miket a németektől és a magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyzé, hogy megbírja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyúkat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piacot korlátoltatott el a Rákoson, ahová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jöjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy sohasem.

Yffim bégnek ez izenet éppen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a háremhölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjesszenek, s amint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen, s készüljenek a várat védeni, ahogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, ahol a két ellentábor folyvást követve egymást, húzódott a két part mellett, egyre ágyúzva a vízen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, ahol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt – monda kegyenceinek, mindkettőt megölelgetve. – Én most sátorom rekeszébe távozom, ahol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár reám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

Azraële összerázkódott, mintha kígyó csúszott volna keblébe.

– Mit vétettek? – kérdé, rémületét alig bírva rejteni.

– Ők kezdték a próféta ellenére a harcot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.

Hasszán eltávozott; Azraële egyedül maradt a sátorban a béggel.

– Láttalak összeborzadni – szólt Yffim, éles szemeit Azraële arcára szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.

– S vajon kire esett a tizenhármas szám?

– Valakire, aki mellettem vagy mögöttem áll.

– Mögötted áll a sátoron kívül Feriz bég.

– De mellettem te vagy.

– Még fiatal vagyok a halálra.

– Hát ő nem az?

– Akire Hasszán azt mondja: “vétkezett”, az aggott emberré lett legottan, aki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.

– S te nem vétettél semmit, amiért meghalj?

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt. Hasszán árnyékában hosszú az élet.

– De meddig fog Hasszánnak árnyéka lenni?

– Míg éje el nem jő; – de az messze van!

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim, ki a leghatalmasabb volt minden basák között?

– A szultán veje volt.

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül, s minden keggyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte, és Ajász basát lefejezteté.

– Hm. Erre emlékezem, szomorú történet volt.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e, kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét – mint te tevéd Hasszán basának –, csupán kedvenc nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a rézökörben süttette halálra Hiasszárt? Mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; – kincsei, nejei és gyermekei, – s aki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e én e percben a szultán rabnője? S a rabnőtől a kegyencig csak egy lépés van; s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid.

– Te átkos dolgokat beszélsz.

– Ajász basa neje már akkor kegyence volt a nagyúrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hiéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez, s nem sok kellett hozzá, hogy éppen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.

– Mit akarsz, asszony?

– Amit tudsz, ne kérdezd.

– Meg akarod szabadítani Ferizt?

– Meg fogom őt szabadítani.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelídülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkamat, amíg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah, az ördög a varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.

– Óh, légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Óh, te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját, s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:

– Fejével ajándékozlak meg.

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kígyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyílt ajkai nyílásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

E percben visszajött a vezér.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arcát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, ami szívében forr.

Yffim bizalmasan közeledék a vezérhez.

– A szultán tudja-e már veszteségedet?

– Meghallá azóta.

– Jó volna ajándékkal küldened engemet a portára.

– Ne kívánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy akit most Sztambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltűnt arcából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.

– Úgy félned lehet, uram.

– A haragnak vér kell; mégpedig nagy emberek vére. Hogy melyiké? Az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el; de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harcot; ha nem kezdik, nem lesz harc, s ha nincs harc, nincs minek elveszni. Ők halálfiai. Harmadik a moldován herceg. Ő futott meg legelébb a harcból; egyetértett a keresztyénekkel. Halálfia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: amiért elmaradt a harcból, s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harcot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halálfia. Te fogsz érte menni Erdélybe, s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arccal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta, s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend, odasimult édes, mosolygó arccal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Óh, Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják.

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kígyózó hajfürteivel játszottak.

Yffim bég széles jókedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra bírta, hogy Azraëlét merje kínozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, amit megegyezésed nélkül nem mertem megígérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Mely dolog az, beszélj, Yffim bég – szólt Hasszán nyájas arccal.

– Egy ifjút fognak ma elítélni a veled levő basák, az ifjú Feriz béget.

– Nos? – szólt Hasszán összeráncolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk meg-megrándult egész testében.

– Azraële szeretné látni az ifjúnak kivégeztetését.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy percre elállt, s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.

– Bohó kívánság – szólt Hasszán –, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arccal, s a függöny mögé állt, két kezével összefogva annak nyílását.

– Ha el találsz ájulni – súgá utána Yffim bég gúnyosan –, fogd e pézsmaedénykét tőlem.

Azraële felkacagott, hogy Yffim bég azt hivé: meg kellett őrülnie.

– Most hívjad a basákat, s vonasd fel a sátor függönyeit – parancsolá Hasszán.

Yffim bég hívására bejöttek a tábor alvezérei, s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vízen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszék, s zárt karéj közepett két ellenkező oldalról előhozattak Kucsuk basa és Feriz bég. Kucsuk jött balról, Feriz a jobb oldalról, mert külön voltak elzárva.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! Balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencnőjének, hogy rossz szemeinek utasítást adott, s amint a két alak sátora homályába lépett, ahol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.

– Te éretlen ifjú, maradj hátul, míg szólítalak…

Azután pedig Feriz béghez fordult.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint aki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé, s bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy, és tíz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, amint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.

– Ez nem igaz – hebegé színét változtatva.

– Nem igaz? – szólt Feriz keményen. – Tehát, ha szemeid jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Éppen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

Hasszán úgy akart tenni, mint aki legkevésbé sem érzi magát megzavarva.

– Úgy gondolom, hogy teneked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincsen bemutatva; különben is nem volna kötelességem név szerint ismerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

A basák egymás szeme közé néztek. Nem vala ott sem zászló, sem ezred.

– Hát így vagyunk? – szólt nagyot köpve maga elé a Küprili, azzal felállt a helyéből, s anélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. – Gyerünk – mondá a többi vezéreknek –, ti pedig elmehettek – szólt a poroszlókhoz, s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

Hasszán csak hanyatt dőlt a kereveten. Nagy baját önmaga árulta el.

Azraële reszketve rohant elő rejtekéből.

– Óh, uram! rosszul hallgattál szavamra, mellyel előre figyelmeztettelek, s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve – hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, amint Azraële ördögi gúnymosollyal lépett hozzá, s kezével végigsimítá arcát.

– Gondolod-e, hogy szükséged lesz még egy jó szóra tőlem?

– Elárulhatlak.

– Azt tennéd bizonnyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?

*

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról falura járván, vizsgálatot tartson, bírákat esküdtessen, ha vajon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre; ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének; így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén azáltal, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugodalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herceget elfogja, s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai hercegnő Apafinál van, mégpedig istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifjú hercegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egyszóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka hercegnő.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.

Nehány nap múlva Yffim bég eltávozta után hirtelen megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ezáltal kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést, s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. A Küprili elhúzódék egész Nándorfehérvárig, Kucsuk a székelyhídi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthűlés miatt forrólázba esett, s kénytelen volt az ágyat őrzeni; a Küprili parancsára a vízivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.

A szomszéd dombon, mely most szőlőkkel van beültetve, áll mai napig egy török mecset, melyben vén, fehér szakállú dervis ájtatoskodott, a korán és Azorath könyveit olvasva. Éjjel-nappal ott láthatá őt minden arra menő a rostélyajtón keresztül, háttal az emberek felé, s szemben egy nagy könyvvel, mely képes leendett ágyul szolgálni neki.

Ez időben Azraëlet nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkéredzkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s éppen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa, s onnan csak késő estve térjen vissza, csupán az őt kísérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy ez idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták őt a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zúzmaráz volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé, s olvasni kezdé buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig felemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg bicegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrácsajtóba, bedugva pofáikat annak cifrázatain úgy nézték, mint imádkozik a térdepelő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett ott imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, amíg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem bicegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, ahogy jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kísérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt, s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni, s keressük fel azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifjú ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifjú forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred, s forró kezeit kinyújtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édesanya, szomját enyhíti hűsen tartott citromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arca lángolásáról látja, mint szenved, felemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könnyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifjú betegsége. Korán reggel, hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemeit az ifjú arcára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perceiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifjú tűz égett e sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? – suttogá hálateljesen az ifjú, s kinyújtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Óh, e kezekre is oly jól emlékezék! Homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelíd tapintással ezek jártak végig. Az ifjú áhítattal voná ajkaihoz az ősz kezét, s egy hosszú, forró csókot nyomott arra, szemeit áhítatteljesen lezárva.

És amint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme, nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifjú, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arccal, félénken mosolygó ajkakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat vagy varázstünemény játszik vele, s csak amint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszmélethez. A nagy, sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zúzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most! – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arcáról egyszerre eltűnt a hála, az áhítat kifejezése, arcvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz – rebegé Azraële –, ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Az ifjú tagadást inte fejével.

– Úgy… mást… szeretsz? – szólt reszketve a delnő.

Feriz bég igent inte.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arcán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arca átszelídült, remegve rogyott az ifjú ágya elé, arcát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá:

– Azért én mégis szeretni foglak téged.

Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelíd, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján bicegve távozék, megáldva mindenkit, akit elöl-utol talált, míg a mecsethez visszaért.

Azraële eltávozta után rögtön hívatá Feriz bég a dervist, ki az ifjú parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt és alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.

Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.

E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.

*

Nehány nap múlt el ismét.

Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélyai mögött tölté, minden újan érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kívánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel részeg volt; reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el: ez volt az út a paradicsomhoz; estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ámbravízben fürdött, bort és mákonyt ivott, s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék: ez volt maga a paradicsom.

Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkánynyomása ült szívén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert elaludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.

Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni azáltal, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végetlenül bízott benne.

Régi rossz szokásuk a keleti nagyuraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni, s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.

Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki éppen ezüst öntözőkannával egy pompás gobea földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacsaikkal.

– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz – szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. – Azt álmodám, hogy amilyen hosszú e virágfolyondár indája, oly hosszan volt az felfutva egy magas fára, s amint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy aranygyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az aranygyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem bírta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az aranygyümölcs kettészakadt, s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem, és úgy örültem neki. Mit jelent ez?

Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről, s azokat az ablakon leszórva, odainté maga mellé a basát, s annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.

– Amaz aranygyümölcs a moldvai hercegnő, és a fehér szakállú majom, akit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a hercegnővel, ki azalatt fiat szült, és te nagyon fogsz annak örülni.

Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, amidőn a belépő eunuch aranytálcán levéltekercset hoz elé. Írta azt a váradi basa.

Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Sturdza Máriát, amint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reárohantak, kíséretét az utolsó emberig leapríták, s a hercegnő hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.

Hasszán basa kezéből kiesett a levél, ezeket olvasván belőle.

– Álmomat visszásan magyaráztad – hörge Azraëléhez fordulva. – Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölccsel együtt, de agyonüté magát.

E pillanatban belépett az ajtónálló, jelentve:

– Olaj bég megérkezett a moldvai hercegnővel.

Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről, s elébb Azraëlét csókolta összevissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magánkívül örömében kiáltva:

– Tehát mégsem ütötte magát agyon a majom!

Olaj bég mosolyogva tűrte a címet és ölelgetést, hanem amint körültekinte a szobában, s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhítatos hajlongásokat tenni előtte.

– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? – kérdé Hasszán egy lélegzet alatt.

Olaj bég éppen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt, s édes hangon monda:

– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?

Azraële észrevette a nagy bókolásnak célját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.

– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bármit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s ami titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.

Erre Hasszán is közbeszólt.

– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.

Olaj bég hosszasan meghajtá magát előtte. E névről annyit hallott már beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint ami őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.

– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnőt? – sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arccal. – Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?

– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvárt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmúltak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti, aki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.

– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a hercegnőt szállító kíséretet, amint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg, s legyilkolák.

– Azt én jól tudtam előre – felelt Olaj bég ravaszul. – Midőn az oláh hercegnőt nagy könnyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, miszerint azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még aznap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy amint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak, s a hercegnőt kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még aznap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem volt szabad hozzá bemenni, s amint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintókat és poggyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a hercegnővel és fiával, s kiindultam Déva felé. A kíséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a hercegnő fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka, s a rókának sok útja van.

Hasszán basa kezeit dörzsölte örömében.

– Azonban, jó vezér – folytatá Olaj bég –, sohase véld, hogy miután kezeid között van, bírod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, midőn előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik szívedbe: könyörgő asszonyok könnyét. A kincset elhoztam, s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább, s rejtsd el, ahová tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, akik a próféta árnyékában bíznak.

E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába, s bevezetvén a hercegnőt, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:

– Allah tanúm, hogy kezedbe adtam őt, gyermekével együtt!

XVIII. Ellentétek

A hercegnő ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt; itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arccal állt a vezér előtt, kisgyermekét karján tartva, s amint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arcát. Oly jól illett szép orcájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, s sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanáccsal kívánt neki szolgálni, s e célból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle, s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemével a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett arra Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, amint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, amint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arcvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szívében visszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosollyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint aki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahhoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütődve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten, s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva:

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, azalatt a másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú, ritka szakállát simogatá mosolyogva:

– Ha megengeded hölgyeidnek, hogy kérdezzenek, felelj nekik.

Azraële e szóra felugrott fektéből, s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét, villogó szemeivel végigmérte a béget; s azzal határozott, megdöbbentő hangon monda:

– Igenis, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, éppen azért, mert asszony vagyok! A férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravasszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mindazok közt, akik emberarcot viselnek, csak egy van, akiben bíznia lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, amennyiben vállait átkarolva, magához voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen – folytatá Azraële –, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú láncot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz láncolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arccal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arcán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: – hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

– Ám lássad, ha asszonyra bíztad az asszonyt.

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, amidőn kibontottak, egy-egy réz asper volt14 volt mindegyikben), s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra se nézzen, amíg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hívatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú láncot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről, s estére készen hozá a vert ezüstből készült láncot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére, s a kulcsot, mellyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajon csakugyan ott van-e még.

Ekképp elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. Mária tűrt mindent, láncot, megalázást és durva szavakat, csak hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, amennyire a lánc engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túltevé magán, s szép kezeit imára kulcsolva annak ártatlan feje fölött, imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait, s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kisgyermek szép kövér kezeit odatevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arcán.

*

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kisgyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s amint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a lánc. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, ugye? – kérdé az odaliszk Máriától. – A lánccsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel – szólt Mária szelíden, s kisdedét keblére voná, s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek piciny ujjacskáit, mik arcán tévedeztek, s hangos csókokat csattanta kövér, piros orcácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem lánc, sem börtön.

Azraële valami démoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? – kérdé kígyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

– Mert gyermekem nálam van.

– De el van tőled véve az egész világ.

– Ő több nekem, mint az egész világ.

– Még férjednél is több?

Mária gondolkozott egy percig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét, s ajkait homlokára nyomta.

– Sohasem voltál anya? – kérdé akkor Azraëléhez fordulva.

– Soha – rebegé az odaliszk, s önkénytelen sóhaj emelé keblét.

Mária arcán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? – kérdé tőle elsötétült arccal.

– Készen vagyok reá.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? Gyermeked nyakát selyemzsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre, s azután tégedet fojtanak meg, s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást – szólt buzgó áhítattal Mária.

– Hol? – kérdé bámuló tekintettel Azraële.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét, s szemeit felvetve, monda:

– Az Isten magához vesz bennünket.

– S mi szüksége Istennek reátok?

– Ő atyja a szenvedőknek, s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, akik itt alant bántalmat tűrtek.

– S ki mondta ezt neked?

Mária keblére tevé kezét, s ihletten felelt:

– Szívembe van írva.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagán, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét.

Mária letevé ismét gyermekét a kerevet szélére.

Azraële nyugtalan kebellel szólt hozzá:

– Ne tedd gyermekedet oda, könnyen leeshetik. Tedd kettőnk közé.

Mária megfogadta az ajánlatot, s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orcáját. Azraële felsóhajta magában: “Miért nem téveszti el anyját, miért nem jön énhozzám!”

Nemsokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten, s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról takaróját, betakarta szépen álmában, anélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële fél karjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért, s ki láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arcával a gyermek arcához, s amint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjával elfedte, s arcát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.

– Miért nem sír akkor, ha anyja csókolja? – kérdé magában az odaliszk.

Amint a hajnal első sugára a magas ablakon besütött, fölébredt Mária, s kezeit kisgyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Azraële nézte őt sötéten.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.

– Mit cselekszel? – kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.

– Imádkozom.

– Hisz néma vagy.

– Csak lelkemben mondom az imát.

– S van, aki meghallja azt?

– Az Isten! – szólt Mária, kezével égre mutatva. – Te nem szoktál imádkozni soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, amit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a hurik, akik örökké fiatalok maradnak. A nők lehelete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint amilyen volt.

Azraële közelebb csúszott hozzá fektében.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, aki meghallgatja azt, amit a férgek mondanak, amit a madarak csevegnek, amit az asszonyok imádkoznak?

– Valóban van – mondá az ifjú keresztyén nő –; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kívántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, amiért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arcát könnyű pír futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén, s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! Adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok.

Még csukva tartá szemeit, amidőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán basa első kegyence, most a kegyencnők szolgálója, és titkos megbízottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arcából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellé lépett, s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, amit csak neki kell hallani, s nehány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyulladt arccal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arcán, szemeiben mondhatlan gyönyör könnyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon percben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatlan lényhez, ki a mahomedán hölgynek csak mostohaatyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon percben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig bírva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá, s megszorítá kezét, halkan, de erős meggyőződéssel mondva:

– Tehát mégis van, aki meghallgatja, amiért imádkozunk.

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és az, kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az aranybékót, mely őt Máriával közös láncra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a hercegnőt pedig láncánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt: ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva, s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a hercegnő lánca végét szüntelen kezében tartva.

Már ekkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbeitől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit színe elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálítélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, ahol kettőjük árnyéka összeért, s kettős sötétséget vetett, a halál angyala, Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüstláncot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.

XIX. Szerelem tévedései

Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek könnyeket és szégyenpírt férjeiknek arcaira, csak egy kebelben maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki, midőn mindenkinek szeme saját könnyeivel volt tele, tudott biztató szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor ölelte meg, és erős hittel mondá neki: “Ne félj, megszabadítunk”.

Erdély ifjai is mondák ezt: “Ne félj, megszabadítunk”, de a sors vakot vetett, a lesbe állt alakosok csak a kíséretet fogták el, nem a foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.

Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve, elment Gernyeszegre barátnéját, Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy ők írni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.

Mind azon hang, melyen e levelek írva voltak, mind pedig a személyek, kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt Thökölynek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda, azt mondanunk sem kell.

