HARMADIK FEJEZET
A
bridzsparti
Amikor a társaság visszatért a szalonba, ott már egy kinyitott bridzsasztal várta őket. Felszolgálták a kávét.
– Ki tud bridzsezni? – kérdezte Mr. Shaitana. – Mrs. Lorrimerről tudom. Dr. Robertsről is. És maga, Meredith kisasszony?
– Én is játszom, bár nem túl jól.
– Remek. És maga, Despard őrnagy? Pompás! Akkor maguk négyen itt játszhatnak.
– Hála istennek, kártyázni fogunk – súgta oda Mrs. Lorrimer Poirot-nak – Én vagyok a világ egyik legnagyobb bridzsrajongója. Szinte ez a mániám. Nem fogadok el egyetlen vacsora meghívást sem, ha utána nincs bridzsparti. Különben elaludnék. Szégyellem is maga miatta, de így áll a helyzet.
Húztak egy-egy lapot, és így választották ki a partnereket Mrs. Lorrimer Anne Meredithszel játszott Despard őrnagy és dr. Roberts ellen.
– A nők a férfiak ellen – mondta Mrs. Lorrimer, majd leült, és szakavatott mozdulatokkal keverni kezdte a kártyát.
– Aztán maguk nyerjenek ám! – mondta Mrs. Oliver, akiben nőttön-nőtt a feminista érzület. – Mutassák meg az uraknak, hogy nem minden mehet az ő elképzelésük szerint.
– Szegény drágáim, egy fikarcnyi esélyük sincs – mondta barátságosan dr. Roberts, miközben a másik kártyacsomagot keverte. – Azt hiszem, maga oszt, Mrs. Lorrimer.
Despard őrnagy komótosan helyet foglalt. Úgy nézett Anne Meredithre, mint aki csak most fedezi fel, milyen csinos is a lány.
– Kérem, emeljen – mondta türelmetlenül Mrs. Lorrimer. Erre a férfi szinte bocsánatkérően emelt az előtte lévő pakliból.
Mrs. Lorrimer gyakorlott kézzel osztani kezdett.
– A másik szobában van még egy bridzsasztal – közölte Mr. Shaitana.
A másik négy vendég követte az apró, kényelmesen berendezett dohányzóba, ahol már fel volt állítva a kártyaasztal.
– Húznunk kell – mondta Race ezredes.
Mr. Shaitana a fejét rázta.
– Én nem játszom – jelentette ki. – A bridzs engem nem szórakoztat.
A többiek erre tiltakozni kezdtek: akkor ők sem játszanak. A házigazda akarata azonban erősebbnek bizonyult, s így végül leültek. Poirot játszott Mrs. Oliverrel, Battle és Race ellen. Mr. Shaitana egy darabig figyelte őket, s mefisztóian mosolygott, amikor látta, milyen lapokból licitál Mrs. Oliver két szanzadut, majd hangtalanul átment a másik szobába.
Az ott ülők már elmerültek a játékban, arcuk komoly volt, licit licitet követett. Egy kőr. Passz. Három treff. Három pikk. Négy káró. Kontra. Négy kőr.
Mr. Shaitana egy percig csak állt, figyelt és magában mosolygott. Majd átment a szobán, és leült a kandalló előtti kényelmes fotelba. Közben egy tálcán italokat hoztak be, s a karosszék melletti asztalra tették. A tűz fénye megvillant a kristály üvegdugókon. Lévén mindig is a megvilágítás mestere, Mr.Shaitana azt a látszatot próbálta kelteni, mintha csak a kandalló tüze világítaná meg a szobát. A könyökénél levő kis ernyős lámpa elegendő fényt adott volna, ha éppen olvasni kíván.
A diszkrét világítás tompa fénnyel öntötte el a szobát. A kártyaasztal felett, ahonnan továbbra is egyhangú bemondások hallatszottak, valamivel erősebb lámpa égett.
– Egy szanzadu. – A tiszta és határozott hang Mrs. Lorrimeré.
– Három kör. – Kissé agresszív hang: dr. Robertsé.
– Passz – mondja egy halk hang. Anne Meredith.
Despard mindig kis szünetet tart, mielőtt megszólalna. Nem mintha lassú gondolkodású volna, inkább szereti jól átgondolni, mit mond.
– Négy kör.
– Kontra.
A táncoló lángnyelvek megvilágították az arcát. Mr. Shaitana mosolygott. Mosolygott, egyre csak mosolygott. A szemhéja kissé megrebbent…
Nagyon mulattatta a vendégség.
– Öt káró. Gém és robber – mondta Race ezredes. – Gratulálok – szólt oda Poirot-nak. – Nem is hittem, hogy megcsinálja. Még szerencse, hogy nem pikkel indítottak.
– Az sem jelentett volna semmit – jelentette ki Battle főfelügyelő, ez a nemes szívű ember.
Battle ugyanis pikket licitált. Partnere, Mrs. Oliver azonban, akinek volt egy pikkje, treffel indított – valami „ezt súgta neki” –, katasztrofális eredménnyel.
