ELSŐ FEJEZET
 Mr. Shaitana

– Ked­ves M. Po­i­rot!

A hang be­hí­zel­gő­en do­rom­bo­ló volt – mint­ha szán­dé­ko­san hang­szer­ként hasz­nál­nák –, nél­kü­lö­zött min­den he­ves­sé­get, és ösz­tö­nös­sé­get.

Her­cu­le Po­i­rot hir­te­len meg­for­dult. Meg­ha­jolt. Szer­tar­tá­so­san ke­zet fo­gott. Csak a sze­mén lát­szott va­la­mi szo­kat­lan. Az em­ber úgy vél­het­te, e vé­let­len ta­lál­ko­zás olyan ér­zel­me­ket kel­tett ben­ne, ami­lye­ne­ket csak rit­kán ta­pasz­talt.

– Ked­ves Mr. Sha­i­ta­na – mond­ta.

Mind­ket­ten el­hall­gat­tak. Mint pár­ba­jo­zók en gar­de.[1] Kö­rü­löt­tük ott ör­vény­lett a jól öl­tö­zött, egy­ked­vű lon­do­ni tö­meg. Af­fek­tált vagy sut­to­gó han­gok hal­lat­szot­tak.

– Drá­gám, hát ez is­te­ni!

– Mit szól, éde­sem, ugye mi­lyen cso­dá­sak!

A Wes­sex Hou­se-ban, a bur­nót­sze­len­cék ki­ál­lí­tá­sát ren­dez­ték meg, a be­lép­ti díj hu­szon­egy shil­ling volt, s a be­vé­telt a lon­do­ni kór­há­zak ja­vá­ra aján­lot­ták fel.

– Ked­ves uram – mond­ta Mr. Sha­i­ta­na –, mennyi­re örü­lök, hogy lá­tom! Le­het­sé­ges vol­na, hogy ép­pen most nem küld sen­kit akasz­tó­fá­ra vagy guil­lo­tine alá? Ubor­ka­sze­zon vol­na a bűn­té­nyek vi­lá­gá­ban? Vagy ép­pen itt lesz ma dél­után egy fi­nom kis rab­lás? – túl szép is len­ne.

– Fáj­da­lom, mon­si­eur – fe­lel­te Po­i­rot –, pusz­tán ma­gán­em­ber­ként jöt­tem ide.

Mr. Sha­i­ta­na fi­gyel­mét egy pil­la­nat­ra ma­gá­ra von­ta egy Cso­dás Ifjú Te­rem­tés, aki­nek a feje egyik ol­da­lán csi­gásan gön­dö­rö­dött a haja, míg a má­si­kon vi­rá­gok dí­sze­leg­tek egy fe­ke­te szal­ma­ka­la­pon.

– Ked­ve­sem – mond­ta Mr. Sha­i­ta­na –, na­gyon fáj­la­lom, hogy nem jött el az es­télyem­re. Iga­zán pom­pá­san si­ke­rült. Meg kell mon­da­nom, meg­le­pő­en so­kan még szó­ba is áll­tak ve­lem. Volt egy hölgy, aki, ami­kor meg­jött, kö­szön­tött, majd bú­csú­zó­ul azt mond­ta, „Vi­szont­lá­tás­ra”, sőt még azt is, „Kö­szö­nöm a kel­le­mes es­tét”, de ő, sze­gény­kém, az egyik kert­vá­ros­ból való.

Mi­köz­ben a Cso­dás Ifjú Te­rem­tés meg­ad­ta a meg­fe­le­lő vá­laszt, Po­i­rot el­mé­lyül­ten ta­nul­má­nyoz­ta a Mr. Sha­i­ta­na fel­ső aj­kát éke­sí­tő bo­zon­tos ba­juszt. Re­mek ba­jusz volt, iga­zán pom­pás, ta­lán az egyet­len Lon­don­ban, amely fel­ve­het­te a ver­senyt M. Her­cu­le Po­i­rot baj­szá­val.

– Bár azt meg kell hagy­ni, nem olyan dús – mor­mog­ta ma­gá­ban. Nem, tu­laj­don­kép­pen min­den szem­pont­ból si­lá­nyabb. Tout de même,[2] meg­akad raj­ta az em­ber sze­me.