Midőn készen voltak leveleik, felolvasták egymás előtt. Teleki Flóra levele így szólt Thökölyhez:

“Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem, mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arcpirulást, s felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk, s részvevést egymás sorsában. Egy közülünk e percben a halál révén áll, s az Sturdza Mária, kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez, melyet megkísérténk az ő megszabadítására – de utolsó. Kegyelmed hatalmas és nagyeszű férfiú, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy egyenesen kegyelmedtől van legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai fejedelemnő megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, akiket ismerek. Cselekedje kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend

Teleki Flóráéból.”

Flóra a leghelyesebben számolt. Thököly a szultán legmagasabb kegyében állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn éppen ő, kit Thököly annyira megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén felőle, hogy éppen emiatt, bárhol legyen is Thököly, nem ismerend előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanúsíthat, s éppen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka volt.

Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután elkomorult.

– Óh, az én levelem nem lesz ilyen szép, szégyenlem megmutatni.

Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé a levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végigolvasá.

“Nemes szívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a lyánka: »mint testvéredet«, s nagyon jól volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném, Sturdza Mária Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint tebenned, hogy őt kiszabadítod. Terólad annyi szépet hallottam. Ha látni fogod őt, akiért könyörgök, esdeklő arcával, kisírt szemeivel, gondold, mintha én volnék ott, s ha visszaadod őt nekem, s keblemre ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.

Béldi Aranka.”

A lyánkák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az elsőt Temesvárra, hol akkor Thököly időzött, a másikat Feriz béghez, ki még Budán feküdt betegen.

Thökölyt éppen esti lakománál érte az izenet. Amint a levelet megkapva elolvasá, letevé poharát, kardot kötött, s azt mondva társainak, hogy egy kis kalandra indul, lovára ült, és eltűnt a városból.

Feriz bég még lábadozófélben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős testalkatúaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb balhír, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy minduntalan visszaeséstől lehetett félteni; úgyhogy végtére csak azért nem eresztének a körüllevők semmi hírnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa, mert mikor azt hitték, hogy jó hírt hoznak is neki, ő mindig úgy ki tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden újság valódi méreggé vált reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, ami Ferizt érdeklé, maga olvasott el, még az apjától írottakat is, s ha legkisebb izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, amely nőtől érkezett, ezeket egyenesen visszaküldék.

Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára jutandott, ha annak átadása Bíró Gergely uramra nem lett volna bízva, egy híres-neves lúfő székelyre, akit méltó volt arról a becses tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldék, akármint tehette szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha mindjárt a fejét leütötték volna is.

Ez a derék Bíró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja előtt, s kérdezi, hogy be szabad-e menni.

E szóra kilép hozzá egy szerecsen, s galléron fogva bevezeti egy szobába, hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket mindenféle görbe nyakú üvegekben.

A szerecsen bemutatá Gergelyt a doktornak mint hírnököt.

– Hogy hínak? – kérdezé az, mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.

– Bíró Gergelynek – felele a székely, kétszer is biccentve fejével, hogy úgy van.

– Gergely, Gergely, mit akarsz?

– Feriz béggel akarok beszélni.

– Én vagyok az, mit hoztál?

Gergely csúnyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez nem jó kimenetelre készül, mert ahogy őelőtte Feriz béget leírták, ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.

– Levelet hoztam – egy szép leánytól.

– Addsza szaporán, s aztán eredj.

Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de amíg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen kihúzta a borítékból, s csak azt nyújtá át üresen az orvosnak.

– Jól van, Gergely, most elmehetsz – szólt az nyájasan, s az átnyújtott papírt anélkül, hogy felbontaná, beledugta a kandallóba, egyik retorta alá gyújtva vele.

– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? – kérdé, fejét megvakarva Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s amint fél lábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott belőle egy boglárt, s azt két ujja közé fogva, monda: – Nini! Ezt a boglárt itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.

Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle, hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.

– Né! Hát nem kend Feriz bég? – kiálta rá a góbé.

Az orvos elnevette magát.

– Gergely, Gergely, ne tréfálj énvelem. Én vagyok a szakács, s ha megszeretlek, itt marasztallak ebéden.

Gergely nagyszerű orrokat fintorított a doktor főzelékeire.

Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, ami ott üvegben áll, mert meggebednek tőle.

Kevés idő múlva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont szemöldökkel nekiállt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is megijedt bele.

– Hol vetted azt a boglárt?

– Hát hol vettem? – szólt Gergely vállat vonítva, kinek nagyon tetszett az, hogy őtet meg akarják ijeszteni.

– Megmondod-e hamar?

– Ma nem.

– Nem-e? – kérdé nekiagyarkodva az orvos.

– Kendnek nem, ha kerékbe törnek is.

– Talpadra veretek.

– Ha karóba húzatnak, sem!

– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint orvosságot.

– Ide vele hát, na! – kiálta Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze volt, hogy az alkoholt választotta ki, s kirántva a dugóját olyat hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.

– Hagyj benne valamit, kutya! – jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az üveget – s ne idd meg mind.

– Megiszom én az egész patikáját, de nem szólok, ha nem akarok.

Az orvos látta, hogy emberére akadt.

– Hát Feriz bég előtt fogsz-e szólani?

– Az igazi előtt akármennyit.

Az orvosnak mit volt tenni más, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely előtt, s betaszítani rajta a követet.

Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arcán valami lázas pirosság égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reáfüggesztve; ugyanazon boglár volt az, melyet ő Béldi Arankának adott, midőn még mindketten gyermekek voltak.

– Hogy jutottál az ékszerhez? – kérdé Feriz szelíd, bánatos hangon a hírnöktől.

– Akinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde hozzád.

Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.

– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? Gondol reám valaha?

– Levelet küldött számodra általam.

Feriz bég reszketve nyújtá ki kezét.

– Hol van a levél?

– A tűzbe vetettem – szólt közbe az orvos.

– Hogy merészelted azt tenni? – kiálta haraggal Feriz.

Az orvos nem ijedt meg.

– Én orvosod vagyok, s egészségednek árt minden levél.

– Panajot! Te vakmerő vagy! – ordítá Feriz bíborvörösre gyulladt arccal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.

– Ne haragudj, uram – szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult fiolákat és katulyákat a szőnyegről –, nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam reá.

E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre írt levelkét, s odanyújtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:

– Ejnye, te ravasz Gergely, máskor ha jössz, mindenestül a tűzbe vetlek.

Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arcán, míg az a levelet elolvasá.

Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifjú arcán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésivel, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, amidőn az ő arcát idézi lelke elé.

Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett, s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:

– Micsoda ördöngös írást hoztál, te Gergely?

Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne, s lágyan suttogá:

– Úgy leend, úgy leend.

– Uram, te rosszul vagy – szólt hozzá az orvos.

Feriz bég föltekinte, s arca kigömbölyült.

– Én? Nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságidat, s hozass nekem bort és drága ételeket, ami a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hívass zenészeket, s nyittasd fel kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jöjjön a szellő hozzám. Mindenki vígan legyen körülem, ma születtem én másodszor.

Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt fel fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapjúöltönyét, könnyű selyemruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos sál helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arcát, melyről egy perc alatt eltűnt a kór halványsárga színe, s szemei villogtak, mint a tűz.

Panajot nem bírta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxizmusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal núbiai vadász s a kínai szakács egymás lábát taposva, rohantak be a kiáltozásra.

Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök.

– Te Ali – szólt a vén ajtóőrhez –, menj a mecsetbe, s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi cafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost, s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, akik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.

A szolgák ujjongatva fogadták Feriz rendeleteit, s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.

Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt, s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon monda neki:

– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.

A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy percig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig bírták tartani, kerekre nyílt rózsaszínű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztüllátszott a telivér piroslása.

A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.

A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment nehány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta szügyébe fejét, s nyargalt előtte, mint a villám.

Az orvos siránkozva nézett utána, minden percben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, ahogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodik a várba, arra fordítá a kantárszárat, s eltűnt az utána bámulók szemei elől.

Nehány perc múlva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kívánt bocsáttatni, s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvenc eunuchjaihoz fordult. Tele erszénnyel jött a várba, üres erszénnyel ment vissza, de mindent megtudott, amire szüksége volt.

Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnőt Azraëlével őrizteti, a két hölgyet éjjel kezeiknél fogva egymáshoz láncolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a hercegnőt, de annál jobban bízik a kedvenc odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorba járni a termeket, ha nem lopódzott-e valaki a palotába; s amióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezéből el nem fogad, mint kedvenc hölgyeéből.

Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült, s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiálta a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.

– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom, és beszélni vele.

Ezzel nehány aranyat vetett a dervisnek, s elvágtatott.

A dervis bámulva nézett utána, s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayattal, s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.

Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…

*

Másnap reggel Feriz bég meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s amint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.

Nemsokára megérkezék Azraële kísérő rabszolgáival a mecsethez, s nehány pillanat múlva, hogy annak rostélyai mögé eltűnt, megjelent a vén dervis alakja az utcán, mankóján bicegve, amíg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül, s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.

A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté, s azzal leszórta magáról álszakállát, álköntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.

Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.

Sohasem volt az ifjú oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arcának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyírva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.

Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arca először van leleplezve férfi előtt.

– Hívattál – rebegé halkan –, és, ím, eljöttem hozzád.

– Kérni akarok tőled valamit – szólt Feriz, fél könyökére nyugtatva fejét.

– Éltemet kérd! – viszonza hévvel az odaliszk – s lábaidhoz teszem – és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifjú ült.

– Nem kevesebbet kérek tőled, mint éltedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e ez még most is?

– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?

– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak.

A hölgy reszketve tekinte az ifjúra: várta, hogy mit fog mondani.

Az ifjú felállt, s komoly, magasztos hangon monda:

– Előttem nem az arc rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, ami a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van, és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, akit szeretsz?

– Kéj az nekem.

– Tudsz-e meghalni azért, akit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?

– Nem értelek – szólt Azraële tétovázva.

– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, akinek őrzése tereád van bízva, a fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?

Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltűnt arcából. Kétségbeesve tekinte az ifjúra fel, s fuldokolva monda:

– Te e nőt szereted?

– Hidd, hogy szeretem, és szabadítsd meg úgy.

A nő odarogyott Feriz bég lábához, s átkulcsolva kezeivel annak térdeit, zokogva szólt:

– Óh, mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.

Feriz bég kegyetlen hidegséggel válaszolt.

– Higgyed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka várni fogok reá, ahol kívánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kívántad, hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem, és visszajöhetsz, ha akarsz.

Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könnyes arcát, s kínos vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva.

– Óh, Feriz, te kegyetlen vagy hozzám!…

– Nem első vagy, ki a szerelemért föláldozá éltét.

– De ily kínosan egy sem, miként én.

– S nem vagy-e erre büszke?

A nő fölemelé e szóra sápadt arcát, nagy szemei holdasan világítottak, mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel bírja magát emelni.

– Igen. Büszke vagyok. Teérted meghalni – megmutatni, hogy itt… belül… volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni azért, akit szeretett – azért, akit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem. Úgy teszek…

S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyűlöngő felhőket, végigsimítá homlokát kezével, s alantabb, csendesebb hangon, nyugodtabb kebellel folytatá:

– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, amely a várból a sánc alatt vezet le. Eljövök, és … elhozom őt magammal.

Feriz bég önkénytelen nyújtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn felnézett az ifjú arcára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.

Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérceken túl volt egy szőke, kék szemű szűz, annak képe lengett az ifjú előtt; midőn őreá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.

Szerelem tévedései!

Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget-földet más színben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifjú mégis szeretni fogja őt – ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.

Feriz bég pedig azonnal maga elé hívatá Bíró Gergelyt, s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel:

– Amit kívántál, megtörténik!…

Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani – ha életével is.

*

Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s amiket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét, s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az ópiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.

Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a lánc ki volt esve kezéből, melyen a hercegnőt tartá, s amint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.

Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbe szedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.

Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva monda:

– Gonosz álmaim voltak ismét, Hamaliel, az álmok angyala jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogyha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. – Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok. Elfelejtem, hogy élek. Nem tudom, hol vagyok. Azt hiszem, Sztambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Boszporuszt. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.

Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogásaira figyelve, s Azraële csábító mosollyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, s csókjaival halmozva el arcát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…

Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifjú képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.

Szerelem tévedései!…

XX. Játék egy vak emberrel

Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: “Megöletem ez asszonyt még ma!” A vezér lelkét kísértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.

Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.

A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgő várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.

E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgő mosolygás látszott elterülni arcán:

– Bocsásd be őket, jöjjenek elém – szólt örvendezve a hölgynek –, és azután mellettem légy, s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!

Voltaképpen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.

Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezökbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnőnek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által a felöltöztetett rabszolgákat.

A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú démon játéka volt ez egy lomha mamuttal, kinek, bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.

Az otromba képű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arcra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk, hogy ez kicsoda, és mit akar.

– Ez itt Ferhád aga – szólt az odaliszk egy lovászra mutatva –, ki, hallva hét világra szóló harci híredet, idejött hozzád, s arcra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.

Hasszán malasztteljesen nyújtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kívánsága teljesüljön.

Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüstgombos kék mentében öltözve, megjárhatta debreceni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany- és ezüstpénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.

– Ez Debrecen város bírája – szólt az odaliszk –, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk, s ejtsd útba városukat is.

Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz, s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.

Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefullaszták.

Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy saját embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkívülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.

Így mutogatott neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bízta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betűket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemnő életét megőrizni igyekezzék, miután azt kevés nap múlva maga a nagyvezér kívánja életben átvenni.

Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fennhangon kiálta az ajtóőröknek:

– Hadd jöjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!

Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…

– Valóban el kell ismernem – monda a bámulatában és ijedelmében kővé meredt odaliszkhez fordulva –, miszerint te a falakon keresztülláthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hívatál, mielőtt jelentettem volna magamat, s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.

Azraële felemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.

– Te a szultán fermánját hozod? – kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.

– Úgyis tudod, mi van benne, varázshatalmú nő – szólt ez hódolattal. – Tehát ne kérdezz.

Volt valami Olaj bég száraz, sárgult arcában, ami őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn éppen legmeghunyászkodottabbnak látszék.

– Mit parancsol nekem a felséges szultán? – kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.

– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.

– Kinek a számára? – kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelenvolt hercegasszony.

– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és elolvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.

E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arcokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. Akiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arca hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett leolvasni semmit.

De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.

Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a hercegnő meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, aki megszabadítá.

… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…

XXI. A halál előtti éj

A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül, akik ama födél alatt laknak –, csak a meghaló neve nem volt még kimondva.

Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek. Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes, görbe pallost; egy nagy, óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta. A szék rosszul volt állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy, izmos karjait vállig, markába vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta, ujjaival végigpöngette az élét, mint valami hangszert, s megelégedését nem iparkodott eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele, s azzal, mint ki szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten leszállt a hágcsón.

Hasszán basa kezei szokatlanul reszkettek, midőn ez este az aranybilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem eshetik ki.

Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha vajon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre, mert mire az ajtóhoz ért, már elfelejtkezett róla.

Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert úgy rémlett előtte, vagy úgy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van, mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett, azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt, s az árok hegyes karókkal beültetve; körös-körül a teremben semmi, amit kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből, a sálok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal finomabbak voltak, mint hogy egy embert megbírjanak, s azonkívül ami ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt, és oly lenge, hogy mindenütt testéhez tapadt.

Azraële a vezér lelkén keresztüllátott.

– Mit nézesz rajtam? – kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. – Te gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, akit rám bíztál, vigyed tőlem, s őrizd magad.

– Azraële! – szólt Hasszán engesztelőleg. – Ne haragudjál rám, ne ma.

– Te nem gyanakodtál bennem soha.

– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e azt is?

– Tehát ne jöjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.

– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!

– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni; s addig nem hunyom be szememet a halál előtt.

– Hát Hasszán mikor hal meg? – kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét, s nyílt ajkakkal figyelve annak feleletére.

– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel – szólt Azraële. Hangja megindulástól reszketett, mert amit mondott, érzé, hogy igaz.

Hasszán szemeiből kicsordult a könny, kezeit arcára tapasztá.

– Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a szívnek nincs miért dobogni többé!

A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét, s magához ölelve őt forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte:

– Te meghalnál énelőttem!

– Úgy van a jövendőkben írva – szólt Azraële búsan –, míg engem élni látsz, addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!

Hasszán könnyeit törülgetve ment el Azraële szobájából, s saját teremébe érve, ott egy dívánra ledőlt, s menten elnyomta az álom.

Amint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kisgyermeke aludt csendesen, s kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde imádkozni.

Azraële kezéhez nyúlt.

– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.

Mária csodálkozva tekinte rá.

– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?

– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, amit én kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra, és tégy azok szerint. Meg foglak szabadítani. – A fejedelemnő bámult, nem tudva, ha nem álmodik-e.

E szavaknál egy kis finom acélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s kezébe fogva a fejedelemnő kezét, elkezdé arról a láncot lefűrészelni.

Az első nehány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüstkarikába, hanem ott egyszerre megállt, s bármily erővel nyomta is azt, nem akarta tovább fogni a láncot.

– Mi ez? Nem akar a munka haladni? Miből van ez a lánc? Hisz ha acél volna, elreszelné a másik acél.

Azraële hirtelen körülreszelte az egész láncszemet, melyet Hasszán basa ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglévén, lefeszíté a külső ezüstlemezt róla, s íme a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá, hogy az üveg csengése legkevésbé hazudtolja meg az ezüstöt.

– Ah! – monda Azraële – ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb – s felkapva egy érc gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész üvegláncot, mely csak vékony ezüstlemezzel volt borítva, csak a lezárolt két aranyperec maradt kezeiken.

– Így még hamarább készen leszünk – suttogá Máriához. – Most segíts menekülésedet siettetni.

Mária még mindig úgy állt előtte, mint aki nem tudja elhinni, ami vele történik.

– Hogy gondolod azt? – kérdé Azraëlétől. – Merre menekülhetnék? Minden ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként. A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott parancsokat.

– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül menekülünk.

Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A teremben semmi sem látszott, amin az ablakból leereszkedhessenek, s oda alant a sűrű sánckarók hegyei.

– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom – monda Azraële, s maga gyorsan, mint az evet, felszökött a nagy porcelánveder szélére, eloldozva az erős növény indáit mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig felfutott, s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.

Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy e felfutó növény gúzsnál erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna ereszkedni, s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában, míg Hasszán, bármennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?

Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar. Gyorsan segédkezet nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e valaki oda, lebocsáták annak indáit az ablakon.

Még mind rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a paliszádok hegyéig, s a legvégső hajtások gyönge zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzáköték is, még úgy sem érte el az árok fenekét.

Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add ide amaz ollót – monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete, mint az éj, térdein alól érve kígyózott alá termetén, női szépségei koronája, amiért a férfiak úgy őrjöngtek utána.

