MÁSODIK FEJEZET
 Vacsora Mr. Shaitanánál

Mr. Sha­i­ta­na la­ká­sá­nak aj­ta­ja zaj­ta­la­nul ki­nyílt. Egy ősz hajú ko­mor­nyik tár­ta szé­les­re Po­i­rot előtt. Épp­oly zaj­ta­la­nul csuk­ta is be, majd szak­ava­tot­tan meg­sza­ba­dí­tot­ta a ven­dé­get a fel­öl­tő­jé­től és ka­lap­já­tól.

– Kit je­lent­he­tek be? – kér­dez­te halk, ki­fe­je­zés­te­len han­gon.

– M. Her­cu­le Po­i­rot-t.

Be­széd­fosz­lá­nyok hal­lat­szot­tak ki az elő­szo­bá­ba, ami­ko­ra ko­mor­nyik ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és be­je­len­tet­te:

– M. Her­cu­le Po­i­rot.

Sha­i­ta­na elé­be jött, hogy kö­szönt­se. Egy po­hár sherry volt a ke­zé­ben. Mint min­dig, ez­út­tal is tö­ké­le­te­sen volt öl­töz­ve. A me­fisz­tói jel­leg ezen az es­tén kü­lö­nö­sen fel­tű­nő volt, a szem­öl­dök sa­já­tos íve még na­gyobb hang­súlyt ka­pott.

– Hadd mu­tas­sam be ma­gát… Is­me­ri Mrs. Oli­vert?

A ben­ne rej­lő ko­mé­di­ást nagy öröm­mel töl­töt­te el a Po­i­rot-nak oko­zott meg­le­pe­tés.

Mrs. Ari­ad­ne Oli­ver köz­is­mert sze­mé­lyi­ség volt: hí­res de­tek­tív­re­gé­nyek és más szen­zá­ci­ós tör­té­ne­tek író­ja. Kis­sé ter­jen­gős (és nyelv­ta­ni­lag nem min­dig tö­ké­le­tes) cik­ke­ket írt A bű­nö­ző haj­la­mai, Hí­res sze­rel­mi bűn­té­nyek, A sze­rel­mi gyil­kos­ság és A szer­zés­vágy­ból el­kö­ve­tett gyil­kos­ság össze­ve­té­se cí­mek­kel. Emel­let har­cos fe­mi­nis­ta volt, és va­la­hány­szor je­len­tős gyil­kos­ság­ról tu­dó­sí­tot­tak az új­sá­gok, Mrs. Oli­ver­rel mind­annyi­szor in­ter­jú ké­szült, amely­ben a hölgy ki­je­len­tet­te: „Per­sze, ha nő vol­na a Scot­land Yard feje…” Fel­té­tel nél­kül hitt a női ösz­tön­ben.

Amúgy ked­ves, kö­zép­ko­rú hölgy volt, meg­le­he­tő­sen kel­le­mes kül­se­jű a maga kis­sé ren­det­len mód­ján, szép sze­mű, szé­les vál­lú, és ren­ge­teg őszü­lő, kó­cos haja volt, amellyel fo­lya­ma­to­san kí­sér­le­te­zett. Bi­zo­nyos na­po­kon az erő­tel­je­sen in­tel­lek­tu­á­lis meg­je­le­nést tar­tot­ta kí­vá­na­tos­nak, ilyen­kor ki­fé­sül­te a hom­lo­ká­ból a ha­ját, és a tar­kó­ján össze­fog­va konty­ba csa­var­ta. Más­kor ma­don­nás lok­nik­kal je­lent meg, vagy egy­sze­rű­en csak te­mér­dek csi­gá­ból álló kó­cos frizu­rá­val. Ezen az es­tén Mrs. Oli­ver a fruf­ru­val kí­sér­le­te­zett.

Kel­le­mes basszus han­gon kö­szön­töt­te Po­i­rot-t, aki­vel már ta­lál­ko­zott egy iro­dal­mi össze­jö­ve­te­len.

– És gon­do­lom, is­me­ri Batt­le fő­fel­ügye­lőt is – foly­tat­ta Mr. Sha­i­ta­na.

