ELSŐ FEJEZET
Mr. Shaitana
– Kedves M. Poirot!
A hang behízelgően doromboló volt – mintha szándékosan hangszerként használnák –, nélkülözött minden hevességet, és ösztönösséget.
Hercule Poirot hirtelen megfordult. Meghajolt. Szertartásosan kezet fogott. Csak a szemén látszott valami szokatlan. Az ember úgy vélhette, e véletlen találkozás olyan érzelmeket keltett benne, amilyeneket csak ritkán tapasztalt.
– Kedves Mr. Shaitana – mondta.
Mindketten elhallgattak. Mint párbajozók en garde.[1] Körülöttük ott örvénylett a jól öltözött, egykedvű londoni tömeg. Affektált vagy suttogó hangok hallatszottak.
– Drágám, hát ez isteni!
– Mit szól, édesem, ugye milyen csodásak!
A Wessex House-ban, a burnótszelencék kiállítását rendezték meg, a belépti díj huszonegy shilling volt, s a bevételt a londoni kórházak javára ajánlották fel.
– Kedves uram – mondta Mr. Shaitana –, mennyire örülök, hogy látom! Lehetséges volna, hogy éppen most nem küld senkit akasztófára vagy guillotine alá? Uborkaszezon volna a bűntények világában? Vagy éppen itt lesz ma délután egy finom kis rablás? – túl szép is lenne.
– Fájdalom, monsieur – felelte Poirot –, pusztán magánemberként jöttem ide.
Mr. Shaitana figyelmét egy pillanatra magára vonta egy Csodás Ifjú Teremtés, akinek a feje egyik oldalán csigásan göndörödött a haja, míg a másikon virágok díszelegtek egy fekete szalmakalapon.
– Kedvesem – mondta Mr. Shaitana –, nagyon fájlalom, hogy nem jött el az estélyemre. Igazán pompásan sikerült. Meg kell mondanom, meglepően sokan még szóba is álltak velem. Volt egy hölgy, aki, amikor megjött, köszöntött, majd búcsúzóul azt mondta, „Viszontlátásra”, sőt még azt is, „Köszönöm a kellemes estét”, de ő, szegénykém, az egyik kertvárosból való.
Miközben a Csodás Ifjú Teremtés megadta a megfelelő választ, Poirot elmélyülten tanulmányozta a Mr. Shaitana felső ajkát ékesítő bozontos bajuszt. Remek bajusz volt, igazán pompás, talán az egyetlen Londonban, amely felvehette a versenyt M. Hercule Poirot bajszával.
– Bár azt meg kell hagyni, nem olyan dús – mormogta magában. Nem, tulajdonképpen minden szempontból silányabb. Tout de même,[2] megakad rajta az ember szeme.
Mr. Shaitana minden ízében olyan volt, hogy megakadt rajta a szem – az egésznek ez volt a célja. Szándékosan mefisztói hatást akart kelteni. Magas volt, karcsú, az arca hosszúkás és melankolikus, a szemöldöke igen erős és koromfekete, gondosan viaszkolt bajuszához az alsó ajak alatt kis fekete szakáll társult. Ruháit kiváló szabásukért egyenesen műremeknek kell neveznünk, bár kétségtelenül volt bennük némi bizarrság is.
Bármelyik egészséges angol, aki csak megpillantotta, leküzdhetetlen ingert érzett, hogy alaposan belérúgjon. Az eredetiség szikrája nélkül valamennyien ugyanazt mondták: – Shaitana, az az átkozott füstös képű!
Ellenben a feleségük, lányuk, húguk, nagynénjük, anyjuk és még a nagyanyjuk is azt mondta, ha nem is mindig azonos szavakkal, hiszen a nemzedékek szókincse eltérő: – Tudom, kedvesem. Igazad van, tényleg rémes ember. De milyen gazdag! És milyen pompás estélyeket ad! És mindig tud valami mulatságos vagy rosszmájú dolgot mesélni másokról.