– Add az ollót! – szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.

– Te hajfürteidet akarod levágni? – kérdé meghatva a fejedelemnő.

– Igen, igen, mit tesz az? Kötélre van szükség, s ez elég erős fog lenni.

– Inkább az enyimeket vágjuk le – szólt nemes versenyzéssel Mária, lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve versenyeztek az odaliszkéivel.

– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani – szólt Azraële, s azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könnycsepp esett utána szeméből.

– Úgyis minek már? – suttogá magában.

Ekkor felszedék a gyönyörű hajfonadékokat, s erős csomókkal egymáshoz kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette volna e drága tekercset öv helyett.

– Hm. Hitted volna-e valaha – szólt Azraële –, hogy hajfürteink így fognak összevegyülni?

Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.

– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?

– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek – suttogá utána halkan.

Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a paliszádok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy azok hegyeiben magokat megsértsék.

Ezenfölül Azraële a gobea venyigefonadékát öve és turbánja tekercseivel hozzákötözé erősen az ablak keresztfáihoz.

– Most engem hagyj elébb lemenni – szóla az odaliszk, midőn mindaz készen volt –, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.

Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy a vár egy sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon, mindig lejjebb-lejjebb, végre szerencsésen leér, s az árok mélyében eltűnik.

Mária ott állt fölötte, és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér, egy rántás a gobeafonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária utánajöhet.

A fejedelemnő elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kísérlet e végpercében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki szerencsére mélyen aludt, s kilépve az ablakon, az ingatag venyigefonadékra bízta magát.

Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon járó komparadzsik, s futásuk fel van fedezve.

Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével együtt. Azraële segített neki leszállni, s azzal elkezdtek a sánckarók között végigbujkálni part mentében. A sáncra felkapaszkodniok nem volt tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.

Végre az árok végéhez jutottak, ahol a két bástya összeér, egy keskeny, harántos nyílást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett lelátni.

Tehát ez volt a várnak Duna felőli meredek oldala.

E keskeny nyílás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára támaszkodva. Ő háttal lévén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyílás elé állt, elzárva előttük az utat, s bámulva Pest felé, a meredek fölött állva.

Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:

– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel, s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.

Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint, nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.

Az őr mozdulatlanul állt, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó Dunán, s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja kunyhója állt, vagy azon harcokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd, odaszökik az odaliszk, s a háttal álló komparadzsit, mielőtt annak ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatt-homlok bukik alá a mélységbe.

Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.

– Mármost előre, gyorsan!

Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgyalak. Azraële kezében a várkert kulcsa, nehány pillanat múlva a föld alatti lépcsőzeten vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor Máriához fordult.

– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.

*

A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve, valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a moldvai hercegné leend.

A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-, sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni, módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.

Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a bennlakók minden rangú osztályiból, kik odakünn rekedve várták a jószerencsét, hogy ismét házaikhoz juthassanak.

A vállalkozóbbak, kik restelltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a többieket, s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.

Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt, hogy az éjjel kívül fognak hálni.

A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt; zúgolódó csoportok dülöngtek a korlátok körül, egypár örmény kereskedő le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készen ottan virradni meg; egypár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput, hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonyos német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy őneki mily fontos okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megétetve, hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a kenyeresláda kulcsa nála van, s cselédje éhen marad, s több efféle; ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas férfialak, barna boérköpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak sötét szemeit engedé villogni.

Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak, és nyugtalankodtak, midőn mintegy tizenkét szpáhiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz, s keresztülgázolva a népségen, egy közülük, kit a sötétség dacára karcsú, délceg ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.

– Dejszen zörgethetsz annak, uram, reggelig – szólalt meg egy budai csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön, s nyugalmasan szalonnázott. – Azok ki nem nyitják.

– Hát ti miért vagytok itt? – kérdé az ifjú tiszta magyarsággal.

– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor, s nem eresztenek be.

– Miért történik ez?

– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.

– Kicsodát? – kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.

– Biz alighanem a moldvai hercegasszonyt.

– Óh, azt semmi esetre sem! – kiáltá az ifjú szpáhivezér – éppen most jövök a szultántól, kezemben fermánja, melyben felkívánja őt Sztambulba, annak egy hajaszála sem görbülhet meg.

– Akkor jó lesz, uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy ünnep után érkezel a prédikációval; zsebedben lehet aztán a levél, ha egyszer levágták a fejét.

Az ifjú egy percig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz fordulva, kérdé:

– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?

– A szombati kapun.

Az ifjú erre megfordítá a kantárszárat, s inte társainak, hogy kövessék.

Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama köpenybe burkolt alak a kapu szegletéből, s midőn a hercegnőről és a fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s amint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség közül, lépést haladva, kiért, s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag térdére tevé kezét, s halk hangon megszólítá:

– Thököly!…

– Csitt! – szisszent föl az ifjú önkénytelen megdöbbenéssel, s lehajtá fejét, hogy arcába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herceg, te vagy?

Ghyka herceg állt előtte.

– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? – monda leverten.

– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó csillagzataimban; amit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban sohasem akartam valamit, mint Máriát megmenteni.

A herceg könnyezve rázta meg az ifjú kezét, s nem neheztelt érte, hogy ez nejét Máriának nevezte.

– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jössz kíséretével…

– Fermán? Barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s ezeknek a jó atyafiaknak, akik itt velem vannak, csak a ruhájok török; jó magyar pajtásaim, akik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, ami eszembe jut; hanem van nálam valami, amivel lehet fermánokat, atnámékat csinálni, amit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és kormánybotnak; – egy tarisznya arany.

– S mit akarsz azzal kivihetni?

– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba, ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj béget Hasszán basától, aki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten, mit nem teszek, leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenkettedmagammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba, egyszóval meg nem nyugszom, amíg feleségedet ki nem hoztam.

– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?

– Éppen ne nekem köszönd, barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, aki nődnek barátnéja, s tőlem azt kívánta.

– Tehát újra összekerültetek?

– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh, az az asszony a kerek világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, amilyet nem látott még Magyarország.

A könnyűvérű ifjú oly hangon mondá mindezt, mintha nem is gondolna arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely az egész török birodalom státuspolitikáját zavarhatá össze. Az ész nem korlátozva nála a szívet, az ő jelszava volt:

“Virtus nescia freni!” (Zablát nem ismer a vitézség.)

A herceg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés reménnyel biztató segítőre akadt.

– Hát te mit szándékozol itt tenni? – kérdé Thököly amúgy mellékesen Ghykától, mintha éppen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja itten.

– Én is Máriát akarom megszabadítani – monda a herceg –, s reményem van nekem is.

– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.

– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett. Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon, midőn őérte jőnek.

Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott szándéka volt ez.

– Rossz gondolat! – kiálta Thököly. – Balgatag eszme. Ha feladod magadat, ott fognak feleségestül, s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz ennél velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!

– Tudod, Thököly, a török emberségre én nem sokat adok, s elkészültem rá, hogy ha feljelentem magamat váltságdíjul feleségemért, engemet is megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez megvigasztal.

– Nem jól beszélsz, ha mondom – kiálta türelmetlenül a magyar ifjú. – Ki látta a veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jössz, és mi közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres szökevény moldvai herceget hozzuk fogolyképpen. E hírre okvetlenül bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa engemet igen jól ismer, s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el, el kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd kivégeztetését, mert előbb Sztambulba kell majd írni, hogy a férj kézre kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel, s míg a levél visszajön, addig tízszer megszöktetlek benneteket.

A herceg keble tágulni kezde: Thököly oly könnyelmű legénykedéssel beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herceg kezet adott rá.

– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba. Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál vagy a kertkapuban áll, s várjunk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.

A lovagok erre közrefogták a herceget, s mint foglyot kísérték a parthosszant.

Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt, hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit csikorgatá az erős déli szél.

Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte körül, ha nem akad-e valahol az őrre, s csendesen tarták magukat, hogy meghallhassák, ha az őrszem kiált.

Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.

Amint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak húzódott. – Ahol az őr! – mondák Thökölynek.

– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett menni, s ránk nem kiáltott – monda Thököly, s odaléptetett a fegyvereshez, ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:

– Hej, timarióta! Vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?

– Láthatod – felelt a megszólított egyhangúan.

– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?

– Az nincs rám bízva.

– Hát mi van rád bízva?

– Hogy itt álljak, amíg föl nem váltanak.

– S mikor fognak felváltani?

– Akármikor.

– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?

– Éppen nem ezen jön.

– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?

– Egyiken sem.

– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.

– Tanuljatok repülni.

– Ne tréfálj, jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk, te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököly Imre, fogolyképpen hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is gazdagon megjutalmaz érte.

Amint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly hercegre mutatott, hirtelen előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s Thököly és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:

– Feriz bég!

– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani, én is.

– Úgy van – szólt Thököly. – Én megígértem egy nőnek, aki szeretett, és megtartom.

– És én megígértem egy nőnek, aki szeretni fog, ha megtartom.

– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.

– Nekem nincs a tietekre.

A herceg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifjú beszédét: akkor közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:

– Feriz! Thököly! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben, s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad fel van már ütve a budai várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bárki legyen az, mert a kard, melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy annak, aki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd vesszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak, hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja vissza a nőt.

– Hagyd a vérpadot, herceg; az is megkapja a magáét; aki legjobban megérett rá.

– Ne hallgass a hercegre – monda Thököly Feriznek –, ő elvesztette a fejét, mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs. Burokban születtem: szerencse jár velem.

– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part alá, hogy ha valaki ezen megy, észre ne vegyen.

A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas part alá.

Az éj mind jobban elsötétült, néhány magányos csillag nézett imitt-amott alá a széltől korbácsolt felhők közül.

*

Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden percben fölébreszték, s mégsem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kísértet űzte a másikat.

Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát, s erőszakosan a falhoz vágta, hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.

E zajra fölriadt, s amint félálmosan az ablakra tekinte a hosszú függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsinn vette volna magára, s jőne őt ijeszteni alatta.

– Ki az? – kiálta fel Hasszán ijedten, s kardjához kapott.

Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve azt, mint egy zászlót, s egészen befúva a szobába.

Hasszán fogá a függönyt, s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra nekifordult, s addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül, s ismét befújta a szoba közepére.

Az ajtók és dívánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.

– Mi ez? Hát ördögök szabadultak-e e palotába? – kérdé Hasszán önmagában, elborzadva.

A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztülfúvó széltől, mintha valaki rugdalná kívülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél bömbölését.

Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztülvilágítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni, ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti, ajtajait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëléé, s ha az nyitva van, akkor a két nő megszökött.

Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon Azraële hálótereméig.

Szökésük percében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a befelé nyíló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz, másikkal a túlsó falhoz ért, s amint Hasszán nyitni akará az ajtót befelé, ez lehetetlenné volt téve.

Minden világos volt a vezér előtt.

Nem kiálta senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! Tudta, hogy elszöktek; a kétségbeesés dühével ragadott egy harcbárdot a falról, s elkezdé vele vagdalni a kemény tölgyfa ajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.

Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztülrohant a szobába, egy pillanatot vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.

Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s amint meglátta az alábocsátott növény indáit, homlokára csapott öklével, és felkacagott, hogy szinte megszakadt belé.

– Rohanjatok szét! – kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek. – Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza, megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, óh, Azraële, Azraële! Mivel érdemlém ezt tőled!

Ezzel ismét sírva fakadt az öregember, s megpillantva az odaliszk övét az ablakfán, mellyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá százszor, könnyező arcát elrejté bele, s ájultan rogyott le a földre…

*

… “Siess, hercegnő, siess!” …

Az odaliszk megszorítá társnője kezét, s ragadta magával előre a bokros várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét föld alatti út kezdetét képezé, a Duna-parti kert kapujain végződve.

Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből. Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik, hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végighangozva az éji csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten:

– Hasszán! – Megismerék a hangot.

– Észrevették futásunkat! – monda Azraële.

– Isten! Ne hagyj! – rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. – Gyermekem…

Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon néhány perc alatt, mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban, ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.

– Siessünk! – kiálta Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után rántá a hercegnőt a vaksötét folyosóba.

Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.

Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is gyermeke elé tartva kezét.

– Hah! Ez asszony elalélt – kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé, hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni. – Mindketten itt veszünk – rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyúk.

– Nem, nem szabad elvesznünk – kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.

Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatódzva haladhatott a folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra felriasztá, s nem engedé megpihenni. Csak előre, mindig előre! Az utolsó leheletig, a végső szívdobbanásig! A felriadt gyermek úgy sírt!

Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt, nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a világ, mint szemei előtt.

Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szívének a gondolat: hogy azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, akit ő szeret… És mégis meg kellett őt mentenie, mert annak ígérte meg…

Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet, amíg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy percig, míg Ferizt megláthatja, s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil láng alakú pallosával.

Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei megtörtek alatta, a hercegnővel és gyermekével együtt a küszöbre roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa, és kettőt fordítson rajta.

*

Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatódzott, mikor fog éjfélt kiáltani a muezzim. Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.

Hogy el ne jöjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő szívébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harcolni, hogy bizonyosnak hivé ígérete teljesültét.

Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.

Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely rögtön utána támadt, tanúsítá, hogy veszély van a várban.

Feriz megrendült szívében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy e zaj mit jelent. A hercegnőt megszökteték, s szökése észrevétetett. Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?

Feriz azt érzé, amit még soha: szívét remegni.

– Mi zaj ez? – kérdé remegő hangon a herceg, felütve fejét a part mellől.

Feriz nem akarta őt elrémíteni:

– Semmi baj – válaszolt –, valaki a bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.

Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.

Feriz bég először éltében rendült össze ágyúlövés hangjára.

– Ez lármajel! – szólt Thököly, kardját kivonva.

– Maradj csendesen! – súgá Feriz. – Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.

Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon, fáklyákkal s villogó kardokkal kezökben.

– Ezek valakit üldöznek! – kiálta a herceg, tovább nem állhatva, s felugorva a partra.

– Nem tudom – rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.

Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön sugallata pótolná merev gondolatait.

– Mit akarsz? – kiálta suttogóan Feriz, s megkapva a herceg kezét, berántá magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.

Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani. Ha utolérik őket!

– Csitt, csendesen! – suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva – úgy tetszék neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő gyermeksírást.

Nehány pillanat múlva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az ajtót, s két élettelen hölgyalak hullott lábaihoz.

Hirtelen odarántá magával az ifjú a herceget, s megismerve az alélt Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai közé, síró gyermekével együtt.

– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…

– Máriám! – rebegé a herceg magánkívül, s forrón kebléhez ölelve őt és gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány arcát őrjöngő örömmel csókolá össze.

E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s amint felveté szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szívében volt minden élet.

– Gyorsan, gyorsan – sürgeté őket Feriz –, szálljatok ide e csónakba, a túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet, s át fogja adni a vezetéket. A váci partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé. Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat drága. Előre!

Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelék őket, Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Néhány nyomás az evezőkkel, s messze voltak a parttól.

Feriz bég csak ekkor lélegzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna le szívéről.

– Nem fognak-e utánok mehetni? – kérdé Thököly aggódva.

– Mehetnek – viszonza Feriz –, de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.

A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából, ijedelméből és öröméből csak lassanként tért magához, eszébe jutott társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és eréllyel szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza, mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és siettében mulasztott.

– Mit cselekesztek?! – kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal magukra vonják a figyelmet.

Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a Dunán keresztülvágó csónakot; nemsokára a két ifjú szemei elől is el kezde annak alakja enyészni.

Feriz bég megdicsőült arccal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit látta-e ő a két csillag ragyogásában?

Thököly megragadá az ifjú bajnok kezeit, s megszorította azt hevesen.

– Másodszor állunk egymással szemközt – szólt szívből jövő érzés hangján hozzá. – Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.

Ezzel lovára szökött az ifjú gróf, s társainak intve, velök együtt a Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.

Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.

A szegény odaliszkra, aki megmenté őket, nem gondolt senki…

Egyszer egy forró kéz érintését érzi az ifjú karján. Hátranéz. Megtört lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt, csak zokogott.

Feriz érzékenyen tekinte rá.

– Te jó nő vagy… – mondá szelíden.

A hölgy átkarolta az ifjú térdeit, s oly jólesett neki, hogy az megengedé azt.

– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád – monda Feriz –; lásd, e nő nem volt kedvesem. Hisz férje van, akit szeret.

Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. – Küzdésiért, önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem szerelemből mentette meg őáltala e nőt!…

A lárma eközben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy nyomára jutottak a szökevényeknek.

– Innen távoznunk kell – monda Feriz. – Akarsz-e hozzám jönni?

Őhozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt lélegzhetni vele. Őáltala híva, őáltala elfogadva, s talán őnála maradni!…

– Nem megyek hozzád – viszonza.

Észébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjúnál találnák, miatta az is el fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy e meghívás csak nemeslelkű hála tőle, de nem szerelem…

– Át akarok menni a szigetre – monda utána halkan.

– Úgy csónakodba foglak segíteni – monda az ifjú, kezét nyújtva az odaliszknak, hogy fölemelje.

Az még mindig ott térdepelt a földön.

Felveté nagy, könnyben úszó szemeit az ifjú arcára, s reszkető hangon suttogá:

– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem vagyok-e én e jutalomra megérve?

Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak értelmét, azután halkan, szelíden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.

Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre emelve, suttogá:

– Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.

Feriz bég, gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még egyszer megállt, az ifjú vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, monda:

– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki ablakodba, s nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt, gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kísérjen a hideg “holnap” elé, s mondjad azt szívedben: “E nő vétkeiért megbűnhődött!”

Az odaliszk két könnycseppet érze arcára hullani. Az ifjú szemeiből jöttek azok.

Ő nem lehetett boldogabb e világon.

Néhány pillanat múlva ringatá a hullám a futó csónakot.

XXII. Az áldozat

A hercegnő meg volt mentve, de a megszabadító elveszett!

Ily merény elkövetője e perc óta át volt adva az elfordíthatlan halálnak, ha menekülni nem tudott – és ha nem akart.

A part hosszában és a várfokon kigyulladtak már a vésztüzek, hirdetve a szökevények futását. Késő volt már. Azok gyors arab paripáikon versenyt futottak a széllel. Pedig a szél sem volt rest, úgy megindult, úgy fellázadt, hogy a Duna tajtékot hánya, vele küzdve, s valahány csónak megindult rajta, visszaverte, felforgatta.

Csak egy naszád mer úszni. Duna közepén a folyam hullámokat hány, mint a tenger, a csónak felvetődik, hol elbukik közöttük. Egy fehér alak áll benne merészen; lenge ruháit termete körül csavargatja a szél. A csónakos rebegve emlegeti Allah nevét.