Ek­kor elő­lé­pett egy nagy­da­rab, szög­le­tes, me­rev arcú fér­fi. A szem­lé­lő­nek nem csu­pán az az ér­zé­se tá­madt, hogy Batt­le fő­fel­ügye­lőt fá­ból fa­rag­ták, ha­nem még az is nagy va­ló­szí­nű­ség­gel meg­ford­ha­tott a fe­jé­ben, hogy a kér­dé­ses fa­anyag csa­ta­ha­jó­ról szár­ma­zik. Úgy mond­ták, a fő­fel­ügye­lő a Scot­land Yard leg­jobb mun­ka­tár­sa. Min­dig egy­ked­vű­nek és meg­le­he­tő­sen os­to­bá­nak tűnt.

– Is­me­rem M. Po­i­rot-t – szó­lalt meg Batt­le fő­fel­ügye­lő.

A me­rev arc mo­soly­ba rán­co­ló­dott, majd vissza­tért ere­de­ti ki­fe­je­zés­te­len­sé­ge.

– Race ez­re­des – foly­tat­ta a be­mu­ta­tást Mr. Sha­i­ta­na.

Po­i­rot még­nem ta­lál­ko­zott az ez­re­des­sel, de már hal­lott róla. Ez a fe­ke­te hajú, jó­ké­pű, nap­bar­ní­tott, öt­ven kö­rü­li fér­fi majd­nem min­dig a bi­ro­da­lom egyik tá­vo­li zu­gá­ban tar­tóz­ko­dott – kü­lö­nö­sen ott, ahol za­var­gás je­lei mu­tat­koz­tak. A tit­kos­szol­gá­lat ugyan egy kis­sé me­lo­d­ra­ma­ti­kus el­ne­ve­zés, ám a la­i­kus szá­má­ra meg­fe­le­lő­en ér­zé­kel­te­ti, mi­fé­le fel­ada­tai vol­tak Race ez­re­des­nek. Ek­kor­ra már Po­i­rot fel­fog­ta és mél­tá­nyol­ni is kezd­te há­zi­gaz­dá­ja tré­fás szán­dé­ka­it.

– A töb­bi ven­dég saj­nos ké­sik – mond­ta Mr. Sha­i­ta­na. – Ta­lán én va­gyok az oka. Azt hi­szem, ne­gyed ki­lenc­re hív­tam őket.

Ám ab­ban a pil­la­nat­ban ki­nyílt az ajtó, és a ko­mor­nyik be­je­len­tet­te: – Dr. Ro­berts.

A be­lé­pő szin­te a pa­ró­di­á­ját nyúj­tot­ta mind­an­nak, amit a be­teg­ágy mel­let­ti meg­nyug­ta­tó vi­sel­ke­dés­nek mon­da­nak. Vi­dám, élénk arc­szí­nű, kö­zép­ko­rú fér­fi volt. Apró, hu­nyor­gó sze­mű, kis­sé ko­pa­szo­dó, hí­zás­ra haj­la­mos – és kö­rül­leng­te a ma­ku­lát­lan tisz­ta és fer­tőt­le­ní­tett or­vos le­ve­gő­je. Mo­do­ra nyílt volt és ba­rát­sá­gos. Az em­ber érez­te, hogy a di­ag­nó­zi­sa pon­tos, elő­írt gyógy­mód­jai pe­dig kel­le­me­sek és ha­tá­so­sak – „a lá­ba­do­zás idő­sza­ká­ban ta­lán ihat­na egy kis pezs­gőt”. Egy­szó­val vi­lág­fi volt.

– Re­mé­lem, nem kés­tem? – kér­dez­te szí­vé­lye­sen dr. Ro­berts.

Ke­zet fo­gott a há­zi­gaz­dá­val, majd be­mu­tat­ták a töb­bi­ek­nek. Kü­lö­nös meg­tisz­tel­te­tés­nek érez­te, hogy ta­lál­koz­hat Batt­le fő­fel­ügye­lő­vel.