Hogy Mr. Shaitana argentin volt-e, portugál, görög, vagy netán más, a britek által ugyanúgy lenézett nemzet fia, azt senki sem tudta. Három körülmény azonban bizonyos volt:
A Park Lane-en lakott egy gyönyörű lakásban, és roppant gazdag volt; remek estélyeket adott – nagyszabásúakat, kisebbeket, „kísértetieseket”, jó hírű estélyeket és határozottan „furcsákat” olyan férfi volt, akitől egy kicsit mindenki tartott.
Ez utóbbinak az okát nehéz pontosan megfogalmazni. Valószínűleg azt a benyomást keltette, hogy mindenkiről egy kissé túl sokat tud. Továbbá általános volt az a vélekedés, hogy a humora eléggé különös. A legtöbb ember úgy érezte, okosabban teszi, ha még véletlenül sem sérti meg Mr. Shaitanát. Ezen a délutánon arra szottyant kedve, hogy csúfondáros megjegyzéseinek céltáblája Hercule Poirot legyen, ez az apró, mulatságos külsejű emberke.
– Szóval a rendőrnek is szüksége van kikapcsolódásra? – kérdezte. – Tudja, M. Poirot, szerintem maga kissé idősen kezd érdeklődni a művészetek iránt.
Poirot jámboran mosolygott.
– Látom, ön is kölcsönadott három burnótszelencét a kiállításra.
Mr. Shaitana lekicsinylően legyintett.
– Az ember összeszed néhány kacatot. De jöjjön el egyszer hozzám. Van néhány érdekes darabom. Gyűjtőszenvedélyem nem korlátózódik egyetlen korszakra vagy, tárgyra sem.
– Ízlése tehát nagyvonalú – somolygott Poirot.
– Ahogy mondja.
Mr. Shaitana szeme hirtelen megtelt élettel, szája szélesre húzódott, szemöldöke pedig fantasztikus magasságokba szaladt fel.
– Még a szakmájával kapcsolatos tárgyakat is tudnék mutatni magának, M. Poirot!
– Talán magán börtönmúzeuma is van?
– Ugyan – Mr. Shaitana lekicsinylően csettintett az ujjával. – A brightoni gyilkos csészéje, egy híres betörő tolvajkulcsa – micsoda gyermetegségek! Soha nem lennék hajlandó ilyen ostobaságokkal foglalkozni! Én mindenből csak a legkiválóbbakat gyűjtöm.
– És ön szerint művészi szempontból melyek egy bűncselekmény legjobb tárgyai? – érdeklődött Poirot.
Mr. Shaitana előrehajolt és két ujját Poirot vállára helyezte. Drámai hangsúllyal sziszegte e szavakat:
– Az elkövetői, M. Poirot!
Poirot szemöldöke enyhén megmoccant.
– Ahá, szóval megleptem! – mondta Shaitana. – Kedves uram, maga meg én, nos, mi egészen más szempontból nézzük ezeket a dolgokat. A maga szemében a bűntény rutinmunka: gyilkosság, nyomozás, nyomra vezető jelek, végül – mivel köztudottan érti a dolgát – a bizonyítás. Engem egy cseppet sem érdekel az effajta banalitás. Engem semmiféle dologból nem érdekel a gyenge minőség. Márpedig a lefülelt gyilkos – selejt. Másodosztályú. Nem, én művészi szempontból tekintek az efféle dolgokra. Csak a legkiválóbbat gyűjtöm!
– És kik a legkiválóbbak? – kérdezte Poirot.
– Kedves öregem, a legkiválóbbak azok, akik megúszták! A sikeresek! Azok a bűnözők, akik olyan makulátlan életet élnek, hogy a gyanúnak még az árnyéka sem vetül rájuk. Ismerje el, meglehetősen szórakoztató hobbi.