– Ne félj, midőn engem viszesz! – szól Azraële hozzá, s szemeivel egy csillagon függ, amely feje fölött ragyog, keresztülvilágítva nyargaló felhők rongyain. Az a csillag látta őt merészebb utat is tenni a vízen keresztül, s ez emlék megújult szívében.

A Margitsziget partját elérte végre a naszád. A hölgy kiszállt, leoldá kezéről egyetlen, utósó karperecét, s odaveté a csónakosnak.

– Emlékezzél meg rólam, és eredj vissza.

– Te itt maradsz?

– Nem.

– Hová fogsz menni innen?

Azraële nem felelt semmit, csak némán felmutatott az égre. A csónakos nem sokat értett ebből, de annyit mindenesetre mégis, hogy oda nem ő fogja szállítani a delnőt, s visszataszítá a csónakot.

Azraële egyedül maradt a szigeten: egészen egyedül, mert aznap mindenkit eltávolíta onnan a vezér nevében; hölgyek, őrök és eunuchok mind átvitettek a várba, a paradicsom üres volt és laktalan.

Azraële körüljárta a part hosszát. A várfokon dörögtek a tarackok, a parton kiáltozott a nyargaló lovasság, a bástyákon égtek a tüzek, az éj sötét volt, a szél bömbölve tépte, szaggatta a fák lombjait; – de ő nem látott sem vésztüzet, sem az éj sötétjét, nem hallott zajt és szélsüvöltést, az ő lelkében ég világa volt és angyalok harmóniája, melybe nem elegyült a külső világból semmi nesz, semmi kép.

– Tehát ez a boldogság… Tehát megtaláltam mégis – gondolá magában, s néha suttogó hangokban mondá el magának titkos gondolatait. – Jót tenni, szeretni, imádkozni: tehát itt nyugoszik meg a lélek!… A nőnek is van lelke, s a lélek szerelme tovább tart, mint az élet. Hol volt e lélek eddig? Hol szunnyadt, hol késett ily sokáig? Ha látta volna önmagát, hogy borzadt volna vissza, hogy iszonyodott volna az élettől, tulajdon testétől, mint ahogy iszonyodik most, s borzongással tölti el halálos gyűlölete e megfertőzött alakot, mely játékszere volt azok undok szenvedélyeinek, akik azt állítják, hogy a nőnek nincsen lelke. De van! E kimondhatlan meghasonlás az érzések között bizonyítja, hogy valami él ott belül; mert amíg a test remeg, irtózat és halálfélelemtől, egy más lény ismeretlen gyönyörök előélvezetét ízleli. Emez boldog, új életnek, amaz porrálétének közelgését érzi… Hisz a lélek nem vétett soha, a lélek nem érzett, nem adott vissza utált csókokat, a lélek nem hevert undok ölelésben, nem szívta a kábító gyönyörök illatát, nem mutatá meg lepletlen alakját kéjelgő szemeknek; a lélek aludt fehér, hófehér leplek alatt, nem tudva arról, ami kívüle történik; ami szenny, ami utálat, ami bűn, az kívül maradt, az egy irtózatos álom volt, mely a felébredéssel megszűnt… Az arany is kénköves, mérges kövek között terem, de ha tűzbe vetik, megég a salak, s az arany tisztán jő ki belőle, és nem fáj neki az.

A hölgy e gondolattal ért a szigetbeli kioszk elé. Öntudatlanul bolyongva, a szövevényes út ide vezette. Megdöbbenve vette észre a nyári lakot, mintha két gondolat találkozott volna e helyen szívében: egyik az emlékezet, másik a képzeleté.

Eszébe jutott határozata, mellyel e szigetre jött. Eszébe jutott, hogy midőn lelke ifjától elvált, azt mondá neki:

“Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le… ülj ki ablakodba, s nézz a sziget felé, merről a napkeltét szoktad várni. Ez éjjel korábban fog onnan az ég pirulni, mint máskor. Ha ezt látod, gondolj reám, s mondj értem egy imát, mely kísérőm legyen.”

És gondolá, hogy az ifjú most ablakában ülve néz a sziget felé, szép szemeit az éj sötétjén fárasztva. Ne fárassza szép szemeit sokáig.

Hirtelen felnyitá az ajtót ezüstkulcsával, s belépett a csarnokba. Amint a szolgáknak reggel meghagyá, a terem közepén égett a függőlámpa. Egy viasztekercset vőn elő, s meggyújtva nála, végigment az egymásba nyíló szobákon, melyeknek padozata drága keleti szőnyegekkel volt bevonva, falai külföldről hozott fákkal kitáblázva és függönyökkel redőzve, miken kelet művészete ragyogott, a szobák levegője mámoros illattal volt eltelve.

Oly iszonyító, oly undorteljes volt rá nézve mindez. Midőn a szőnyegekre lépett, mintha égő parázson járna, midőn az illatos levegőt beszívta, mintha dögvészes dohot lélegzene, minden, ami e termekben volt, bűn és undor emlékét hozta szívébe, itt egy titkos függöny, amott egy dagadó kerevet; majd egy öltönydarab vagy egy pompás kelme, porcelán vázák, ezüstedények, utálatos pillanatok jutalmai, miknek legfőbb büntetése az volt, hogy emlékezni kellett rájok.

De el fognak enyészni mind. És ha elenyésztek mind, ha e bűntanújelek és e százszor bűnös test maga porrá lettek, akkor, ugye, a lélek sem fog emlékezni rájok? Hanem elszáll messze, messze, tán ama távol csillagba, s oly boldog lesz, mint a többiek, kik Istenhez közel vannak, s nem tudnak vétkeikről semmit, csak Isten véghetlen irgalmáról, hogy meg hagyta őket szabadulni innen.

Mert nem haragos, nem bosszúálló a csillagok Istene! Mindenkinek megmutatja arcát, aki őt keresi, s nem oly magas az ég, amilyennek látszik; bár a legmagasabb hegy orma sem éri azt el, a bűnbánó lélek sóhaja mégis egy perc alatt eljut oda.

Az égő szövétnek kezében, végigjárt minden szobát, letépve függönyöket, szőnyegeket, s mind egy kerevetre halmozva, s amint az utolsó szobába belépett, íme, annak sötét hátteréből egy halvány, fehér alakot lát magára szemközt jőni. Oly ismerős volt ez alak előtte, mintha sokszor, számtalanszor találkozott volna vele, anélkül, hogy tudná hol, arca oly szelíd, oly túlvilági volt, valami nem földi bánat ömlött el szép vonásain, s tiszta, csendes szemeiből égiek öröme világolt, hajzata rövid, repkedő fürtökben fogá körül e magasztos arcot, ahogy az őrangyalokat szokták festeni.

A hölgy remegve bámult e tüneményre: azt hivé, az ég küldte le hozzá bűnbocsánata hírnökét, pedig saját alakja volt az, melyet a sötét háttérben rejtett tükör mutatott vissza; de nem ismert magára benne: e szelíd, földfölötti bánatos arcot, e tisztán sugárzó szemeket sohasem látta ő tükörből, s levágott hajfürtei még nevelték a csalódást. Rövid hajzata egészen kivette női alakjából – angyalokhoz téve őt hasonlóvá – elesettekhez – megtérőkhöz.

Reszketve borult térdre a tünemény láttán, s arcával a földet érintve, ott zokogott sok ideig, s midőn ismét fölemelkedék, úgy tetszett neki, mintha ama tünemény feléje nyújtaná hófehér karját, tele részvéttel, tele szánalommal, s midőn ő égre emelé kezeit, az is oda mutatott, megdicsőült arcát magasztos vággyal emelve fel… Nem, ez arcra nem lehetett neki ráismerni, ily szépnek ő nem látta magát soha!

Óh, az nem hazugság, az nem költők leleménye. A tükörben véletlenül meglátott arc sokszor idegenül lep meg, a gondolat, mellyel csak a lélek küzdött, egyszerre a testi szemek előtt áll, lerajzolva az arc vonásait, és nevet ád önmagának.

Azraële áhítattal tevé össze kezeit keble fölött, s kezével intve a tüneménynek, hogy követni fogja, felvevé szövétnekét, és visszatért azon szobába, hol az összehalmozott bútorok- és szőnyegekből ravatalt készíte magának.

Ott voltak egymásra hányva az arannyal áttört párnák, India tollas kelméi, a hattyúpehellyel töltött dívánok, a könnyű, fényűző asztalkák, aranyozott kámforfából, a gyöngyökkel ékes hárfák, ezüsthangú húrjaikkal, egy arany medencécskében finom illatos olaj volt töltve, mely ezer keleti virág zamatjából készült, azt szerte kilocsolta a felhalmozott kelmékre, beitatta azt a vastag szőnyegekkel; a repülő illat eltölté az egész levegőt.

Ekkor kezeit hevülő szívére nyomva, felsóhajta:

– Isten! Velem légy!

S azzal körül négy oldalon meggyújtá az összerakott máglyát, s mintha menyasszonyi ágyába lépne, gyönyörteljes, mosolygó arccal lépett fel annak párnáira, ott lefeküdt annak közepén, szemeit lehunyva, csendesen és boldogan mosolyogva. Nehány pillanat múlva mind a négy oldalon fellobogott a láng, élesztve a könnyű, száraz kelméktől, s négyfelől összecsapva, mint egy égő hullám; lángmennyezetet képezett fölötte… És ő még akkor is mosolygott, boldogan, édesen. A repülő olajtól eltöltött levegő maga is meggyulladt, kéken világló tengerré válva; a máglya felett fehér füstfelhők kezdtek gomolygani, s ha olykor elhajtá a láng a füstöt, ott feküdt a leány mosolygva, boldogan. A tűzbe vetett hárfa húrjai egyenkint pattantak le az égő rámáról, fájdalmas, reszkető hangokat adva, mintha ők sírnának ahelyett, aki meghal… Midőn az utolsó hárfahúr lepattant – az odaliszk halva volt.

*

Az éj vége felé járt már. Feriz bég csendesen figyelve ült kioszkja ablakában, ahogy az odaliszknak megígéré. Nem érté annak rejtélyes szavait, de teljesíté, mert jól tudva volt előtte, hogy az egy haldokló kívánsága.

Jólesett neki arra gondolni, hogy őt megcsókolta. Kegyes adomány volt ez a legszánandóbb teremtménynek, kit a bűn csókja meggyalázott, azt felemelte, megmenté, visszaadta önlelkének azon ajkak érintése, melyek nőarchoz bűn gondolatával nem közelítének soha.

Hirtelen – amint a Duna fekete hullámait s az ég még feketébb felhőit nézné – az átellenben fekvő sziget közepéről egy fényes lángoszlopot lát szélsebességgel előtörni, fehér, gomolygó füstfelleget hajtva maga előtt; és úgy tetszett neki, mintha a fényes füstfelleg között egy tündöklő alak szállna a magasba.

Pillanat múlva az égő kioszk lángai bevilágíták az egész környéket. A fellármázott lakosság bámulva nézte a pompás tüzet, melynek lángait toronymagasra emelte a dühöngő vihar. Mentésre senki sem gondolt.

– Csakhogy emberélet nem veszett ott – mondák nyugodtan –, a hárem és őrei még tegnap átszállíttattak.

A szél is jól segített a tűznek, a könnyű, csupa fából épült kioszk reggelre már el is hamvadt. Feriz bég addig imádkozott, míg egy láng vereslett az égen.

Reggel csónakba ülve átvitette magát a szigetre, a hivatalos müderrisz kíséretében; az égés helyén már üszkök sem voltak. Minden porig égett. Nem látszott egyéb, mint egy nagy fekete szérű, beomlott hamvakkal. A bűnök tanyáját és a vétkezőt eltörölte a láng; nem maradt egyéb utánok, mint egy fekete folt. Jövő tavaszra azt is be fogja zöldellni a mező.

*

Másnap déltájban egy ismerős lovagot látunk ügetni a várkapun felfelé; ha nem csalódunk – Yffim bég.

Kolozsvártól egész idáig mind azon törte a fejét, hogy találjon eléggé méltó szavakat azon nagy sérelem előadására, mely rajta és személyében kegyelmes vezérén az erdélyi rendek által elkövettetett, s kigondolá, mint fogja leírni iszonyú szemekkel a vakmerő, vérszopó had kegyetlenségeit, kik őt az ország határáig korbáccsal hajtották, s valahányszor a ló helyett egyet őrá találtak ütni, azzal vigasztalták, hogy ezt Hasszán basának küldik.

Megérkezve Hasszán palotája elé, mint szoká, nem is kérdezősködött, hanem leszállva lováról, kantárját odaadta az ismert eunuchoknak, hogy vezessék meg a lovát az udvaron.

A tegnap este felállított vérpadnak már nyoma sem volt a kapu előtt; Yffim bég benyitott rajta, s végigmenve az ismert szobákon, miknek ajtait mind Hasszán régi drabantjai őrzék, végre Hasszán szokott elfogadási termébe érkezék, s ott találta – Olaj béget, dívánon ülve, s az alkoránból olvasva.

Yffim bég körültekintett, s amint rövid üdvözlés után nem találta azt, akit keresett, megszólítá Olaj béget:

– Én Hasszán basával akarok beszélni.

Olaj bég rátekinte, azzal felkelt nagy nyugalommal, az asztalon egy ezüsttálca állt szőnyeggel leterítve; odament, azt feltakarta, egy levágott véres fő nézett merev kőszemekkel Yffim bégre.

– Ímé – beszélj vele…

XXIII. Változó idők, változó emberek

Kis országoknak nincs nagyobb veszedelmük, mint ha nagy embereik vannak.

Némely ember hadvezéri hivatással született, s mint rablóvezér hal meg.

Ha Teleki Mihály egy nagy ország kormányán ült volna, neve tán Richelieu-é mellett állana, s azon ország büszke volna amaz évekre, melyekben általa vezérelteték; így átka maradt neki, hogy Erdély kicsiny volt az ő szellemének, de még Erdélynek is az, hogy ő volt kelleténél nagyobb.

Azon ügyesség, mellyel ő magát, megérzett veszély idején, az észrevétlenségig össze tudta húzni, s a legelső szerencsés alkalmat már vasmarokkal ragadta meg – ez tevé képessé őt, hogy annyi időn keresztül oly egymással teljesen ellentétben álló irányt bírjon követni, hogy majd a római császárral, majd a szultánnal szövetkezzék; egyszer mindkettőnek hódolatot mutasson, másszor mind a kettő ellen törekedjék; hogy egy évben minden diplomáciai erélyét, ravaszságát felhasználja, miszerint a már készen álló erdélyi hadak kénytelenek ne legyenek a törököt a római császár ellen segíteni, másszor ismét a legvakmerőbb eszközöktől se rettenjen vissza, hogy a szultánt és az erdélyi rendeket a császárral kötött béke felbontására bírja.

A szentgotthárdi csatával csak fájó seb volt ütve az ozmán dicsőségen, de annak sajgása csak örök emlékeztetés volt a visszatorlásra, s bár akkor tíz évre köttetett a béke, nemsokára sokkal kínálkozóbban jött szembe az alkalom, mintsem az ulemák magyarázatait s az erdélyi urak bölcsességét meg ne ingathatta volna.

A római császár a spanyol trón fölötti öröködési harcban seregei javát XIV. Lajos ellen volt kénytelen vezetni, s az ellenzék most látta idejét túlfelől felemelni ellene a zászlót. Erdélyből kellett megindulni a harcnak, melynek fejedelmére a harc azon jutalma várt, amit hasonló utat követett eldődei nem bírtak kivívni: a magyar királyság.

A játék ugyan veszélyes volt, egy ország volt egy országért kockára téve. Vagy mind a kettő, vagy egyik sem. És voltak Erdélyben pártok, kik nem örömest látták a kis fejedelemséget játékra téve a nagy királyságért, s e pártnak, bár leghatalmasabb karja, Bánfi Dénes, levágatott, még mindig voltak tekintélyes fejei: Béldi Pál és az ifjú Bethlen Miklós.

Egy napon a Fogarasra hívott országgyűlésen a fejedelem németjei15 körülfogták Béldi Pál és Bethlen Miklós szállásait, s kijelenteték nekik, hogy az ország foglyai maradnak.

Mit vétettek? Ki tudott bűneikről valamit? Csakhogy egyszer fogva voltak.

Jó Apafi Mihály azt hivé felőlök, hogy fejedelemséget keresnek; ez a bűn volt az, amit egy szóra el szokott hinni, és sürgeté az elfogató főurakat, hogy szolgáltassanak törvényt az elfogottak felett. De jól őrizkedének ezek attól. Sokkal könnyebb volt az elfogottakat előbb megöletni, s azután szolgáltatni rájuk törvényt.

A fogarasi várnak ez időben a jámbor Cserei vala dicséretes főkapitánya, s a vár, melyben az elfogott urak letartóztattak, a fejedelemasszony tulajdona volt. Amint Annának tudtára esett az elfogatás, rögtön felhívatá magához Csereit, s megmutatva az ujján levő pecsétgyűrűt, azt mondá neki:

– Nézze meg kegyelmed e gyűrű címerét, s akármi halálos ítélet érkezzék kegyelmedhez, amíg ezen címert a levélre nyomva nem találja, a foglyokat kivégeztetni őrizkedjék, a vár enyim, s kegyelmednek inkább én parancsolok, mint a fejedelem.

A fejedelem nejével együtt visszament Fejérvárra. Megérkezésük utáni napon az ország első férfiai összegyülekeztek magánytanácskozásra a fejedelemhez, s Telekinek gondja volt rá, hogy délesti barátságos pohárra csak azok maradjanak jelen, akik vele egyetértenek: Mikes Kelemen, a Bethlen urak, kik öccsüket, Miklóst, nagy esze végett különösen gyűlölték, Naláczi, Székely és Vajda László; kik is a fejedelemmel késő estig elmulatának, sokat nevetvén az udvari bohóc, Bíró Gergely mulatságos tréfáin, ki sokféle gyönyörködtető dolgokat bírt elkövetni, kést, kanalat, villát úgy elnyelt, hogy senki se látta, hová lettek, s utoljára még emberek elnyelésére is vállalkozott; s az ebben kétséget támasztó Naláczi Istvánra úgy ráijesztett, hogy utóbb kérve könyörgött neki, hogy ne nyelje el.

Apafi maga sem vette észre, hogy mennyit ivott, mert a mellette álló vederből valahányszor egy serleggel kimerített, annyit ismét visszatöltöttek bele, úgyhogy azt hivé, miszerint fél ejtelre valót sem ivott még. Arca mindig lángolóbb, veresebb kezdett lenni. Egyszer egy üres széket látott meg maga mellett, s dühösen felkiáltott:

– Ki szökött el innen ismét. Már megint Bánfi Dénes szökött el, mert ez az ő helye; hova lett innen Bánfi Dénes?