Mr. Sha­i­ta­na min­den ízé­ben olyan volt, hogy meg­akadt raj­ta a szem – az egész­nek ez volt a cél­ja. Szán­dé­ko­san me­fisz­tói ha­tást akart kel­te­ni. Ma­gas volt, kar­csú, az arca hosszú­kás és me­lan­ko­li­kus, a szem­öl­dö­ke igen erős és ko­rom­fe­ke­te, gon­do­san vi­asz­kolt ba­ju­szá­hoz az alsó ajak alatt kis fe­ke­te sza­káll tár­sult. Ru­há­it ki­vá­ló sza­bá­su­kért egye­ne­sen mű­re­mek­nek kell ne­vez­nünk, bár két­ség­te­le­nül volt ben­nük némi bi­zarr­ság is.

Bár­me­lyik egész­sé­ges an­gol, aki csak meg­pil­lan­tot­ta, le­küzd­he­tet­len in­gert ér­zett, hogy ala­po­san be­lé­rúg­jon. Az ere­de­ti­ség szik­rá­ja nél­kül va­la­mennyi­en ugyan­azt mond­ták: – Sha­i­ta­na, az az át­ko­zott füs­tös képű!

El­len­ben a fe­le­sé­gük, lá­nyuk, hú­guk, nagy­nén­jük, any­juk és még a nagy­any­juk is azt mond­ta, ha nem is min­dig azo­nos sza­vak­kal, hi­szen a nem­ze­dé­kek szó­kin­cse el­té­rő: – Tu­dom, ked­ve­sem. Iga­zad van, tény­leg ré­mes em­ber. De mi­lyen gaz­dag! És mi­lyen pom­pás es­té­lye­ket ad! És min­dig tud va­la­mi mu­lat­sá­gos vagy rossz­má­jú dol­got me­sél­ni má­sok­ról.

Hogy Mr. Sha­i­ta­na ar­gen­tin volt-e, por­tu­gál, gö­rög, vagy ne­tán más, a bri­tek ál­tal ugyan­úgy le­né­zett nem­zet fia, azt sen­ki sem tud­ta. Há­rom kö­rül­mény azon­ban bi­zo­nyos volt:

A Park Lane-en la­kott egy gyö­nyö­rű la­kás­ban, és rop­pant gaz­dag volt; re­mek es­té­lye­ket adott – nagy­sza­bá­sú­a­kat, ki­seb­be­ket, „kí­sér­te­ti­e­se­ket”, jó hírű es­té­lye­ket és ha­tá­ro­zot­tan „fur­csá­kat” olyan fér­fi volt, aki­től egy ki­csit min­den­ki tar­tott.

Ez utób­bi­nak az okát ne­héz pon­to­san meg­fo­gal­maz­ni. Va­ló­szí­nű­leg azt a be­nyo­mást kel­tet­te, hogy min­den­ki­ről egy kis­sé túl so­kat tud. To­váb­bá ál­ta­lá­nos volt az a vé­le­ke­dés, hogy a hu­mo­ra elég­gé kü­lö­nös. A leg­több em­ber úgy érez­te, oko­sab­ban te­szi, ha még vé­let­le­nül sem sér­ti meg Mr. Sha­i­ta­nát. Ezen a dél­utá­non arra szottyant ked­ve, hogy csú­fon­dá­ros meg­jegy­zé­se­i­nek cél­táb­lá­ja Her­cu­le Po­i­rot le­gyen, ez az apró, mu­lat­sá­gos kül­se­jű em­ber­ke.

– Szó­val a rend­őr­nek is szük­sé­ge van ki­kap­cso­ló­dás­ra? – kér­dez­te. – Tud­ja, M. Po­i­rot, sze­rin­tem maga kis­sé idő­sen kezd ér­dek­lőd­ni a mű­vé­sze­tek iránt.

Po­i­rot jám­bo­ran mo­soly­gott.

– Lá­tom, ön is köl­csön­adott há­rom bur­nót­sze­len­cét a ki­ál­lí­tás­ra.

Mr. Sha­i­ta­na le­ki­csiny­lő­en le­gyin­tett.

– Az em­ber össze­szed né­hány ka­ca­tot. De jöj­jön el egy­szer hoz­zám. Van né­hány ér­de­kes da­ra­bom. Gyűj­tő­szen­ve­dé­lyem nem kor­lá­tó­zó­dik egyet­len kor­szak­ra vagy, tárgy­ra sem.

– Íz­lé­se te­hát nagy­vo­na­lú – so­moly­gott Po­i­rot.

– Ahogy mond­ja.

Mr. Sha­i­ta­na sze­me hir­te­len meg­telt élet­tel, szá­ja szé­les­re hú­zó­dott, szem­öl­dö­ke pe­dig fan­tasz­ti­kus ma­gas­sá­gok­ba sza­ladt fel.