– Ugye maga az egyik fő­ve­zér a Scot­land Yar­don? Na­hát, ez rop­pant ér­de­kes! Nyil­ván nem szí­ve­sen be­szél szak­mai dol­gok­ról, de fi­gyel­mez­te­tem, meg fo­gom kí­sé­rel­ni, hogy erre rá­ve­gyem. Min­dig is ér­de­kelt a bű­nö­zés vi­lá­ga. Ta­lán nem il­lik az ilyen ki­je­len­tés egy or­vos­hoz. Nem is áru­lom el az ide­ges be­te­ge­im­nek, haha!

Is­mét ki­nyílt az ajtó.

– Mrs. Lor­ri­mer.

Hat­va­nas éve­i­ben járó, fi­nom arc­vo­ná­sú, jól öl­tö­zött hölgy lé­pett be, gyö­nyö­rű frizu­rá­ba ren­de­zett ősz haj­jal.

A hang­ja tisz­ta és met­sző.

– Re­mé­lem, nem kés­tem – mond­ta és a há­zi­gaz­da felé in­dult.

Majd dr. Ro­berts­hez for­dult, hogy üd­vö­zöl­je, őt ugyan­is is­mer­te.

A ko­mor­nyik újra meg­szó­lalt:

– Des­pard őr­nagy.

Az őr­nagy ma­gas, szi­kár, jó­ké­pű fér­fi volt, ar­cát né­mi­képp el­csú­fí­tot­ta egy heg a ha­lán­té­kán. Mi­után meg­tör­tént a be­mu­ta­tás, ter­mé­szet­sze­rű­en Race ez­re­des mel­lett ma­radt, és ha­ma­ro­san be­le­me­rül­tek a sport­ese­mé­nyek és a sza­fá­ri­él­mé­nyek tag­la­lá­sá­ba. Im­már utol­já­ra kir­tyílt az ajtó, és a ko­mor­nyik be­je­len­tet­te:

– Me­re­dith kis­asszony.

Hú­szas éve­i­nek ele­jén járó lány lé­pett be. Kö­ze­pes ter­me­tű volt, és elég­gé csi­nos. Bar­na haja csi­gák­ban om­lott a vál­lá­ra, ha­tal­mas szür­ke sze­me volt. Ar­cán a pú­de­ren kí­vül nyo­ma sem volt más fes­ték­nek. Be­szé­de halk, mo­do­ra meg­le­he­tő­sen fé­lénk.

Mr. Sha­i­ta­na a kér­dést egy po­hár sherry­vel, va­la­mint ci­kor­nyás, és hí­zel­gő mon­da­tok­kal vá­la­szol­ta meg. For­má­li­san, mond­hat­ni, csak­nem szer­tar­tá­so­san mu­tat­ta be a lányt. Me­re­dith kis­asszony Po­i­rot mel­lett kor­tyol­gat­ta ita­lát.

– A ba­rá­tunk rop­pan­tul szer­tar­tá­sos – mond­ta mo­so­lyog­va Po­i­rot.

– Va­ló­ban – bó­lin­tott a lány. – Ma­nap­ság az em­be­rek nem baj­lód­nak a be­mu­ta­tás­sal. Több­nyi­re azt mond­ják: „Gon­do­lom, min­den­ki min­den­kit is­mer, ” és ez­zel kész.

– Füg­get­le­nül at­tól, hogy így van-e vagy sem?

– Igen. Et­től néha rend­kí­vül fur­csa hely­zet áll elő, de amit itt ta­pasz­tal­tam, az in­kább áhí­ta­tot kelt.

Egy ki­csit ha­bo­zot, majd hoz­zá­tet­te:

– Az a hölgy ott Mrs. Oli­ver, a re­gény­író?

Ab­ban a perc­ben fel­zen­gett Mrs. Oli­ver basszu­sa, amint ép­pen dr. Ro­bertsszel be­szél­ge­tett.

– Tud­ja, dok­tor, a női ösz­tön elől nincs me­nek­vés. A nők ér­te­nek az ilyes­mi­hez.

Mi­vel el­fe­lej­tet­te, hogy ma szán­dé­ko­san fé­sül­te hom­lo­ká­ba a ha­ját, ön­kén­te­len moz­du­lat­talt meg­pró­bál­ta hát­ra­si­mí­ta­ni, de a fruf­ru ma­ka­csul el­len­állt.