Az urak mind megnémultak, csak Teleki bírt felelni:

– Bánfi Dénes meghalt.

– Meghalt? – kérdé Apafi. – Hogyan halt meg?

– Béldi Pál ligát kötött ellene, s lefejezteté.

– Béldi? – szólt Apafi, vak dühvel emelkedve fel székéről. – S hol van ez az ember?

– Most börtönben, de majd nemsokára fejedelmi széken.

– Vérpadon! – ordíta magánkívül Apafi; vérszomjú haraggal. – Vérpadon, nem fejedelmi széken. Megmutatom e dölyfös székelynek, hogy ki vagyok, ha ellenem vétenek. Hívjátok az ítélőmestert, törvényszéket kell tartani.

– Az ítéletek már készek, uram – szólt Naláczi, kivonva zsebéből három egyenlő nagyságú iratot –, csak aláírásod hiányzik.

Hirtelen ott termettek tintával és írónáddal, s azt a fejedelem reszkető kezébe nyomták, ujjal mutatva neki a papíron, hová írja nevét. – Megtörtént.

– Nincs közöttünk idegen ember? – kérdé Teleki, gyanúsan nézve szét.

– Csak a bolond, de attól nincs mit tartani.

A bohóc e percben éppen egy kardot táncoltatott az orra hegyén, felyül meg egy tányér volt rátéve, s váltig kiáltozott az urakra, hogy őrá nézzenek, ne arra a másikra, bizonyosan nem is látta, mi dolog történik ott az asztalon.

A levelek három parancsot tartalmaztak. Egy szólt Csereinek, meghagyatván neki, hogy a foglyokat rögtön ölesse meg; másik a porkolábnak, Boer Zsigmondnak, mely azt tartalmazá, hogy ha Cserei vonakodik engedelmeskedni, ölesse meg őt is az urakkal együtt; harmadik végre a várőrséghez, melyben az felhívatik, azon esetre, ha a porkoláb is késedelmeskednék, őt is a többiekkel együtt felkoncolni. Mind a három levelet sárga viasszal lepecsételve átadák Naláczi Istvánnak, ki azokat kalpagjába téve, a kalpagot felnyomá fejére, s indult sebtén a szobából. Éppen a bohóc mellett kellett neki elhaladnia, s ez azonnal odaugrott hozzá, rákiáltva:

– Ohó, te az én kalpagomat tetted fel, ide vele, ez a tied! – S mielőtt Naláczi meglepetéséből magához térhetett volna, kalpagja helyett a csörgősipka volt a helyén.

A főúr nagyon idétlennek találta most e tréfát, s torkon ragadta a bohócot.

– Semmirekellő, hová tetted a kalpagom? Szólj, vagy megfojtalak.

– Meg ne fojts, uram – szabódék a bohóc –, mert akkor magad leszesz a legnagyobb bolond a fejedelem udvaránál.

– A kalpagot ide! – kiálta Naláczi dühösen – hova tetted?

– Elnyeltem, uram.

– Gazfickó! – dühönge Naláczi, fojtogatva a bohócot – te kötekedel velem.

– Hisz uram, elő nem tudom adni, ha a torkomat összeszorítod.

– Megállj, majd megkeresem én nálad – szólt Naláczi, s elkezdé a bohóc köntösét feltépni, mire a kalpag nemsokára kihullott annak ráncai közül. – Ügyetlen szemfényvesztő! – nevete akkor Naláczi. – Ezt ugyan jól eldugtad. – Azzal felvevé kalpagját, mind a három levél benne volt, jól lepecsételve sárga viasszal; hanem azután csak odakünn tette fel ismét, hogy a bohóc másodszor el ne csenhesse.

Még azon éjjel vágtatott Fogarasra, odaérve nagy lóhalálában, maga elé hívatá Csereit, s a neki szóló levelet átadva, mondá:

– Íme, e szigorú parancsot rögtön hajtsa kegyelmed végre, szentnek tartván annak minden betűjét.

A kapitány átvevé a levelet, s felszakítván annak pecsétjét, nagy bámulattal tekinte a főúrra:

– Én nem tudom, uram, neked van-e április első napja, vagy nekem. Ebben a levélben egy fia betű sincs.

Naláczi hihetlenül tekinte a levélbe. Üres volt az egészen. Hirtelen felszakítá a másik két levelet is. Azokban sem volt egyéb tiszta papirosnál.

Az ügyetlen bohóc azalatt, míg a főúr őt fojtogatta, elcserélte a leveleket más üresen készen tartottakkal, s az ítéleteket még azon este megvitte a fejedelemnőnek, ki általa tudott meg mindent, ami a fejedelem körül történt.

Reggel aztán a három paranccsal kezében Apafihoz ment a fejedelemnő, szemére hányva, hogy tisztviselőit így akarta megöletni.

A jámbor fejedelem csak elbámult, meglátva a parancsokat saját aláírásával, miről már semmit sem tudott, s megölelve nejét, hálát adott neki, hogy őrködött felette, s nem engedé e parancsokat elküldeni; Naláczi uram pedig a nagy kudarc miatt alig merte magát mutatni az udvarnál, s csak a bohócra fenekedett.

Ez eset megdöbbenté a jámbor fejedelmet, s rögtön elhatározá, hogy a foglyokat szabadon bocsáttassa. Előbb azonban reverzálist kellett aláírniok, melyben kötelezték magukat, hogy vádlóik ellen visszatorlást nem fognak kezdeni.

Béldi Pál vérig volt bár sértve, de úgy vevé e szenvedést, mint érdemlett büntetését annak, hogy Bánfi Dénes ellen ő írta legelső alá a ligát, most ugyanaz a fegyver sújtotta őt vissza.

Ámde legkisebb volt a magánysérelem; azalatt, míg Béldi és Bethlen Miklós börtönben ültek, a harcias párt keze szabadon működött, úgyhogy amidőn ezek kiszabadultak, megdöbbenve kapák hírül párthíveik által, miszerint csupán a díván megegyezése van még hátra, hogy a béke felbontassék.

Béldi átlátta, hogy tovább hallgatni annyit tesz, mint csendesen elnézni, mint rohan az ország saját veszte felé.

Rögtön összehívá mindazokat, kik vele egy gondolaton voltak, köztük Csáky Lászlót, Haller Jánost, Kapi Györgyöt, s tanácsot tartának az ország jövője felett.

Béldi szüntelen azon volt, hogy a fejedelmet kímélni kell, hanem arra kell őt kényszeríteni, hogy tanácsosait, Telekit, Székelyt, Mikest és Naláczit meg a két Bethlent távolítsa el magától, s alkosson új országtanácsot.

Kapi többet akart.

– Ha már ennyire vagyunk – monda –, akkor jobb nyíltan kilépnünk, s ha kihúztuk a kardot, akkor ne könyörögjünk, hanem verekedjünk, s aki győz, győzzön magának, és ő legyen fejedelmünk.

– Isten úgy szállítsa fejemre legnagyobb büntetését – monda Béldi –, amint a fejedelemségre vágyom. Én hűséget esküvém a fejedelemnek, s bár szeretem hazámat, e szeretet mellett el tudok vérezni, de eskümet meg nem szegem soha. Az én javaslatom nem egyéb, mint hogy a kihirdetett országgyűlésre, mely Nagysinken fog megtartatni, jelenjünk meg fegyveresen, a felültetett székelyekkel együtt, s ha megmutattuk erőnket, bizonyára a fejedelem nem fog kételkedni, hogy tanácsuraitól megváljon; mert én jó embernek ismerem őt, s tudom, hogy inkább fél tőlök, mint szereti őket.

A jelenlevő urak elfogadták Béldi ajánlatát.

– Akkor én itt hagyom kegyelmeteket – monda Kapi, fázósan gombolva be mentéjét. – A harctól nem irtózom, mert ott látom az ellenséget, és verekszem vele, de a fegyveres instánciákat nem szeretem, mert hamar kiveszik az ember kezéből a kardot, s a saját nyakát vágják le vele.

El is távozott. A többi urak pedig eloszolván, ki-ki felfegyverzé a maga híveit. Béldi Pál egy szavára felült Háromszékben, Csíkban és Udvarhelyszéken a fegyveres székelység, generálisuk parancsára minden órában indulásra készen.

E merész felkelés híre Gernyeszegen találta Teleki Mihályt, ki magánkívül lett örömében: jól tudva, hogy Béldi nem azon ember, ki polgárháborúban győzni tudjon, ellenkező esetben pedig saját vesztére kelt föl, mert vissza nem léphet többé. Rögtön sietett a fejedelemhez, s ágyából verve fel, elmondá neki, hogy Béldi feltámadt ellene, s úgy megrettenté Apafit, hogy azonnal kocsijába fogatott, s fáklyakíséret mellett elfutott Fogarasba; Bethlen Gergely és Farkas s a többi tanácsurak rémülten futottak, ki merre látott; csak Teleki nem rémült meg. Sokkal jobban ismeré Béldi jellemét, mint hogy félhetett volna tőle.

Egy szikrája a nagyravágyásnak, a bosszúnak Béldi Pál szívében, s ő nehány nap alatt Erdély ura leendett, a mellette felült székelységnek senki sem bírt volna ellenállani, mert a hadak a végvárakba voltak szétosztva.

De Béldi elégnek tartá fegyverét megmutatni, nemhogy éreztesse is azt. Harc helyett hódolatteljes nyilatkozatot külde a fejedelemhez, melyben tudtul adá, hogy nem őnagysága ellen vette fel a hadakat, hanem az ország nevében csupán azt követeli, hogy a tanácsosok állíttassanak ország törvényei elé.

Míg e szelíd levél megjárta az utat, azalatt Telekinek ideje maradt összehívatni a végvárak hadait, s a fel nem ült székelyekre parancsot küldeni, hogy a fejedelem védelmére Mikes Kelemen mellé gyűljenek, s míg Béldi kikerülte a megtámadást, ő jött ellene támadólag.

Egy napon Csáky Lászlóval együtt Bodola várában ült Béldi, amidőn hírül hozák neki, hogy Bethlen Gergely a fejedelem hadaival már Brassó alatt áll.

– Többé nem kerülhetjük a harcot, uram – sóhajta fel Csáky.

– Kikerülhetjük – viszonza Béldi –, ha letesszük a fegyvert.

– Csak nem gondol arra kegyelmed? – kérdé Csáky megijedve.

– Mire gondolnék egyébre. Én pártharcban nem csatázok.

– Akkor mi vesztünk el.

– Inkább mi, mint érettünk ezerek.

Még azon nap kiadá a parancsot a mellette ülő hadaknak, hogy oszoljanak haza.

Másnap Bethlen Gergely átküldé Bodolára Vay Mihályt, ki a fejedelem kegyelmét hozá meg számára.

Csáky fogait szítta; eszébe jutott, hogy éppen ő fejezteté le Bánfi Dénest, pedig annak is kegyelem volt adva, s remegve kérdezé Vaytól:

– Bizton megnyughatunk-e e kegyelmi levélben?

Vay Mihályban volt annyi őszinteség, hogy így feleljen:

– Bizony, édes atyámfiai, száz kegyelemnél is nagyobb bátorság lesz rátok nézve, ha kimentek Erdélyből.

Csáky egy pillanatig sem gondolkozott tovább, hanem összepakolt, és még fényes nappal elutazott a bozzai szoroson keresztül.

Béldi ott akart maradni, őt a szégyen visszatartá a futástól. Vay Mihály azonban tudatá nejével és gyermekeivel a veszélyt, s azok ráestek, térden állva könyörögve, hogy siessen, mentse meg magát.

– Hát ti? – kérdé Béldi, könnyező családjára tekintve.

Szép két fia volt, Aranka leánya már szép hajadonná serdülve, ő volt apjának szemefénye, büszkesége, öröme.

– Hát ti? – szólt elborult szózattal.

– Minket könnyebben megvédhetsz Sztambulban, mint itt – szólt Béldiné, és Béldi átlátta, hogy ez helyesen van mondva. E szó megváltoztatta akaratát; valóban, a portánál keresve menekülést, mind családján, mind magán többet segíthetett, s tán még hazája ügyeit is jobbra fordíthatá; hisz ott sok legmagasb vezér jó ismerőse volt, kik e dologban mindent kivihettek.

Rögtön lovat nyergeltetett, s családjától a legbiztosabb reményben elbúcsúzva, nehány szolgája kíséretében a bozzai szoroson át Havasalföldre még azon éjjel átmenekült, ott találkozott több futó társaival, s együtt velök Erdély akkori legfelsőbb törvényszékéhez, a portához menekült.

XXIV. A díván

A szeráj kapui széttárultak, a harmóniátlan, csengő, harsogó zene egy mennydörgő dobütéssel elhallgatott, s tizenkét lovas csausz nagy üggyel-bajjal tört utat az odáig érkezett vezérkarnak a megtolult néptömeg között, fabuzogányokkal és rinocérosz-korbáccsal püfölve az elöl-utol találhatókat. Az indolens bámész sokaság látta, hogy üttetni fog, de azért egy nyommal sem széledezett odább, mint amennyire eldöfölték.

A díván tagjai leszálltak az udvarban lovaikról, s felmentek a lépcsőkön, miket két sorban janicsárok őrzöttek kivont szablyákkal, a dívánterem kék és sárga függönyei szétvonattak előttük, s előtűnt az egykor annyi fényt, annyi hatalmat szülemlő rejtélyes teremnek belseje.

Egy nagy nyolcszegletű szoba az, minden festvények nélkül, mint amiket a korán tilt, márványpadozata keleti szőnyegekkel bevonva, falai embermagasságnyira kirakva gyöngyházzal, a falak mellett egyszerű veres bársonnyal bevont alacsony pamlagok, minden háttámasz nélkül, a háttérben valami oszlopzatos fülkeforma, mely egy rejtekajtót fed el, ahonnan Amurat szokta titokban kihallgatni dívánja tanácskozmányait.

A függönyök szétnyíltával beléptek a dívántanács-tagok: elöl a nagyvezér, egy magas, száraz ember, szüntelen előregörbült nyakkal; feje untalan mozog, szemei jobbra-balra járnak, mintha mindig vizsgálna, fürkészne valamit. Barna, szennyes színű arcán csodálatos lélekhíven van kifejezve az örök elégületlenség, minden tekintete gúny, harag, betegséggé vált epéskedés, ha szól, fekete fogait összeszorítja, azokon keresztül szűri a hangot, s ilyenkor arca egy pillanatig sincs nyugalomban, szemöldeit majd úgy levonja, hogy szemeit eltakarják, majd felrántja, hogy homloka ezer ránccá reped, s szemfehére látszik; szájszegletei vonaglanak, álla reszket ritkás, soha nem fésült szakállával, mosolygani csak akkor szokott, midőn azt, akihez beszél, remegni látja, s ruhája oly kuszáltan áll rajta, hogy dacára a ráhalmozott fénynek, úgy néz ki, mintha mindig szennyes és törődött volna.

A nagyvezér után jött a Küprili, egy elhízott, testes, vörös képű basa, terjedelmes rengő szakállal; a tenyérnyi széles kard, melyet oldalán visel, gyaníttatja, hogy a kar, mely azt forgatni szokta, nem lehet elgyengülve; hangja hasonlít a bika mormogásához, oly mély, dörgő az, hogy mikor csendesen beszél, alig lehet megérteni, míg a csatákban az ágyúk dörgése közül is kihallik.

A díván többi tagjai közül még három férfi vonja magára a figyelmet.

Az egyik Kucsuk basa, egy izmos, harcias férfi; napbarnított arcán keresztül-kasul vágott sebhelyek mély forradásai láthatók, szemei oly fényesek, oly feketék, mint a sasé, egész magatartása, agg kora dacára, bátor és kihívó; kardját bal kezében hordja; merészen lép, áll, tekint; röviden szól, gyorsan cselekszik.

Mellette fia jön, az ifjú Feriz bég, apja csatáinak és dicsőségének részese, magas, daliás ifjú, a keleties öltözet, piros kaftán, fehér turbán, a kócsagtoll, mind úgy illik karcsú termetéhez, égő szemeiben annyi tápanyagot kereső szenvedély látszik lobogni, arcán még látható az ifjúság hamvas életpirossága. Gyakran meglepi őt a szótlan elmélázás, s ha ilyenkor megszólítják, felijed, megrezzen, mintha ott járt volna, ahová mennie nem szabad.

Legvégül, valamennyi háta mögött jő a szultán keresztyén orvosa, az udvari tolmács, Maurocordato Sándor, magas, atlétai férfi, hosszú, bő, redős palástban, nagy, fényes, fekete szakálla csaknem övéig ér, ógörög vonalmú arcán a tudomány szerezte nyugalom, sűrű, sötét hajzata gazdag fürtökben foly kétfelől alá vállaira.

A vezérek helyet foglaltak, a szultán dívánja üres maradt, legközelebb ült hozzá a nagyvezér, túl rajta a többi basák, agák és bégek.

– Kegyelmes uram – szólt Maurocordato, a vezér elé járulva –, a szegény magyar urak már reggel óta itt várakoznak a küszöb előtt.

A vezér mérgesen nézett a tolmácsra, fejét még előbbre nyújtva.

– Hadd várakozzanak! Tán inkább illik, hogy ők várjanak mireánk, mint mi őreájok.

S azzal inte a főcsausznak, hogy vezesse elő a folyamodókat. Tizenketten voltak a menekültek, kiket egy mellékajtó szőnyegének elvontával előszólított a főcsausz. Közöttük legelöl jött Béldi Pál, a többi mind aggodalmas arccal, tétovázva, remegve, egyedül ő bátran, nemesen, nyugodtan.

Arca még most is férfiasan szép volt; az idők, a viszontagságok letörülték róla az ifjúság színét, de nem a lélek nemességét; tojásdad képének szabályos vonásain valami összhangzó, öntudatos nyugalom látszék, mely tanúja a szívben lakó becsületesség és elhatározottságnak. Vonásain semmi elfogultság, és amellett semmi betanult hatásvadászó gerjedelem; szép metszésű, telt ajkai csukva is beszédesek, s nagy, szelíd kék szemei, mik végigjárnak a jelenlevők arcain, mielőtt megszólalt volna, egész bánatos eseményeket mondanak el, fájdalmas rokonszenvet költve a jelenlevők keblében.

Csupán a vezér néz reá mérges, elégületlen arccal; – minthogy ez neki szokása, s más képet nem tud csinálni.