– Még a szak­má­já­val kap­cso­la­tos tár­gya­kat is tud­nék mu­tat­ni ma­gá­nak, M. Po­i­rot!

– Ta­lán ma­gán bör­tön­mú­ze­u­ma is van?

– Ugyan – Mr. Sha­i­ta­na le­ki­csiny­lő­en cset­tin­tett az uj­já­val. – A brigh­to­ni gyil­kos csé­szé­je, egy hí­res be­tö­rő tol­vaj­kul­csa – mi­cso­da gyer­me­teg­sé­gek! Soha nem len­nék haj­lan­dó ilyen os­to­ba­sá­gok­kal fog­lal­koz­ni! Én min­den­ből csak a leg­ki­vá­lób­ba­kat gyűj­töm.

– És ön sze­rint mű­vé­szi szem­pont­ból me­lyek egy bűn­cse­lek­mény leg­jobb tár­gyai? – ér­dek­lő­dött Po­i­rot.

Mr. Sha­i­ta­na elő­re­ha­jolt és két uj­ját Po­i­rot vál­lá­ra he­lyez­te. Drá­mai hang­súllyal szi­szeg­te e sza­va­kat:

– Az el­kö­ve­tői, M. Po­i­rot!

Po­i­rot szem­öl­dö­ke eny­hén meg­moc­cant.

– Ahá, szó­val meg­lep­tem! – mond­ta Sha­i­ta­na. – Ked­ves uram, maga meg én, nos, mi egé­szen más szem­pont­ból nézzük eze­ket a dol­go­kat. A maga sze­mé­ben a bűn­tény ru­tin­mun­ka: gyil­kos­ság, nyo­mo­zás, nyom­ra ve­ze­tő je­lek, vé­gül – mi­vel köz­tu­dot­tan érti a dol­gát – a bi­zo­nyí­tás. En­gem egy csep­pet sem ér­de­kel az ef­faj­ta ba­na­li­tás. En­gem sem­mi­fé­le do­log­ból nem ér­de­kel a gyen­ge mi­nő­ség. Már­pe­dig a le­fü­lelt gyil­kos – se­lejt. Má­sod­osz­tá­lyú. Nem, én mű­vé­szi szem­pont­ból te­kin­tek az ef­fé­le dol­gok­ra. Csak a leg­ki­vá­lób­bat gyűj­töm!

– És kik a leg­ki­vá­lób­bak? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ked­ves öre­gem, a leg­ki­vá­lób­bak azok, akik meg­úsz­ták! A si­ke­re­sek! Azok a bű­nö­zők, akik olyan ma­ku­lát­lan éle­tet él­nek, hogy a gya­nú­nak még az ár­nyé­ka sem ve­tül rá­juk. Is­mer­je el, meg­le­he­tő­sen szó­ra­koz­ta­tó hob­bi.

– Nem hi­szem, hogy a szó­ra­koz­ta­tó a meg­fe­le­lő szó erre.

– Van egy öt­le­tem! – ki­ál­tott fel Sha­i­ta­na ügyet sem vet­ve Po­i­rot-ra. – Ren­de­zek egy kis va­cso­rát. Hogy meg­is­mer­ked­hes­sen ki­ál­lí­tá­si da­rab­ja­im­mal. Rop­pant szó­ra­koz­ta­tó gon­do­lat. Csak tud­nám mi­ért nem ju­tott ed­dig eszem­be. Igen, va­ló­ban, most már pon­to­san lá­tom a hely­ze­tet… Ké­rem… hagy­jon egy kis időt, ne a jövő hé­ten ta­lál­kozzunk, ha­nem az utá­na kö­vet­ke­zőn. Ráér? Me­lyik nap al­kal­mas?

– A kö­vet­ke­ző utá­nin bár­me­lyik nap meg­fe­le­lő – kö­zöl­te Po­i­rot, és meg­ha­jolt.

– Jó, ak­kor le­gyen pén­tek. Pén­tek, ti­zen­nyol­ca­di­ka. Nyom­ban, fel­írom a nap­tá­ram­ba. Na­gyon ked­vem­re való ez az öt­let.

– Én el­len­ben nem va­gyok olyan biz­tos ab­ban, hogy ne­kem is ked­vem­re való – fe­lel­te meg­fon­tol­tan Po­i­rot. – Ter­mé­sze­te­sen nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy ér­zé­ket­le­nül hagy a meg­hí­vás ked­ves­sé­ge, nem, er­ről szó sincs.