– A hölgy va­ló­ban Mrs. Oli­ver – mond­ta Po­i­rot.

– A Holt­test a könyv­tár­szo­bá­ban szer­ző­je?

– Pon­to­san.

Miss Me­re­dith kis­sé össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– És ki az a me­rev arcú fér­fi? Mint­ha Mr. Sha­i­ta­na azt mond­ta vol­na róla, hogy fő­fel­ügye­lő.

– A Scot­land Yar­don.

– És maga?

– Én?

– Min­dent tu­dok ma­gá­ról, M. Po­i­rot. Tu­laj­don­kép­pen maga ol­dot­ta meg az ABC-bűn­té­nyek rej­té­lyét.

– Ma­de­mo­i­sel­le za­var­ba hoz.

Me­re­dith kis­asszony össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Mr. Sha­i­ta­na… – kezd­te, majd el­hall­ga­tott. – Mr. Sha­i­ta­na…

Po­i­rot hal­kan meg­szó­lalt:

– Úgy is mond­hat­nánk, bűn­tény­ra­jon­gó. Leg­alább­is an­nak mu­tat­ko­zik. Nyil­ván­va­ló­an hal­la­ni akar­ja, mi­ként vi­tat­kozunk. Már­is erre ösz­tön­zi Mrs. Oli­vert és dr. Ro­bert­set. Ők már a ki­mu­tat­ha­tat­lan mér­gek­nél tar­ta­nak.

Me­re­dith kis­asszony el­aka­dó lé­leg­zet­tel mond­ta:

– Mi­lyen… kü­lö­nös em­ber…

– Dr. Ro­berts­re gon­dol?

– Nem, Mr. Sha­i­ta­ná­ra.

Meg­bor­zon­gott, majd hoz­zá­fűz­te:

– Azt hi­szem, min­dig volt ben­ne va­la­mi ré­misz­tő. Tel­je­sen ki­szá­mít­ha­tat­lan, hogy mit tart mu­lat­sá­gos­nak. Az is le­het, hogy va­la­mi olyat, ami ke­gyet­len.

– Pél­dá­ul a ró­ka­va­dá­sza­tot?

– Nem, én va­la­mi ke­le­ti do­log­ra gon­dol­tam… Azt hi­szem, nem ked­ve­lem túl­sá­go­san – val­lot­ta be Me­re­dith kis­asszony el­ha­ló han­gon.

– A va­cso­rá­ja azon­ban na­gyon fog íz­le­ni – nyug­tat­ta meg Po­i­rot. – Ki­vá­ló a sza­ká­csa.

A lány két­ke­dőn pil­lan­tott rá, majd el­ne­vet­te ma­gát.

– Na­hát! – ki­ál­tott fel. – Nem is gon­dol­tam, hogy maga ennyi­re em­be­ri!

– Már hogy­ne len­nék em­be­ri?!

– Tud­ja – foly­tat­ta Me­re­dith kis­asszony –, a hí­res­sé­gek ál­ta­lá­ban olyan fé­lel­me­te­sek.

– Ma­de­mo­i­sel­le, ma­gá­nak nem fél­nie kel­le­ne, ha­nem lel­ke­sed­nie. Elő kel­le­ne ké­szí­te­nie az au­tog­ram­gyűj­te­mé­nyét és a töl­tő­tol­lát.

– Nos, tud­ja, en­gem nem ér­de­kel­nek túl­zot­tan a bűn­té­nyek. Sze­rin­tem a nő­ket nem iz­gat­ják a de­tek­tív­his­tó­ri­ák, in­kább a fér­fi­ak ol­vas­nak ilyes­mit.

Her­cu­le Po­i­rot szín­pa­di­a­san fel­só­haj­tott.

– Mit nem ad­nék – mo­tyog­ta –, ha eb­ben a perc­ben akár har­mad­osz­tá­lyú film­sztár le­het­nék!

A ko­mor­nyik ki­tár­ta az aj­tót.

– A va­cso­ra tá­lal­va van – kö­zöl­te.