– Szóljatok hát, mit akartok? Ne féljetek – inte a vezér a menekvőknek.

Béldi előlépett, meghajtá magát a vezér előtt. Egy a magyarok közül odament a vezérhez, s kezet csókolt neki, a többinek útját állta Maurocordato, s inte Béldinek, hogy siessen beszélni.

– Kegyelmes uraim! – kezdé Béldi a szót. – Sorsunk tudvalevő dolog előttetek: mint földönfutók jöttünk el hazánkból, mint koldusok állunk előttetek; de nem mint földönfutók, nem mint koldusok könyörgünk e pillanatban, hanem mint hazafiak. Hazánkból elűzeténk, nem mint bűnösök, nem mint pártütők, hanem azért, mert meg akartuk azt menteni. A fejedelem hanyatt-homlok rohan veszedelmébe, s viszi magával a hazát. Főtanácsadója magyar királysággal biztatja őt, hogy maga magyar nádorrá lehessen. Ti tudjátok, kegyelmes uraim, mi jövendő vár Erdélyre egy ily harc után. Többen az ország nagyjai közül velem együtt felszólalának ellene; mi tudtuk, mit veszíthetünk. És, ím, nehány év alatt azok közül, kik az indítandó harcot rosszallák, mi állunk utolsók előttetek, a többi méltatlan börtönben ül, vagy méltatlan halállal veszett el… Kegyelmes uraim, mi egykor mint boldog családapák éltünk ősi tűzhelyeink mellett, most gyermekeink, feleségeink tömlöcre vannak hányva; váraink tőbül szétszórva, címereink összetörve; de mi nem kérjük tőletek azt, amit magunk veszíténk, nem vagyonaink birtokát, nem nőink, gyermekeink ölelhetését, még csak hazánk láthatását sem; készek vagyunk élni koldusul, elhagyatva, számkivetve; csupán azon hon életének megtartásáért esengünk hozzátok, mely minket elvetett, s mely sebes léptekkel rohan az elveszésnek; siessetek azt megmenteni.

Kucsuk basa, ki jól értett magyarul, bosszúsan csapott kardjára, azt félig kihúzva s ismét visszadobva hüvelyébe; Feriz bég egy önkénytelen szemeibe lopózott könnyet törült le ifjú arcáról.

– Kegyelmes uraim! – folytatá Béldi nyugodtan. – Nem kívánjuk tőletek, hogy bosszút álljatok a fejedelmen a kiontott vérért s a kiontott könnyért; magányosok fájdalma az, melyet nem kell érezni a honnak; mi magunk elhordozzuk a magunk gyászát, s nem adjuk azt a nemzetre; hanem küldjetek jobb tanácsadókat a fejedelemre, mint amilyenekkel most körül van véve, figyelmeztessétek őt esküjére, mit a nemzetnek és a nagyúrnak adott, mert esküt senki hiába nem teszen s büntetlenül meg nem szegi azt, s kényszerítsétek őt, hogy legyen jobb atyja azoknak, akik még megmaradtak a hazában, mint volt nekünk.

Amint Béldi elhallgatott, előlépett Maurocordato, a szónok és a nagyvezér között foglalva helyet, s elkezdé tolmácsolni Béldi szavait.

A legelső szavak után kigyulladt a tolmács arca; csengő, hangzatos beszéde betöltötte a teremet; lelke tűzbe jött; arcán az indulatok kifejezései váltották egymást; ahol Béldi szava nyugodt volt és panasztalan: a keservek leírásánál, ott a tolmács hangja reszketett és háborított; hol Béldi a jövendőt rajzolá a meggyőződés komoly hangulatán, azon helyet Maurocordato prófétai ihlettel fogá fel, s kebelrendítő lőn szava, midőn a szónokra mutatott, ki utolsó azon férfiak közül, kik jobban szerették Erdélyt, mint saját hasznukat; és végül –, a lemondás szavainál, a hon megmentéseérti könyörgésben oly átható, oly keserűen megragadó lőn szózata, mintha az ő szava volna az eredeti, és nem a másolat. A szenvedélyes ógörög alakban Demosthenes látszott feltámadni.

A hallgató basák tűzbe jött arccal hajtogaták fejeiket, helyeslésül Maurocordato tolmácslatára; a nagyvezér összehúzta szemöldeit, ajkait epés szegletekbe vonta, s mellén összefogva kaftánját, elkezde beszélni, mialatt öklelő szemekkel tekinte szanaszét, minden pillanatban lekapva tekintetét arról, akivel szólt, s mérgesen vágva szét szemeivel a légben, s ismét gúnyosan a megszólítottra szegezve azokat. Rikácsoló hangja, melyet szűrve bocsátott ki fogai között, kellemetlenül hatott arra, aki először hallotta, ehhez minden pillanatban a düh, harag és gyűlölet minden fokozatán keresztül változó arcvonalmai, száraz kezének nyugtalan, reszketeg hadonázása nem engedének egyebet gyaníttatni a törökül nem értő magyaroknak, mint hogy a nagyvezér most éktelenül lehordja őket, s amit mond, az elejétől végeig nem egyéb szitkozódásnál.

Csáky László uram, ki Béldi Pál mellett állt, megrántá annak bekecsét, s reszkető állal súgá fülébe:

– Kegyelmed elölt bennünket, miért nem szólt elég alázattal? Most karóba húznak mindnyájunkat…

A vezér beszédét szokása szerint egy fáradt mosollyal végzé, gúnyos ajkai felhúzódtak, helyet nyitva a fekete, hegyes fogaknak. A magyarok szívében hűlni kezde a vér e mosolygástól.

Előállott azonban Maurocordato. Nemes vonalmú arcán biztató szelídség mosolygott, s elkezdé tolmácsolni a vezér szavait:

– Becsületes magyarok! Legyetek jó bizalommal. Szavaitok részvétre találtak, igazságotok napnál fényesebben áll előttünk; bajaitok teljes mértékben meg lesznek orvosolva. Jól tevétek, hogy a felséges szultán köntöséhez folyamodtatok, ragaszkodjatok ezután is őhozzá, és semmi bántódástok nem lészen. Most menjetek ki békével, ha kelleni fogtok, majd hívatunk.

Mindenki könnyebben lélegzett, Béldi néhány egyszerű szóval kifejezé a vezérnek köszönetét, s távozni készült.

Csáky László azonban, kit inkább érdekelt sóvári uradalma, mint Erdély jövendője, s kit éppen nem látszott kielégíteni Béldi ajánlata, mely egyedül a haza megmentését kéri, s az elfoglalt vagyonok visszaadását nem, alig várta, hogy szóhoz juthasson; s azzal odarohant a vezér lábaihoz, egyet megkapott közülök, azt átkarolta, s elkezde rettenetesen sírni; a sírás különben is érthetlenné teszi a szavakat, Csáky uram beszédét pedig anélkül is nehéz volt érteni, még azonfölül a flegmájából kihozott vezér is kiabált, most már komolyan szitkozódva, míglen a többi magyar urak végre odarohanva, erővel vitték el Csákyt magukkal, Maurocordato haragosan terelte őket kifelé, véget vetendő a bosszantó jelenetnek.

– Ha már letérdepelt kegyelmed egy ember előtt – szólt hozzá Béldi, kifelé menvén –, legalább ne sírt volna, mint egy gyermek.

A távozó Béldi, mielőtt az ajtón kilépne, egy meleg kézszorítást érze kezén. Odatekinte. Feriz bég volt az, az ifjú bajnok.

– Azt mondád – szólt az ifjú reszkető hangon –, hogy nőd fogva van?

– És gyermekem is.

Feriz arca lángolt:

– Meg fognak szabadulni! – szólt hévvel, Béldi kezét megragadva. – Várj reám szállásodon.

A magyar menekvők eltávoztak, mindenki saját reményeit szőve odább a vezér biztatásaiból, csupán Csáky László uram nem volt megelégedve az eredménnyel, ő hazamenvén szállására, rögtön leült. Írt két levelet. Egyet a római császár tábornokának, másikat a francia király szónokainak, melyben mind a kettőnek ígér minden kitelhetőt, ha őt dolgaiban megsegítik, gondolván magában: ha a török császár nem segít, megsegít a római császár, ha az sem, a francia király; legjobb az embernek magát minden oldalról biztosítani.

Alig léptek ki a dívánból a menekvők az elbocsátási ajtón, egy aga lépett be a bejelentési teremből, jelentve:

– A magyar urak.

– Miféle magyar urak? – riadt rá a nagyvezér.

– Akiket a fejedelem küldött.

– Éppen jókor! – monda a vezér – hadd jöjjenek –, s pozitúrába vágta magát, számukra tartogatva legmérgesebb arckifejezését.

A függönyök szétvonattak, s belépett a fejedelem küldöttsége; bogláros, bársonyos udvari nép, nyájas, édeskés arcokkal. Elnökük, Bethlen Farkas, megállt azon helyen, hol előtte egy órával Béldi Pál állott, bizarr ellentétül hattyúprémes meggyszín bársonymentéjével, bogláros vitézkötéseivel s turquois-zal kirakott kardjával s öltözete egyéb pompája mellett alázatos arcával, amannak egyszerű, fénytelen viseletéhez és nyugodt, szilárd arcához.

– Nos, mi kell? Mit akartok? Mondjátok el szaporán – támadt rájok a nagyvezér, nyughatatlan, veszekedő képpel.

Bethlen Farkas térdeig hajtotta fejét, s azután elkezde szónokolni, az akkori idők tárgykerülgető retorikájával, felelve mindenre, csak a kérdésre nem.

– Kegyelmes és nagyságos, dicsőséges és vitézlő uraim, méltóságos nagyvezér, győzhetetlen basák, hatalmas bégek és agák, országunk legerősebb oszlopai, három világrész fejedelmei, híres-nevezetes hősök tengeren és szárazon; nekem különösen jóakaró uraim!!!

Ennyi volt csupán a megszólítás.

A Küprili fújt izzadságában. Kucsuk basa kardját verte térdéhez, Feriz félrefordult, s az ablakon keresztül a szeráj szökőkutait bámulta.

– Siessenek kegyelmetek! – kiálta közbe türelmetlenül Maurocordato, mire Bethlen Farkas, azt vélve, hogy a tolmácsot azáltal bántotta meg, hogy kifeledte a megszólításból, odafordult hozzá, pótlólag utánragasztva:

– Nagybölcsességű tolmács, mély tudományú és rendkívüli tiszteletreméltó udvari orvosa a leghatalmasabb császárnak.

A Küprili nagyot ásított, s akkorát nyújtózkodott, hogy az öv kettészakadt a derekán.

Bethlen Farkas nem hagyá magát megzavartatni, hanem folytatá, amit kezdett:

– Fájdalommal értesült róla jámbor fejedelmünk, Apafi Mihály uram őnagysága, miszerint ama lázadó pártütők, kik nemcsak a fejedelem, hanem az ő személyében a magas porta ellen is fel merték emelni gonosz fejeiket, meghiúsult terveik után ide futottanak, hazug inszinuációk által a fejedelmet és az országot megrontani. Ámbátor azonban meg vagyon győződve a jámbor fejedelem, hogy amaz ámító szavakat méltóságtok bölcsessége megcáfolandaná, jóakarata meghiúsítandaná, hatalmassága megbüntetendené, mindazonáltal jónak látta őnagysága bennünket kegyelmességtekhez elküldeni, avégett, hogy mindazon vádakat, melyek az ország felforgatására koholtattak, hamisaknak és rágalmaknak deklaráljuk…

Maurocordato kapott a szónok megpihenésén, ki az exordium után megállt lélegzetet venni a további beszédhez, s mielőtt ennek alkalma volna a tárgy érdemleges kérdésére térni, elkezdé a már eddig mondottakat tolmácsolni a nagyvezérnek, jól tudva, hogy miután a vezér beszélt, másodszori szót nem enged senkinek.

A tolmács szava ezúttal száraz volt és egyhangú, Bethlen Farkas uram minden homiletikai fáradsága kárba veszett Maurocordato vontatott, egykedvű átfordításában.

A fővezér erre szikrázó szemekkel válaszolt, arca még egyszer oly mérges volt, mint egyébkor, s keze hadonázásából nagyon világosan kivehető volt azon mozdulat, mellyel a követeknek az ajtót mutatta.

Maurocordato tolmácsolá nekik a választ.

– A fővezér azt mondja: hogy ti vagytok a pártütők, ti szegtétek meg a magas portának adott esküt, nem azok, kiket ti elűztetek: nagyravágyó terveitek Erdélynek, a portátóli elszakadását, Magyarország meghódítását célozzák, s mindkettőnek elvesztését vonandják maguk után. Mire nézve tudtotokra adja a nagyvezér: hogy, ha veszteg meg nem tudtok ülni, s saját honfitársaitokkal békében meg nem térhettek, majd küld ő reátok olyan közbenjárót, hogy sírva néztek utána.

A megszeppent magyar urak összenéztek. Bethlen Farkas arcán nem látszott az édességtől és nyájasságtól semmi nyoma a bosszúságnak, mely betanult beszédje kárbavesztén érte, meghajtotta magát még mélyebben, mint először, s rendületlen önmegtagadással vevé fel a szót, s miután ezúttal átlátta, hogy a hosszú beszéd nem járja, drasztikusabb eszközökhöz folyamodék.

– Óh uram, avagy miképpen illenének e vádak mireánk, kik minden kívánságaitokat híven teljesítők mindenha? Adtunk adót, adtunk ajándékokat, ami szegénységünktől tellett, íme, most is a jámbor fejedelem nem bocsáta bennünket üresen; meghagyá Teleki Mihály uramnak, hogy benneteket illendő ajándékkal megtisztelni el ne mulasszon, ki is, íme, általam kegyelmeteknek kétszáz erszény pénzt16 kíván tisztelete és hódolata jeléül átadni, könyörögve, hogy fogadja el kegyelmességtek tőlünk, szegény szolgáitoktól e csekély ajándékot.

Ezt mondva, inte egynek követői közül a szónok, kinek hívására négy teherhordó jelent meg, vállaikon keresztbe vetett rudakon hozva egy nagy vasas ládát, melyet Bethlen Farkas felnyitva, tartalmát a fővezér lábai elé döntette.

A csengő tallérok halomra omoltak a díván előtt, még hallatszott egyes szétguruló darabok pengése; a fővezér arca egyszerre átváltozott. Maurocordato hátraállt. E szavakhoz nem kelle tolmács; a vezér nem bírt visszatartani egy undok, visszataszító mosolygást arcáról, a fukarság ördögének vigyorgó mosolyát. Szemei kerekre felnyíltak, fogait sem szorította össze mosoly közben, inkább úgy tett, mint egy prédára leső vadállat.

Bethlen Farkas alázattal húzta magát vissza társai közé; a vezér nem állhatta a szerénységet, leszállt dívánjáról, kezeit morzsolva, s megveregette a szónok vállait, s mindenik követ szeme közé mosolygott, egynek-kettőnek kezét is nyújtá, az a szerencsés sietett azt megcsókolni, s beszélt hozzájuk valamit törökül, melyre azok nem győztek bókokkal felelni.

Maurocordato e jelenet alatt megszökött a dívánból, s miután tolmács hiányában a követek nem bírták megérteni a nagyvezér szavait, s csak egyre hajlongtak, felállt a Küprili, ki egri basa korában megtanult magyarul, s rájuk ordított boltozatreszkettető hangon:

– A vezér szava az hozzátok, gyaur kutyák, hogy elmehettek a pokolba, ha kelleni fogtok, majd hívatni fog benneteket.

S ezzel nagy mérgesen elrúgott a papucsa orrával egy lábaihoz gurult tallért, míg a követek számtalan üdvözlés után elhagyták a dívánt.

A fejedelem követeinek eltávoztával rögtön hívatta a nagyvezér Béldit és társait. Amint a menekültek beléptek a dívánba, egyik sem tudta még, hogy a fejedelem követei itt jártak, s azok hozák a halomra öntött pénzt, mire nézve senki sem bírta magának kimagyarázni, hogy vajon mit akar a nagyvezér azzal a pénzzel és velök, s miután Maurocordato eltávozott, s az utána küldött csauszok sehol sem bírtak ráakadni, tolmács nemlétében a megjelent magyarok hosszú ideig a legnagyobb kétségek közt forogtak, s idejük maradt találgatni magukban azon töredezett mondatok értelmét, miket a fővezér koronkint hozzájuk intézett, majd a pénzhalomra, majd rájuk mutatva, s mind a tíz ujjával magyarázva mondatait. Valahányszor a pénzre tekinte, nem óvhatta meg arcát amaz utálatos hiénai mosolygástól.

– Meglássa kegyelmed – súgá Csáky uram Béldinek –, hogy a nagyvezér azt a pénzt nekünk szánta.

Béldi nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék az ártatlan óhajtásra.

Végre, hogy a tolmács nem jött, kénytelen-kelletlen felállt a Küprili, s jól-rosszul elkezdé tolmácsolni a vezér kívánságát:

– Becsületes urak! Ezt mondja tinektek a vezér. Itt voltak a fejedelem küldöttei. Tört volna ki nekik a nyakuk, ezt mondom én. Azok hozták ezt a summa pénzt, és azon felyül beszéltek sok mindenféle dolgot, ami nem igaz; hanem ez a pénz, amit hoztak, ez igaz. Mire nézve azt mondja tinektek a nagyvezér, hogy ő átlátja a ti ügyetek igazságát, és azt helybenhagyja, hanem azzal, ha ő tinektek igazságot ád, sem könnyebb, sem nehezebb nem lesz, nem is szaporodik semmit. Hanem ha tehát azt akarjátok, hogy a ti igazságtoknak foganatja és előmenetele legyen, ígérjetek neki vagy hetven erszénnyel többet, mint a fejedelem követjei, s akkor fogadom, mind a Boszporuszba hányatja őket zsákba varrva, titeket pedig visszasegít hazátokba, és urakká tészen.

Béldi Pál keserű mosolyra vonta ajkait, búsan felsóhajtott, visszatekintve társaira.

– Jól tudhatod, uram – szólt a Küprilihez –, hogy nekem pénzem nincs, nem is tudnám, hol vegyek annyit; és társaim is oly szegények, mint én; mi sohasem gazdálkodtunk az ország vagyonával, hogy kincseket gyűjtögethettünk volna magunk számára, s ami kevesünk őseinkről maradt, azon megosztoztak a fejedelem szolgái. Nekünk nincs pénzünk, mellyel igazságunkat megvásároljuk, s ha máskülönben nincs módunk hazánkat megszabadítani, úgy bocsássatok bennünket isten hírével; idegen fejedelmek lábai elé fogjuk magunkat vetni, s addig könyörgünk, míg egy akad, aki meghallgatand. Isten veletek, nekünk pénzünk nincsen.