Race ezredes az órájára pillantott.
– Tíz perccel múlt éjfél. Van időnk még egy robberre?
– Kérem, bocsássanak meg – mondta Battle főfelügyelő. – De én sajnos korán fekvő ember vagyok.
– Én is – tette hozzá Poirot..
– Akkor nézzük a végeredményt – mondta Race.
Az öt lejátszott robber elsöprő sikert hozott a férfinem számára. Mrs. Oliver három fontot és hét shillinget veszített. A legtöbbet Race ezredes nyerte. Mrs. Oliver, bár rosszul kártyázott, sportszerű vesztesnek bizonyult. Vidáman fizetett.
– Ma este semmi sem sikerült nekem – közölte. – Van ez így néha. Tegnap például csodálatos lapjárásom volt. Három ízben is százötven honőrt írhattam fel.
Felállt, magához vette hímzett estélyi táskáját, és az utolsó pillanatban még azt is megállta, hogy a frufruját ne simítsa el a homlokából.
– Gondolom, házigazdánk a szomszéd szobában van. – mondta.
Átment a szobákat összekötő ajtón, a többiek utána.
Mr. Shaitana a kandalló előtti karosszékben ült. A kártyázók a játékba merültek.
– Öt treff kontrával – mondta jeges, metsző hangján Mrs. Lorrimer.
– Öt szanzadu.
– Kontra.
Mrs. Oliver odalépett a bridzsasztalhoz. Nagyon izgalmas leosztásnak ígérkezett. Battle főfelügyelő csatlakozott hozzá. Race ezredes Mr. Shaitana felé indult, nyomában Poirot.
– Búcsúzunk, Shaitana – mondta Race.
Mr. Shaitana nem felelt. A feje előrebukott, és úgy látszott, mintha aludna. Race furcsán Poirot-ra pillantott, majd egy kissé közelebb lépett. Hirtelen fojtott kiáltás szakadt ki belőle, és előrehajolt. Poirot késlekedés nélkül mögötte termett, és odanézett, ahová az ezredes mutatott, arra a valamire, ami különös díszítés lehetett volna az ingen, ám nem az volt…
Poirot előrehajolt, megemelte Mr. Shaitana kezét, majd elengedte. Viszonozta Race kérdő pillantását, majd bólintott. Race erre emelt hangon megszólalt:
– Battle főfelügyelő, kérem, egy pillanatra.
A felügyelő hozzájuk lépett. Mrs. Oliver továbbra is azt figyelte, hogyan zajlik az öt szanzadusjátszma kontrával. Battle főfelügyelő látszólagos egykedvűsége ellenére nagyon is gyors ember volt. Szemöldöke felszaladt a meglepetéstől, majd halkan azt kérdezte:
– Valami baj van?
Race ezredes a székben ülő alak felé biccentett. Amikor Battle a férfi fölé hajolt, Poirot elgondolkodva nézte Shaitana arckifejezését. Most meglehetősen ostobának tűnt, a szája tátva volt, és hiányzott róla az ördögi vonás.
Hercule Poirot megrázta a fejét.
Battle főfelügyelő felegyenesedett. Anélkül, hogy megérintette volna, közelről szemlélte azt a valamit, ami kivehető inggomb is lehetett volna, ám nem az volt. Felemelte az élettelen kezet, majd hagyta lehanyatlani. Ekkor kihúzta magát, rendíthetetlenül, a helyzet uraként, katonásan – láthatóan készen arra, hogy átvegye a parancsnokságot.
– A figyelmüket kérem – mondta.
Ez a hang annyira szokatlan volt ezen az estén, olyan hivatalos, hogy a kártyaasztal mellett ülők mindegyike feléje fordult, és Anne Meredith keze mozdulatlanul ott maradt az asztalon, a pikk ászon.
– Sajnálattal kell közölnöm valamennyiükkel, – mondta a felügyelő –, hogy házigazdánk, Mr. Shaitana, halott.
Mrs. Lorrimer és dr. Roberts felpattan. Despard csak bámult és a homlokát ráncolta. Anne Meredith levegő után kapkodott.
– Biztos benne?
Dr. Roberts, akiben felébredt a szakai ösztön, az „én minden kritikus pillanatban a helyemen vagyok” ruganyos lépteivel indult feléje. Noha szándéktalanul, a főfelügyelő meggátolta az előrehaladásban hatalmas termetével.
– Egy perc türelmet, dr. Roberts. Meg tudná mondani, kijött be, illetve ki ment ki innen az este folyamán?
Roberts rábámult.
– Hogy micsoda? Nem értem magát. Senki.
A főfelügyelő elfordult tőle.
– Igaz ez, Mrs. Lorrimer?
– Igaz.
– Sem a komornyik, sem egyetlen inas nem járt itt?
– Nem. A komornyik akkor hozta be azt a tálcát, amikor leültünk kártyázni. Azóta nem járt itt.