Sha­i­ta­na fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Csak sér­ti a maga bur­zsoá ér­zé­keny­sé­gét. De, drá­ga ba­rá­tom, ide­je, hogy meg­sza­ba­dul­jon a rend­őri gon­dol­ko­dás­mód kor­lá­ta­i­tól.

– Ab­ban iga­za van – vá­la­szol­ta las­san Po­i­rot –, hogy a gyil­kos­ság­hoz tel­jes­ség­gel bur­zsoá vi­szony fűz.

– De mi­ért, mi­ért? A leg­több gyil­kos­ság os­to­ba, el­fu­se­rált, vé­res ügy – eb­ben egyet­ér­tünk. Ám a gyil­kos­ság mű­vé­szet is le­het. És a gyil­kos mű­vész!

– Nos, ezt el­is­me­rem.

– Hát ak­kor? – kér­dez­te Mr. Sha­i­ta­na.

– Et­től azon­ban még gyil­kos ma­rad.

– De, ked­ves M. Po­i­rot, a tö­ké­le­te­sen vég­re­haj­tott tett már maga az iga­zo­lás. Maga – meg­le­he­tő­sen fan­tá­zi­át­la­nul – el akar kap­ni min­den egyes gyil­kost, hogy bi­lincs­be ver­hes­se, be­zár­has­sa, s hogy vé­gül egy szép na­pon, kora haj­nal­ban, ki­tör­hes­se a nya­kát. Vé­le­mé­nyem sze­rint az iga­zán si­ke­res gyil­kos­nak köz­ada­ko­zás­ból kel­le­ne a nyug­dí­ját biz­to­sí­ta­ni, és rend­sze­re­sen meg kel­le­ne hív­ni va­cso­rá­ra.

Po­i­rot vál­lat vont.

– Nem va­gyok olyan ér­zé­ket­len a gyil­kos­ság­ban rej­lő mű­vé­szet iránt, mint gon­dol­ná. Cso­dá­lat­tal szem­lé­lem a tö­ké­le­tes gyil­kos­sá­got – mi­ként, mond­juk, a tig­rist, ezt a csí­kos, gyö­nyö­rű fe­ne­va­dat. De csak kí­vül­ről. A ket­rec­be nem te­szem be a lá­bam. Vagy­is csak ak­kor, ha a kö­te­les­sé­gem úgy kí­ván­ja. Mert tud­ja, Mr. Sha­i­ta­na, a tig­ris ne­tán rám veti ma­gát…

Mr. Sha­i­ta­na ne­ve­tett.

– Ér­tem. És a gyil­kos?

– Akár gyil­kol­hat is – fe­lel­te ko­mo­ran M. Po­i­rot.

– Ked­ves ba­rá­tom, maga foly­ton ré­me­ket lát! Ve­gyem úgy te­hát, hogy nem jön el meg­néz­ni a… hogy is mond­jam, tig­ris­gyűj­te­mé­nye­met?

– El­len­ke­ző­leg. Nagy örö­möm­re fog szol­gál­ni.

– Minő bá­tor­ság!

– Azt hi­szem, né­mi­leg fél­re­ér­tett en­gem, Mr. Sha­i­ta­na. Sza­va­i­mat csu­pán fi­gyel­mez­te­tés­nek szán­tam. Per­cek­kel ez­előtt arra kért, is­mer­jem el, szó­ra­koz­ta­tó öt­let a gyil­ko­sok ilyes­faj­ta gyűj­té­se. Azt fe­lel­tem, nem ép­pen a szó­ra­koz­ta­tó a meg­fe­le­lő szó erre. In­kább a ve­szé­lyes. Úgy vé­lem te­hát, Mr. Sha­i­ta­na, hogy a hob­bi­ja na­gyon is ve­szé­lyes­sé vál­hat.

Mr. Sha­i­ta­na fel­ne­ve­tett, ka­ca­ja me­fisz­tói volt.

– Ak­kor te­hát szá­mít­ha­tok ma­gá­ra ti­zen­nyol­ca­di­kán? – kér­dez­te.

Po­i­rot fi­no­man meg­ha­jolt.

– Mil­le re­mer­ci­ments.[3]

– Ki­sebb va­cso­rát ren­de­zek – mé­lá­zott Shal­ta­na. – El ne fe­lejt­se! Nyolc­kor vá­rom!

S ez­zel to­vább­állt. Po­i­rot egy-két per­cig még né­zett utá­na. Majd las­san és gond­ter­hel­ten meg­csó­vál­ta a fe­jét.