– Van nekem! – kiálta fel Béldi mellett egy hang, s az odatekintők Kucsuk basát látták Béldi Pálhoz lépni, ki férfias szorítással nyújtá ez elbúsult férfinak jobbját. – Ha kell kétszázhetven erszény, én adok; ha kell még egyszer annyi, adok; akármennyi kell, megkapod; alkudjál velök, árverezd a díjat; itt vagyok én, én kifizetem helyetted.

Feriz bég odarohant apjához, elérzékenyülten borulva keblére, Béldi magasztosan szorítá meg az agg bajnok kezét, s alig bírta kimondani szavait az elfogódás miatt.

– Köszönöm –, ezerszer köszönöm; de nem fogadhatom el; az oly adósság volna, melyet vissza nem fizethetnék, sem én, sem maradékom soha. Jóakaratodért légy megáldva, de rajtam nem segíthetsz vele.

A Küprili türelmetlenül közbevágott:

– Legyen eszed, Béldi Pál, és ne vond magadra haragomat, várd végig, amit beszélek, és vedd be a jó tanácsot. Ennyi pénzt kérni tőled, mint magányos száműzött embertől, csakugyan nagy bolondság volna, de teszem föl, egy fejedelemnek, ugye, hogy potomság ily összegecskét kivetni, amit egyik zsebéből kiránthat, s az országon egy esztendőben kivehet? Tehát csak ígérd te meg a kimondott summát; az sem szükséges, hogy azt elébb kifizesd, mint amidőn általunk fejedelemmé fogsz tétetni.

Béldi összeborzadt. S reszketeg hangon monda a Küprilinek:

– Nem jól értettelek, uram, vagy rosszul hallottam, amit mondál.

– Tehát érts meg végképpen: ha igaz az, amit állítál, hogy Erdély mostani fejedelme rosszul vezeti az ország dolgait: tegye ő le rögtön a fejedelemsüveget, s ha igaz az, amit ismét állítál, hogy te annyira szereted hazádat, s jobban látod, mit kellene tenni, – vedd fel azt te. Egy izenet a határszéli basákhoz, s ők rögtön elárasztják haddal az országot, s Apafi Mihály uramat minden tanácsosaival egyben fogva hozzák a Jedikulába, és tégedet társaiddal beültetnek az ő helyeikbe. Az egészhez nem kell egyéb, mint megígérned a nagyvezérnek a kétszázhetven erszény pénzt, ő azután majd rajta leend, hogy minél elébb fejedelemmé tegyen, amikor azt kifizethesd; amit ha ígérni vonakodnál, bizony mondom néked: hogy Apafi Mihály uram helyett te fogsz menni a Jedikulába.

Béldi Pál szíve magasan vert ez egész beszéd alatt, férfias arcát az érzelmek lázas küzdései hevíték, sokszor annyira elfelejtkezék magáról, hogy a Küprili beszédjébe akart vágni; de a magyar urak visszarángatták. Midőn végre a Küprili elvégzé beszédét, Béldi Pál egy lépést tett előre, s fejét magasan fölemelve, hogy egy fővel látszék nagyobbnak, erős, szilárd hangon viszonza:

– Köszönöm ajánlatodat, kegyelmes úr, de elfogadni soha nem fogom! Engem szent eskü köt Erdély mostani fejedelméhez, s ha ő elfeledte esküjét, melyet a nemzetnek adott, nem az rá a felelet, hogy mi is megszegjük a magunkét, hanem az, hogy emlékeztessük őt a magáéra. Én igazságot kérni emeltem föl fejemet, s nem egyik jogtalanságot a másikkal torlani meg; nem új fejedelemre, hanem a régi szabadságra van Erdélynek szüksége, s ha nekem csak az kellett volna, hogy hadat támasszak a fejedelem ellen, egy intésemre talpon állott az ország, az egész székelység kardot vont mellettem, én voltam, ki kardjaikat visszatettem hüvelyeikbe. Nem bosszúért jövék kaputok elejbe, hanem – ítéletért; nem a magam sorsát, hanem hazámét ajánlám kegyelmetekbe. – Nekem a fejedelemség ingyen sem kell; azért, hogy egy bitorlót elűzzek, nem fogok százat vinni az országra, azért, hogy Teleki Mihály uramat kipörköljem, nem fogom felgyújtatni egész Erdélyt, s azért, hogy tíz embert kiszabadítsak méltatlan börtönéből, nem fogok tízezeret rabságra hurcoltatni; történjék igazságtalanság inkább velem, mint egész Erdélyországgal, és átkozott legyek én és minden maradékom, ha valaha alkudni fogok nyomorult nemzetem filléreire, s hadat viendek saját szülőföldem ellen!… Ami végre fenyegetésedet illeti –, én mindenre kész vagyok, kész a börtönre, kész a halálra. Igazságért jöttem hozzátok, ám ölessetek meg.

Küprili elhüledezve veté magát hátra dívánján, ily ellenállásra nem számolt, ily jellemről nem volt fogalma; a többi urak, kik egyszer-másszor Erdélyből elűzetve, a portára futottak, rimánkodni, alkalmatlankodni szoktak azon kegyért, melyet ez ember most nemes ellenzéssel visszautasított.

A nagyvezér, látva az arcokon a meglepetést, jobbra-balra fordult, megmagyaráztatni magának Béldi Pál feleletét, s elszörnyedése fokonként láthatóan növekedett sápadozó arcán, amint azt meg kezdé érteni.

A Béldivel jött magyar urak elsápadva, földre zúzva várták a megijesztő felelet hatását, míg végre Csáky László nem állhatva tovább a rettegést, odarohant Béldihez, kétségbeesetten nyakába veté magát, mennyre-földre rimánkodva, hogy fogadja el a vezér ajánlatát.

Ha neki tették volna ez ajánlatot, ő bizonyosan elfogadja.

– Soha, soha – viszonza Béldi márványhidegen.

A többi urak odatérdepeltek lábai elé, összekulcsolt kézzel könyörögve, hogy ne tegye magát, gyermekeit és őket is mind szerencsétlenekké.

– Keljenek föl kegyelmetek, nem vagyok én isten! – szólt Béldi, elfordulva könyörgő társaitól.

A nagyvezér megértve a dolgot, dühösen ugrott fel ülhelyéről, s letépve turbánját, azt gáttalan dühében földhöz vagdalva ordíta tajtékzó szájjal:

– Csauszok!

– Láncokat ennek a veszett kutyának! – rikácsolá vérben forgó szemekkel, Béldire mutatva, ki nyugodt, elszánt arccal engedé magára lakatoltatni a félmázsás vasakat, miket a szolgasereg mindig kézügy alatt tartott.

– Akarsz-e szót fogadni, gyaur cenk! – kiálta rá a vezér, mikor már meg volt láncolva.

– Amit kimondtam – megállom – szólt ünnepélyesen a honfi, bilincses kezét az égnek emelve –, Isten engem úgy segéljen!

– Úgy gebedj meg a börtönben! – harsogá Kara Musztafa, kezével intve a poroszlóknak, hogy Béldit ragadják meg.

Mint a kemény kő, ha megüti, szikrákat ád, úgy fordult még egyszer a vezér felé Béldi, megrázva nehéz láncait:

– A te órád is ütni fog!

S azzal hagyta magát börtönébe vezettetni.

A fővezér rögtön visszahívatá a fejedelem követjeit, s megdicsérve őket és küldőiket, felkaftányoztatá valamennyit, kegyes biztatással bocsátva őket vissza hazájukba, ahol azontúl Bethlen Farkas uramnál senki sem tartatott nagyobb szónoknak.

A szeráj kapujában találkoztanak az elbocsátott követek Csáky László urammal. A jó úr mindjárt látta a jövők elégült mosolygásáról s most kapott kaftánjaikról, hogy jó válasszal bocsáttatának el, mire nézve nem tartá fölöslegesnek azon felyül, hogy Béldi Pállal szövetkezett, a francia és német követeknek hódolatot ajánlt, Bethlen Farkas uramat is körülvenni, s ajánlani testét-lelkét, ha számára a fejedelem bocsánatát s vagyonai visszaadását kieszközlendi.

Bethlen Farkas kapott az ajánlaton, s nemcsak amnesztiát, de sőt hivatalt is ígért Csákynak, ha Bélditől elválik, sőt meg is ajándékozá a jó urat, ki ekképpen négy helyre is elköté sorsának fonalát nagy bölcsen, hogy ha az egyik szakadni talál, a másik fenntartsa.

*

– Béldi mindent elrontott a maga ügyében – szólt Kucsuk basa fiához, a dívánból eltávoztában –, én egészen lemondok a rajta segíthetésről.

– Én nem – szólt felsóhajtva Feriz bég –, vagy kimentem, vagy együtt veszek vele.

– Jerünk Maurocordatóhoz, ő még tán fog tanácsot adhatni.

Egy órai tanácskozmány után Maurocordatónál, Feriz bég útnak indult ötven fegyveres albán lovaggal Nagyvárad felé.

XXV. A törökhalál

A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.

Egyszerre egy délceg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki nemrég érkezett Sztambulból.

A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az csodálkozást és nemismerést tettetve bámul fel rá, odainti őt magához.

– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?

A megszólított földig hajtá magát.

– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! – S azzal elkezde gyalogolni a felszólított a bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.

– Sok pénzt elvesztettem a kockán Sztambulban, Zülfikár, és sok lovat – monda Feriz bég –, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé helyrehozzam erszényem állapotját. Hova szoktatok most rabolni járni, Zülfikár?

– La illah, il Allah! Az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent prófétája – szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.

– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! Ti, renegátok, kiállhatatlan szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem emlegeti. Azt kérdezem: hova mentek az éjjel rabolni?

– Köszönöm, kegyelmes úr – felele Zülfikár, faképet csinálva arcából –, feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.

– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy amikor akarod, meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.

Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel monda:

– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?

– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.

– Hogy mármint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm, hogy sehova sem járok.

– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, ahol baj van, de te fürkészed ki, ahol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a szpáhikat, amiért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat nyitok a fejeden.

– Uram, de el ne árulj, mert a szpáhik lófarkra kötnek, s a basa karóba húzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztülnéz az ujjain.

– Nemhogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak a módját, hogy kell a zsákmányt kézre keríteni. Míg ezek egy falut megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégre állok; akinek valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én kezemre jut.

A renegát elemében kezdé magát találni.

– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a szpáhik; ott gazdag oláhok laknak, kívül esnek az országúton, sohasem voltak sarcolva, döbözzel áll az ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne felejtkezzél rólam.

– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?

– Dehogy, uram – szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva –, messze vannak azok oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.

Feriz bég sarkantyúba kapta lovát, s elvágtatott, Zülfikár visszaült a kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva. Estefelé kilopózott huszonnégy szpáhi a városból, s elindult az Élesdre vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket, s midőn eltűntek az erdőben, felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.

Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet eltakaró hegyoldalt elérte. A szpáhik már azóta rabolták a helységet, mit tanúsított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés s nemsokára egypár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyújtottak meg a fosztogatók.

Itt egy szorosút torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég, elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várta ott, míg a szpáhik visszatérnek.

Nehány órai rablás után megszűnt a távoli lárma, s helyette közeledő zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a közelítő szpáhikat, amint rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan, kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.

Feriz bég be hagyta őket jőni a szorosútba, s amint azok egész gyanútlanul folytaták a civakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva, albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a meglepett martalócokat, s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni mindenfelől. Hajrá, hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett el, a szpáhik közül egy sem menekült meg.

Feriz bég megtörlé kardját, s a leölt szpáhikat ott hagyva az útfélen, visszanyargalt csapatjával Nagyváradra.

A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve öklével, lekiálta rá lováról:

– Te kutya! Elárultál bennünket Székely Lászlónak, a szpáhikat mind levágták!

Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni; hogyha a szpáhik kevés osztalékot ígértek neki, nehány arany fölöslegért a magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre, s olyankor egy-kettő mindig otthagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A múlt éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem neve napja volt, s a katonáknak tisztelkedni kellett.

Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy szpáhi ott veszett, s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül Kolozsvárra szökött.

Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.

– Kegyelmes uram – szólt neheztelést utánzó arccal –, íme ilyen szövetségeseink vannak nekünk. A múlt éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még huszonnégy szpáhit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani. Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a szpáhikra, s magam jól előrelovagoltam. Egy szorosútnál a szpáhiknak cselt vetettek Székely László katonái, körülfogták őket, s egytül egyig mind megölték, mire segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! Így bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mindvalamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László uramig.

Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyence volt, elnevette magát ez előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifjú arcát, vigasztaló hangon monda:

– Már azt te bizony, édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.

S ezzel előkurjanta egy agát, s ilyenforma parancsot adott neki:

– Ülj lovadra, és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz, Székely László uramhoz, és szólj neki ekképpen: “Ajász basa jó napot kíván tenéked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű szolgáid a múlt éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén, menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész haragomat nyomorú fejedre. Azon felyül az ellopott lovak helyében nekem ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulasszad, és semmiképpen ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.”

Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig megnyugtatólag fordult Feriz béghez:

– Ne törődjél rajta – úgymond –, két nap alatt itt lesznek a gyilkosok.

– Attól tartok – szólt Feriz bég –, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.

– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni egynehány gyaur zsoldos életéért, amilyet ezerével veszteget el a csatamezőn.

– És én mégis fogadni mernék száz aranyban, hogy Székely László uram azt fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a városból.

– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram bőréből.

A megszeppent Zülfikár addig lélegzetet venni sem állapodott meg, amíg Székely László uram udvarába nem ért; ott nagy fáradtan felkereste a várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében éppen rubinjait és smaragdjait tisztogatta.

Ezek voltak a jó úr gyönge oldalai, a legszebb drágakőgyűjteménye volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szívét, mint egy-egy ritka szépségű boglárral.

Éppen egy krizopráz és hyacinttal kirakott nyakláncot fényesítgetett egy nyúllábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve, s nagy fanyarul fordult hozzá, hogy kérését megelőzze.

– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak, Zülfikár, a fejedelemnek neve napja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.

– Beszélhet kegyelmed – szólt Zülfikár fulladozva. – Levágtak kendtek huszonnégy szpáhit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék őket? Csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.

Székely László kiejté ijedtében a nyakláncot kezeiből, s nagy szemeket mereszte a renegátra.

– Ne bolondulj, fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma és tegnap.

– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! – szólt neheztelő duzzogással a renegát. – Milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a dologhoz, mint a ma született bárány.

– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.

– Így! Így! Bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed ezeket a hazugságokat Ajász basa követei számára, akik menten ide fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el kegyelmed, ne engemet.

Székely László uram azon öntudatban, hogy amit mondott, most az egyszer szórul szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba tréfánál, ki akart tenni magáért, s haragos tekintéllyel támadt a renegátra.

– Elmenj innen, fiam, Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle!

Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.

– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr, mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.

– Ejnye lélek! Lélek, beste lélek fia! – kiálta fel Székely László uram, széttekintve egy bot után, s amint meglátott a szegletben egy nagy ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt:

– Csak addig el ne fuss, míg odamegyek.

Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól, hirtelen kiugrott az ajtón, amit Székely László uram az ő fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így történt, hogy amint az ajtón kifelé szaladna, a rá éppen szemközt jövő agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, minden pereputtyát, s csak úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában szörnyen kicifrázott, szépen gondolható.

Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál vagy mint a kettétört tinórugomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbe szedheti, el ne tántorodjék.

Annyi világos volt előtte, hogy a rabló szpáhikat valaki csakugyan megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.

– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga – szólott végre az agához, ki miután kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni –, az én embereim azon egész napon a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek, s bizonyára estve magam zártam be rájuk a kaput, úgyhogy innen egy lélek sem mehetett ki, hacsak madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne haragudjál, és ne kívánd tőlem a szpáhik megölőit, mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.

Az aga fogait csikorgatta, s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.

– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól tudom én, hogy te egymagad huszonnégy szpáhit le nem kaszaboltál, sőt bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, akik rajtuk hajtottatok; hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.

A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a krizopráz és hyacinttal kirakott láncot, melyet az imént kitisztított, s odanyújtá engesztelő ábrázattal a töröknek, tudván, hogy az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.

A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott láncot, hogy a drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:

– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!

A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly, levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel. Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem lehete ráfogni egyre is.

Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; ahogy az utolsó katona is kitagadta magát a törökhalálból, felugrott lovára, s ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:

– Megálljatok! Lesz még nektek is szent Demeter napja! – s azzal vágtatott vissza Nagyváradra.

Az érkező követ éppen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása eredményét, megtoldva és nagyítva, ahogy lehetett.

– Mondtam, ugye? – szólt Feriz bég a basához. – Hogy azt fogák visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz aranyát.

Ajász basa felrúgta e szóra nargilás csibukját s sörbetes csészéjét, s rekedt, alig érthető hangon monda az agának:

– Vágtass azonnal Sztambulba. Mondd el a nagyvezérnek, ami történt, s add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ád, úgy én magam megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, akik nekem ilyeneket mernek izenni, s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig földhöz vágom a kardomat, s kötelet kötök a derekamra, és elmegyek Iszkenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad, és el ne felejtsd.

Nemsokára egyik fermán a másikat érte Sztambulból a fejedelemhez, melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a szpáhik megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de utoljára sem akadt senki, aki az el nem követett hőstettet magára vállalta volna.

A porta üzenetei naponta dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában véve huszonnégy szpáhi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de ami a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos, állhatatos tagadás volt, mellyel a fejedelem a tényt félrehárítani látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie, miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.

A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elítélt rablókkal, csak a múlt évben elfogtak mintegy harminc gyújtogatókat, kiknek szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.

Egy napon belépett a rablókhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és gyújtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:

– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden áron?

– Én is, én is! – kiáltozá valamennyi.

– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért Székely László uram azt határozta, hogy aki közületek törökké akar lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak, Ajász basának, ott lesz belőle janicsár, a többit belehányatja a Szamosba. Aki tehát törökké akar lenni, szóljon.

Egytől egyig mind akartak.

– Jól van, semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne szóljatok, amiért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez és ez napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent, s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól megértettetek mindent?

– Igenis! Igenis! – ordítozák a gyújtogatók, s bilincseik közt táncolva követék fel a lépcsőkön a porkolábot, aki szertelenül kicsiny fejével olykor mosolyogva tekinte vissza rájuk, s vézna, ritka bajszát önelégült hamissággal törölgette kétfelé.

Egy napon két levél érkezett Sztambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk basa írta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.