Battle főfelügyelő Despardra pillantott.
Az őrnagy bólintott.
Anne, kissé elfúló hangon mondta: – Igen, így volt.
– Mit akar ezzel? – kérdezte türelmetlenül Dr. Roberts. – Miért nem hagyja, hogy megvizsgáljam? Lehet, hogy csak elájult.
– Nem ájulásról van szó, és nagyon sajnálom, de a bűnügyi orvosszakértő megérkezéséig senki sem nyúlhat hozzá. Hölgyeim és uraim, Mr. Shaitanát meggyilkolták.
– Meggyilkolták? – A rémült, hitetlenkedő kérdést Anne Meredith tette fel.
Despard csak bámult, üres tekintettel.
– Meggyilkolták? – Az éles, metsző kérdés Mrs. Lorrimertől érkezett.
– Atyaúristen! – Ez pedig dr. Robertstől.
Battle főfelügyelő lassan bólintott. Úgy festett, mint egy porcelánból készült kínai mandarin. Az arca kifejezéstelen volt.
– Leszúrták – közölte. – Ez történt. Leszúrták.
Majd hirtelen megkérdezte:
– Az este folyamán felállt valamelyikük az asztaltól? Négy arckifejezés megváltozásának lehetett tanúja. Az arcokon rémületet, megértést, csalódottságot, szomorúságot, rettenetet látott, ám semmi olyasmit, ami valóban segítséget jelentett volna.
– Nos?
Rövid szünet után Despard őrnagy, – aki közben felállt ültéből, s úgy cövekelt ott, mintha katonai parádén venne részt – keskeny, értelmes arcát Battle felé fordította, és halkan kijelentette:
– Azt hiszem, az este folyamán, valamennyien felkeltünk a kártyaasztaltól, vagy azért, hogy italt hozzunk magunknak, vagy hogy fát rakjunk a tűzre. Én mindkettőt megtettem. Amikor a kandallóhoz mentem, Shaitana a karosszékben aludt.
– Aludt?
– Igen. Legalábbis én azt hittem, alszik.
– Lehetséges – mondta erre Battle. – De az is lehet, hogy akkor már halott volt. Erre nyomban rátérünk. Kérem önöket, menjenek át a másik szobába. – A mellette álló néma alakhoz fordult. – Race ezredes, legyen szíves, menjen velük.
Race gyorsan, megértően bólintott. A négy bridzsjátékos lassan kiment. Mrs. Oliver leült egy székre a szoba túlsó végén, és halkan zokogni kezdett. Battle felemelte a telefonkagylót, és valakivel beszélt.
– A rendőrség rögtön megérkezik – mondta aztán – A központtól azt az utasítást kaptam, hogy én vezessem a nyomozást. Az orvosszakértő is hamarosan itt lesz. M. Poirot, maga szerint mióta halott? Szerintem jó egy órája.
– Egyetértek. Milyen kár, hogy nem lehetünk pontosabbak, és nem mondhatjuk: „ez az ember egy órája, huszonöt perce és negyven másodperce halott.”
Battle szórakozottan bólintott.
– A kandalló előtt ült. Ez nagyon lényeges. Szerintem az orvos azt fogja mondani, hogy több mint egy órája, de legfeljebb két és fél órája halott. És senki sem látott vagy hallott semmit. Döbbenetes! Micsoda kétségbeesett kockázatvállalás! Fel is kiálthatott volna!
– De nem tette. A gyilkost megmentette a szerencséje. Ahogy mondja, mon ami,[5] meglehetősen kétségbeesett tett volt.
– Van valami ötlete az indítékot illetően, M. Poirot?
– Igen, feltétlenül van – válaszolta megfontoltan Poirot. – Mondja, magának nem említette Mr. Shaitana, hogy miféle lesz ez a ma esti összejövetel?
Battle főfelügyelő érdeklődéssel pillantott rá.
– Nem, M. Poirot. Nem mondott semmit. Miért?
A távolból csengő berregés és erőteljes kopogtatás hallatszott.
– Megjöttek az embereink – mondta Battle. – Megyek, beengedem őket. Hamarosan sort kerítünk a maga történetére. Előbb azonban végeznünk kell a rutinfeladatokkal.
Poirot bólintott. Battle kiment a szobából. Mrs. Oliver még mindig zokogott.
Poirot odament a bridzsasztalhoz. Anélkül, hogy bármihez hozzányúlt volna, megvizsgálta az eredménylapot.
Néhányszor megrázta a fejét.
– Az ostoba alak! Ó, az az ostoba alak! – motyogta Hercule Poirot… – Ördögnek maszkírozta magát, és meg akarta ijeszteni az embereket. Quel enfantillage[6]!
Kinyílt az ajtó. Táskával a kezében belépett az orvos. Mögötte a kerületi felügyelő, aki Battle-lal beszélgetett. Nyomukban a fényképész. Az előszobában ott állt egy rendőr.
Megkezdődött a bűneset felderítése.