– Nem hiszem, hogy a szórakoztató a megfelelő szó erre.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel Shaitana ügyet sem vetve Poirot-ra. – Rendezek egy kis vacsorát. Hogy megismerkedhessen kiállítási darabjaimmal. Roppant szórakoztató gondolat. Csak tudnám miért nem jutott eddig eszembe. Igen, valóban, most már pontosan látom a helyzetet… Kérem… hagyjon egy kis időt, ne a jövő héten találkozzunk, hanem az utána következőn. Ráér? Melyik nap alkalmas?
– A következő utánin bármelyik nap megfelelő – közölte Poirot, és meghajolt.
– Jó, akkor legyen péntek. Péntek, tizennyolcadika. Nyomban, felírom a naptáramba. Nagyon kedvemre való ez az ötlet.
– Én ellenben nem vagyok olyan biztos abban, hogy nekem is kedvemre való – felelte megfontoltan Poirot. – Természetesen nem azt akarom mondani, hogy érzéketlenül hagy a meghívás kedvessége, nem, erről szó sincs.
Shaitana félbeszakította.
– Csak sérti a maga burzsoá érzékenységét. De, drága barátom, ideje, hogy megszabaduljon a rendőri gondolkodásmód korlátaitól.
– Abban igaza van – válaszolta lassan Poirot –, hogy a gyilkossághoz teljességgel burzsoá viszony fűz.
– De miért, miért? A legtöbb gyilkosság ostoba, elfuserált, véres ügy – ebben egyetértünk. Ám a gyilkosság művészet is lehet. És a gyilkos művész!
– Nos, ezt elismerem.
– Hát akkor? – kérdezte Mr. Shaitana.
– Ettől azonban még gyilkos marad.
– De, kedves M. Poirot, a tökéletesen végrehajtott tett már maga az igazolás. Maga – meglehetősen fantáziátlanul – el akar kapni minden egyes gyilkost, hogy bilincsbe verhesse, bezárhassa, s hogy végül egy szép napon, kora hajnalban, kitörhesse a nyakát. Véleményem szerint az igazán sikeres gyilkosnak közadakozásból kellene a nyugdíját biztosítani, és rendszeresen meg kellene hívni vacsorára.
Poirot vállat vont.
– Nem vagyok olyan érzéketlen a gyilkosságban rejlő művészet iránt, mint gondolná. Csodálattal szemlélem a tökéletes gyilkosságot – miként, mondjuk, a tigrist, ezt a csíkos, gyönyörű fenevadat. De csak kívülről. A ketrecbe nem teszem be a lábam. Vagyis csak akkor, ha a kötelességem úgy kívánja. Mert tudja, Mr. Shaitana, a tigris netán rám veti magát…
Mr. Shaitana nevetett.
– Értem. És a gyilkos?
– Akár gyilkolhat is – felelte komoran M. Poirot.
– Kedves barátom, maga folyton rémeket lát! Vegyem úgy tehát, hogy nem jön el megnézni a… hogy is mondjam, tigrisgyűjteményemet?
– Ellenkezőleg. Nagy örömömre fog szolgálni.
– Minő bátorság!
– Azt hiszem, némileg félreértett engem, Mr. Shaitana. Szavaimat csupán figyelmeztetésnek szántam. Percekkel ezelőtt arra kért, ismerjem el, szórakoztató ötlet a gyilkosok ilyesfajta gyűjtése. Azt feleltem, nem éppen a szórakoztató a megfelelő szó erre. Inkább a veszélyes. Úgy vélem tehát, Mr. Shaitana, hogy a hobbija nagyon is veszélyessé válhat.
Mr. Shaitana felnevetett, kacaja mefisztói volt.
– Akkor tehát számíthatok magára tizennyolcadikán? – kérdezte.
Poirot finoman meghajolt.
– Mille remerciments.[3]
– Kisebb vacsorát rendezek – mélázott Shaltana. – El ne felejtse! Nyolckor várom!
S ezzel továbbállt. Poirot egy-két percig még nézett utána. Majd lassan és gondterhelten megcsóválta a fejét.