Po­i­rot elő­re­jel­zé­se tel­jes mér­ték­ben iga­zo­ló­dott. A va­cso­ra egé­szen ki­vá­ló volt, a tá­la­lás pe­dig maga a tö­kély. Tom­pa vi­lá­gí­tás, fé­nye­zett bú­tor, ké­ke­sen ra­gyo­gó ír üveg­po­ha­rak. A fél­ho­mály­ban az asz­tal­főn ülő Mr. Sha­i­ta­na min­den ed­di­gi­nél ör­dö­gibb­nek tűnt.

Ud­va­ri­a­san el­né­zést kért a ne­mek egyen­lőt­len meg­osz­lá­sá­ért. Jobb­ján Mrs. Lor­ri­mer ült, a bal­ján Mrs. Oli­ver. Me­re­dith kis­asszony két ol­da­lán Batt­le fő­fel­ügye­lő, il­let­ve Des­pard őr­nagy. Po­i­rot Mrs. Lor­ri­mer és dr. Ro­berts kö­zött fog­lalt he­lyet.

Az utób­bi tré­fál­koz­va sug­do­sott a fü­lé­be.

– Csak nem kép­ze­li, hogy egész es­té­re ki­sa­já­tít­hat­ja az egyet­len csi­nos lányt? Ma­guk fran­ci­ák tény­leg nem vesz­te­ge­tik az időt.

– Ép­pen­ség­gel bel­ga va­gyok – fe­lel­te Po­i­rot.

– Azt hi­szem, en­nek nincs sem­mi je­len­tő­sé­ge, már ami a nő­ket il­le­ti – mond­ta ba­rát­sá­go­san az or­vos.

Majd fel­ha­gyott a tré­fál­ko­zás­sal, és ko­moly, szak­mai han­gon tár­sa­log­ni kez­dett a má­sik ol­da­lán ülő Race ez­re­des­sel az al­vá­s­za­va­rok gyó­gyí­tá­sá­ban el­ért leg­újabb ered­mé­nyek­ről.

Mrs. Lor­ri­mer Po­i­rot-hoz for­dult, és a leg­újabb szín­da­ra­bok­ról kez­dett be­szél­ni. Íté­le­tei meg­ala­po­zot­tak vol­tak, a kri­ti­ká­ja jo­gos. Ez­u­tán át­tér­tek a köny­vek­re, majd a vi­lág­po­li­ti­ka ese­mé­nye­i­re. Po­i­rot úgy ta­lál­ta, a hölgy tá­jé­ko­zott és na­gyon in­tel­li­gens. Az asz­tal túl­só ol­da­lán Mrs. Oli­ver ép­pen azt kér­dez­te Des­pard őr­nagy­tól, hal­lott-e már is­me­ret­len mér­gek­ről.

– Itt van pél­dá­ul a nyíl­mé­reg, a ku­rá­re.

– Vi­eux jeu,[4] ked­ves uram! Azt már vagy száz­szor hasz­nál­ták. Én va­la­mi újra, gon­do­lok.

– A pri­mi­tív tör­zsek meg­le­he­tő­sen ré­gi­mó­di­ak – kö­zöl­te ki­mért han­gon az őr­nagy. – Ra­gasz­kod­nak azok­hoz a jól be­vált sze­rek­hez, ame­lye­ket a nagy­ap­juk és a szép­ap­juk, hasz­nált.

– Iga­zán nem szép tő­lük – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Min­dig azt hit­tem, hogy foly­ton-foly­vást kü­lön­fé­le gyógy­nö­vé­nyek­kel meg ilyes­mi­vel kí­sér­le­tez­nek. Szent meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy a fel­fe­de­zők ren­ge­teg dol­got ta­nul­hat­nak tő­lük. És ami­kor ha­za­jön­nek, meg­öl­he­tik va­la­mennyi gaz­dag öreg nagy­bá­csi­ju­kat egy olyan új szer­rel, ami­ről még a ku­tya sem hal­lott.

– Az ilyes­mit a ci­vi­li­zált vi­lág­ban és nem a va­don­ban kell ke­res­nie – mond­ta Des­pard. – Pél­dá­ul egy mo­dern la­bo­ra­tó­ri­um­ban. Ár­tal­mat­lan bak­té­ri­um­te­nyé­sze­tek ko­moly be­teg­sé­ge­ket okoz­hat­nak.