A Feriz béghez írt levél így szólt:

“Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és udvara iránt. A huszonnégy szpáhi halála fontosabb tárgy most Sztambulban, mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nemsokára elértük azt, amit akartunk.”

Feriz bég megértve a tudósítást, jókedvvel ment fel a basához, kiben azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.

– Halljad, mit ír a hatalmas szultán – szólt, kiterítve Feriz bég előtt a zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán cifra aláírása, mint egy sok póklábakból összegubancolt madárfészek.

Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s amint annak sorait odább-odább olvasá, arcán reszketett az öröm, a meglepetés.

“Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kívánok tenéked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és szövetség idején huszonnégy szpáhikat leöltek, s uraik e tettet nemcsak hogy meg nem bosszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rosszakaratjukat; annálfogva ezennel megbízlak, és hatalmat adok néked abban az esetben, ha a fejedelem tanácsosai e legutolsó, már útban levő felszólításomra a gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk basa már szinte ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén pedig, énnekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, amikor is én rögtön leveszem a láncokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a fejedelmi székbe” stb.

Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyújtá azt Ajász basának, félre kelle fordítania arcát, hogy örömkönnyeit észre ne vehesse.

– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? – kérdé triumfáló arccal Ajász basa.

– Soha! – kiálta fel magánkívül, örömében kacagva, Feriz bég.

– Mit szólsz? – dörmögé megütközve Ajász. – De ha magunk megyünk érte?

– Vagy úgy! – szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. – Akkor már igen. (Ide utána tevé magában: “akkor sem; sohasem. Béldi Pál ki fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony, és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást”.)

E percben belépett az aga, elégült arccal jelentve:

– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.

Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. “Lehetetlen!” – akará kiáltani. Az lehetetlen.

– Jöjjenek be! – kiálta mérgesen Ajász basa, ki szinte nem bánta volna, ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett volna országot foglalni, csatákat viselni.

Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven-ötven szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa elé hoztak; a fickók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.

Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a szpáhikat ezek nem is látták, s várta, hogy mit fognak mondani.

Ajász basa márványhideg arccal ült le szófájára, s egy szemöldintésére egy sor janicsár vonult a rendbe állított fickók háta mögé, akik iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt, hogy magukat kedvébe ajánlják.

– Ti vagytok Székely László uram emberei? – kérdé Ajász basa az álhősöktől.

– Mi vagyunk igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa – felelének azok egyhangúlag, mellükön keresztbe tett kézzel földig hajtva meg magukat.

A basa egyet intett, s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta mögé csöndesen odalépett egy-egy.

– Ti voltatok Szent Mihály őrangyal neve napjának éjszakáján Élesden? – kérdé tőlük újra.

– Mi voltunk igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa – viszonzának azok újra, térdeiket ütve homlokukkal.

Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbeordítani: “Hazudtok, gazemberek, nem voltatok ti ott!”, de kénytelen volt hallgatni.

Ajász basa inte a janicsároknak, s azok szép csendesen kivonták öveik mellől handzsáraikat, s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett kezeikben.

A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz.

– Ti találkoztatok Feriz béggel?

– Ne hazudjatok! – kiálta közbe Feriz bég dühösen. – Nézzetek jól a szemembe: láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?

A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devócióval:

– Igenis, szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.

Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.

– Óh, ti hitetlen gazemberek! – ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva öklével.

Ajász basa hidegvérrel fordult Pók Mártonhoz:

– Köszöntetem uradat, hogy máskor hamarább fogadjon szót, és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam, Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza.

XXVI. A kezes

Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arca sebhelyekkel fedve, a másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arcát, csak granátfekete szemei tűnnek elő.

– Jó estvét, kapitány – szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz; az a legelső pillanatra megismerte a belépőt, s örvendő meglepetéssel sietett elébe, megrázva annak elébe nyújtott kezét:

– Hozott isten szegény lakomba, Kucsuk basa.

– Tehát megismersz még, te derék öreg? – kérdé Kucsuk, alig eresztve el a jó ősmagyar képű, vén várnagy kezét.

– Hogyne ismernélek, jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember, ha rólad megfeledkezhetném.

– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekképp emlékezve egy kérésem van hozzád, amiért idejöttem.

– Parancsolj velem! Életem, vagyonom szolgálatodra áll.

– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?

– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.

– Nekem kétheti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a börtönből; melynek leteltével őt ismét, ahogy elvittem, visszahozom.

A kapitány megdöbbenve szólt:

– Fejemmel játszom, uram.

– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.

– De ha el találnád felejteni.

– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül – saját fiamat.

Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány elálmélkodva rebegé:

– Uram, Feriz bég.

– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett? – kérdé Kucsuk basa.

– Tégy, ahogy jónak látod, uram – szólt a várnagy. – Egy élettel tartozom neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.

A várnagy felvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba, mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfa ajtók csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak nyitogattatni.

– Miért tevétek őket e rideg helyre? – szólt Kucsuk basa a várnagyhoz. – Nem volt más börtön a várban?

– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt különzárni gyermekeitől, s e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is beszélhetnek, ha csak kezeiket nyújthatják is egymásnak, ha csak megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.

– Ember vagy, jó öreg – szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát, míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét:

– Engemet is ugyanazon börtönbe fogsz zárni, nemde?

– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.

– De én magam akarom úgy – szólt az ifjú, égő arccal gondolva álmai képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.

Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni a két ozmán férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva fennhangon; gyermekei, három angyalarc, egy kerek ablakban, melyet vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgaták az isteni malaszt szavait.

Amint a férfiak beléptek, a nő felrezzent, és odatekinte: a szűk ablak halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arcát, mint egyébkor volt; merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot kölcsönze szép arcának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.

Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó, gyöngéd kezét, röviden megismerteté vele magát.

– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek teutánad legjobb barátja e földön. – Üdvözöllek.

– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz talán izenetet?

– Őhozzá akarlak vinni.

– Tehát szabad vagyok? – kiálta fel a nő tétovázó, reszketeg örömmel.

– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban, én csupán egy rövid találkozást ígérek neked Béldi Pállal, annyi időt, mennyi alatt elmondhasd neki, amit szenvedtél. Ő tehozzád nem jöhet, neked szükség hozzá menned. Velem jössz a legnagyobb sietséggel, mert az idő legnagyobb része utazásban telik el.

– Gyermekeim is velem jöhetnek?

– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel te Béldi Pál szívén, s könnyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe, s minden vár kapui megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, amit kimondott, s akkor visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől, és siess. Tőled függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.

– S ki fogja őket védni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni velök, míg én oda leszek?

– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz. Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút, és siess.

Béldiné odarohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg egyenként gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta kebleiket egymástól. A síró arcok könnyei nem omolhattak össze.

– Ezt a csókot apámnak! – És az enyimet – és az enyimet! – rebegék a gyermekek, fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül fűzve.

– Gyermekem, jó Arankám – szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves –, viselj gondot testvéreidre. És ti, lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még egy csókot, jó Arankám, és neked, kedves kis Dávidom.

– Asszonyom, az idő halad, s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy felnyissad! – szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét börtönének ablakától, ki ekkor könnytől ázott arccal Feriz béghez fordult, s fájdalmas szenvedéllyel rogyott az ifjú nyakába, zokogástól alig érthető hangon szólva hozzá:

– Te nemes lélek! Ígérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni fogod, míg én távol leszek.

– Esküszöm Allahra! – kiálta fel az ifjú, kebléhez szorítva a fájdalmaiban elaléló hölgyet – hogy szeretni fogom őket örökké.

Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.

– Asszonyom, siess! – sürgetődzék a basa. – Vedd e köpenyt magadra, fejedre kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú, az idő rövid.

– Isten veletek! Isten veletek! – suttogá Béldiné, száz csókot hányva reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a börtönajtón.

Kucsuk basa némán megszorítá fia kezét, s azzal ott hagyta őt Béldiné börtönében.

A gyermekek sírtak a börtönablakban.

Az ifjú odalépett hozzájok.

– Ne sírjatok! – szólt vigasztaló hangon. – Anyátok nemsokára visszajő, s visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.

– Ah, akkor megölik apámat! – rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.

– Kicsoda? – kiálta fel kigyulladt hős arccal az ifjú. – Amíg Feriz bég kardját fel bírja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én kardom és apámé fog őkörüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim lesznek, és bizonyára Kemény János is, a múlt fejedelem, velem harcolva esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a szabadságot kapjátok vissza.

– Köszönöm, köszönöm – rebegé egy elérzékenyült hang édes-keservesen; Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját, s a rátekintő szeráfarc könnyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem veszett.

Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy granátszemei lángoló hévvel égeték a kedves lyánka könnyben úszó arcát. Belefogódzott a börtön rostélyába, hogy hozzá még közelebb legyen, s édes, epedő hangon szólt a lyányhoz:

– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e testvérednek akkor is, te kedves lyánka? Megbocsátod-e, ha arcod látása mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? Amily boldog vagyok most, midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránkzárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem szívetekben?

A bánatos szép lyányka félig értő, félig sejtő arccal, némán nyújtá ki hónál, liliomnál fehérebb kis kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz, s felmagasztalt áhítattal rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.

XXVII. A férfi

Amely órában Kucsuk basa Sztambulba érkezett, éppen akkor szállt le szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és basák kedvét megcsinálja, akik újra erősen kezdék Béldi Pál fejedelemségét sürgetni.

Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Sztambul tekervényes utcáin tolmácsa és dragománja legyen.

Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés, s ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva szemlélné, szinte megesett azon gondolaton, hogy ő ezeket mármost a sok idegen basa között szerteszét kiossza.

– Milyen kár ezeket rájuk vesztegetni – gondolá magában. – S aztán még ki tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái, s semmit sem tesznek érte. Sárba dobott igazgyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog volna ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé nem fenyegetődzhetnének vele. Teleki Mihály uram, tudom, nem vágatna le érte, hisz Apafi István sem halt meg másképpen. – Te, fiam, Zülfikár, meg tudnál-e valakit mérgezni? – szólt, a renegátot odaintve.

– Akár egy egész várost.

– Csak Béldi Pál uramat, akire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár örök fogságban marad.

– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.

– Kifizetem, Zülfikár, de miképp fogsz hozzá?

– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.

Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, azzal ez hazament, s egy levelet írt a beglerbég nevében, ilyforma tartalommal:

“Legyen kend jó bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára célját fogja érni.”

E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb méreg volt, úgy számítva, hogy aki a levelet el akarja olvasni, előbb leüti róla a port, s az rögtön felszáll, s az olvasó által felszívatva, halált okoz.

E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben lefurakodhassék hozzá.

Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette róla, s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatott, elkezde morogni.

Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt láncolva, arca szörnyen megsoványodott; de ezáltal vonásai, kifejezése még inkább megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arcára, nem találta azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után. Az ember testestül-lelkestül acéllá volt edzve.

Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első lábaival annak vállát rángatva, s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva, hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.

– Mi bajod, jó kutyám? – szólt Béldi, megcirógatva kutyája fejét. – Kit érzesz? Nem jön énhozzám senki, akinek te örülj. E percben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe. Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két első lábát annak mellére téve, s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy ő nem tudja megérezni azt az örömet, amit kutyájának csodás ösztöne megsúgott.

Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, a Küprilit és Maurocordatót, hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.

– No, te makacs ember – szólt a Küprili hozzá –, meddig kínzod még magadat, s bosszontod a császárt s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?

– Mentül többet szenvedek – szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon –, annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki helyettem.

Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácsolá:

– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe, és csak pénz által fogsz kiszabadulni; azért ígérd meg azt a kétszázhetven erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.

– Megmondám határozatomat – viszonzá Béldi –, és semmi attól el nem tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem ígérek, hadat saját hazámra nem viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim, amiktől semmi el nem tántorít.

– Semmi? – kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. – Még ez sem? – S azzal egy halavány női alakot vezetett Béldi Pál elé.

– Nőm! – kiálta fel a fogoly, s láncaiba fogódzék, hogy le ne rogyjon öröm, ijedtség és meglepetés miatt.

A halvány, gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak bilincseit.

Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülőkövére. Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.

– Vonuljunk félre – szólt Kucsuk basa –, hadd beszéljenek magukban! – S a törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.

– Azt hivém – szólt Béldiné, midőn fullasztó zokogása szóhoz engedé jönni –, hogy én szenvedek helyetted is; és, óh, te még többet szenvedsz, mint én?

– Hogy jöhettél ide? – kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.

– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.

– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És gyermekeim?

– Ők a börtönben maradtak, ahova nekem is vissza kell térni, ha te a szultán ajánlatát el nem fogadod.

– Aranka lyányomat is elvivék? – kérdé Béldi szorongó kebellel.

– Őt is, és ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből kihányaták, címeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába írták, mint hazaárulóét!

– Emberek! – ordíta fel, láncait keserű dühvel rázva meg, Béldi. – Ha én most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre. De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. – Töröld le könnyeidet, jó nő, látod, már én sem sírok. Amit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk; aki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott; én keresztyén maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.

– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? – kérdé kétségbeeséshez közelgő ijedséggel Béldiné.

– Soha! – viszonzá tompán Béldi.

A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló öleléssel karolva át, rebegé:

– Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe; örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak látni többet.

– Azáltal bizonyítandod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.

– Gyermekeid is ott vesszenek-e el örök fogságban?

– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg, tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.

– Gondolj Aranka lyányodra, kegyencedre, legkedvesebb gyermekedre.

– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.

– Béldi, ne ejts kétségbe engem! – kiálta a nő erőszakos reszketéssel. – Én félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott, nedves légtől, nem volt senki, aki betegségemben ápoljon, mindig nevedet kiáltottam, és te távol voltál, láttam képedet, és nem ölelhetélek meg. Óh, Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a kétségbeesés!

Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt, a törökök beléptek a börtönbe. Béldi odahívá Kucsuk basát. Arcán valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már, akivel beszél. Odafektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal hebegé:

– Köszönöm – jóakaratodat. – Íme – itt van nőm – vidd őt – vissza börtönébe.

A törökök a bámulattól szótlanul fogák fel az alélt asszonyt, s anélkül, hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.

Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen szemekkel; midőn az utósó török is kilépett, s nejét nem láthatá többé, feje nehézkesen kezde aláfelé hanyatlani, s azzal egyszerre arccal a földre esett.

Körtövély, a vén eb, szomorúan, kísértetiesen kezdett el vonítni.

E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.

Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.

*

Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett, s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.

– Ide azzal a száz arannyal – súgá Székely László uram fülébe.

– Hogyhogy? – szólt ez, bortól fölhevült arccal – Béldi Pált a guta ütötte meg, köszönd meg, amit eddig kaptál.

– Ejnye, te hitetlen gyaur kutya! – kiálta fel fennhangon a renegát, úgy, hogy az egész társaság hallhatá. – Hát így csalsz te meg engem? Kialkuszod velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! Majd ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen rabló!

A társaság kacagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis keseríteni látszék a tréfa:

– Mit beszélsz, te félbolond? Ki bízott terád valamit? Én nem is láttalak soha.

– Ejnye! – kiált fel Zülfikár – bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a levelet te írtad Béldi Pálnak – s azzal odaveté Székely Lászlónak a megmérgezett levelet. Ez felkapta azt, s feltörve pecsétjét, leüté róla a port, s végigfutva rajta, odaveté a renegát lábaihoz:

– Sohasem volt ez az én írásom.

Azzal inte szolgáinak, akik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az utcára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg árát.

Odabenn a vendégek hangosan kacagtak rajta, utóbb maga Székely is tréfának vette a dolgot, s úgy kacagott, mint a többi, hanem amint hazaérkezett Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja. Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.

Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német borbély akadt, aki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és zafírporral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de helyettük hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.

*

Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Hetednapon megszűnt élni urának elhagyott sírja mellett.

XXVIII. Virághervadás

Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kísértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentül inkább közeledem a vég felé, s amennyi nyájas, szelíd, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezék, egyenként elmúlnak lelkemből, letűnnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy ez elmúló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s ami édest, ami kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a história eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el.

Már régóta kísérem történetem alakjait, s csak most tűnik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s ahol kilépünk, ott a temető.

Keressük fel Arankát és Ferizt.

Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jólesik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi beléhatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaszkuszról, szélben ingó pálmáival, meleg, napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét, és azt hivé, Damaszkusz rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaszkusz rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.

Napok múltak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban múlt a lyánka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lyánka nagyon halvány; gömbölyű, piros arcáról az élet színe fogy; s ami szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, akire néz.

Az ifjú nem merte kérdeni: mi baja; de megmondá a leány.

– Óh, Feriz! Én meghalok itten, és mosolygó egedet sohasem fogom látni.

– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.

– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én sohasem többet. Valamit érzek itt belül, ami szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom, s velök járok ismeretlen vidékeken, miket sohasem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.

– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.

– Óh, Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, setétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni.

– Ne szólj így, lételem öröme, te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.

– Nem panasz, amit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.

– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…

Aranka szomorúan csóválta meg szép, szőke angyalfejét.

– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten felkeresi, akiket szeret, s elviszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.

Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.

– Légy vidám – esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. – Anyád nemsokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.

A lyánka fejét rázta búsan.

– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegy oldalában épült, az egész vidéken végiglátni; fenn a cédruserdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog, s körös-körül a csalogány dalol, s amiről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a nagy tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú, és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól –, és amiről az beszél, az a boldog szerelem…

A lyánka szemeiből egypár könny hullott ki, oly csábító volt e jövő – és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá, és sajnálná, hogy el kell hagynia e – szép földet…

Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arca, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a könny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét, s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a lyánka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult, s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.

Meg is kellett látnia nemsokára.

Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen – neki is utána kelle menni.

Napról napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól, s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot, s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. – Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét, s odatevé homlokára.

– Nézd, milyen forró, mint a tűz; óh, csak addig meg ne halnék, amíg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.

Feriz bég látta őt napról napra hervadni, s a szabadulás mégsem érkezett, az ifjú gyakran fél napokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy akiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végcélja volt, most alig néhány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!

A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s isten irgalmára.

A jó asszony mindent elkövetett, ami tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mindazoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét, s az öröm visszaadná az eltűnt életerőt.

Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával; a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, aki fölötte hűségesen virraszt!

Óh, a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!

Reggelre alábbhagyott a láz. A kelő nap éppen besütött az alacsony, gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.

Szép őszi reggel volt; valami könnyű, átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lila színt adva a napsütötte vidéknek. Amint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.

– Ha ott most az én atyám jőne! – rebegé Aranka reménylő arccal.

Az ifjú török arca elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:

– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.