– Az én ol­va­só­im­nak ez nem fe­lel­ne meg – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Rá­adá­sul az em­ber olyan könnyen össze­ke­ve­ri eze­ket a ne­ve­ket, a sta­phy­lo­coc­cust a strep­to­coc­cus­sal, meg más ha­son­lók­kal, és na­gyon ne­héz le­gé­pel­ni – de kü­lön­ben is, olyan unal­mas az ilyes­mi, nem gon­dol­ja? És mi a maga vé­le­mé­nye er­ről, Batt­le fő­fel­ügye­lő?

– A való élet­ben sen­ki sem akar túl­sá­go­san ki­fi­no­mult len­ni, Mrs. Oli­ver – vá­la­szol­ta a fő­fel­ügye­lő. – Leg­gyak­rab­ban ar­zént hasz­nál­nak, mert az könnyen be­sze­rez­he­tő.

– Ugyan már! – el­len­ke­zett Mrs. Oli­ver. – Ez csak azért van, mert jó pár bűn­tény­ről ma­guk ott a Scot­land Yar­don nem is tud­nak. Na­már­most, ha vol­na ott ma­guk­nál egy nő…

– Van is, ami azt il­le­ti…

– Tu­dom, azok az iszony­ta­tó rend­őr­nők a ne­vet­sé­ges ka­lap­juk­ban, akik a par­kok­ban a bé­kés hon­pol­gá­ro­kat veg­zál­ják. Sze­rin­tem nő­nek kel­le­ne len­nie a fő­nök­nek is. A nők min­dent tud­nak a bűn­té­nyek­ről…

– És több­nyi­re na­gyon si­ke­res bű­nö­zők is – tet­te hoz­zá Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Nem ad­ják be egy­könnyen a de­re­ku­kat. Hi­he­tet­len, mi­lyen vak­me­rő­ek.

Mr. Sha­i­ta­na hal­kan fel­ne­ve­tett.

– A mé­reg asszo­nyi fegy­ver – mond­ta. – Bi­zo­nyá­ra ren­ge­teg nő mér­ge­zett már meg sok-sok em­bert, és soha nem de­rült rá fény.

– Per­sze, hogy sok nő öl mé­reg­gel – he­lye­selt Mrs. Oli­ver vi­dá­man, és ha­tal­mas adag li­ba­máj­pás­té­to­mot vett a tá­nyér­já­ra.

– Egy or­vos­nak is szá­mos le­he­tő­sé­ge van – foly­tat­ta el­gon­dol­kod­va Mr. Sha­i­ta­na.

– Til­ta­ko­zom! – ki­ál­tott fel dr. Ro­berts. – Ami­kor mi meg­mér­gezzük a be­te­ge­in­ket, az min­dig csak vé­let­len­sze­rű. – Jó­ízű­en fel­ne­ve­tett.

– Ám ha bűn­tényt akar­nék el­kö­vet­ni… – foly­tat­ta Mr. Sha­i­ta­na.

El­hall­ga­tott, va­la­mi le­köt­het­te a gon­do­la­ta­it. Min­den­ki fe­lé­je for­dult.

– Azt hi­szem, na­gyon egy­sze­rű­en el­in­téz­ném. Bal­ese­tek min­dig tör­tén­nek, pél­dá­ul el­sül a fegy­ver, vagy ott­hon tör­té­nik va­la­mi sze­ren­csét­len­ség.

Majd vál­lat vont, és fel­emel­te bo­ros­po­ha­rát.

– De ki va­gyok én, hogy ennyi szak­ér­tő je­len­lé­té­ben nyi­lat­koz­ni mer­jek.

Ivott a bor­ból.A gyer­tya­fény a bor bí­bor­szí­nét az ar­cá­ra ve­tí­tet­te, ki­vi­asz­kolt ba­ju­szá­ra, az ajka alatt kis sza­káll­ra, a fan­tasz­ti­kus szem­öl­dök­re…

Egy pil­la­nat­ra min­den­ki el­né­mult.

– An­gyal szállt el fe­let­tünk… – tör­te meg a csen­det Mrs. Oli­ver.