HARMADIK FEJEZET
 A bridzsparti

Ami­kor a tár­sa­ság vissza­tért a sza­lon­ba, ott már egy ki­nyi­tott bri­dzsasz­tal vár­ta őket. Fel­szol­gál­ták a ká­vét.

– Ki tud bri­dzsez­ni? – kér­dez­te Mr. Sha­i­ta­na. – Mrs. Lor­ri­mer­ről tu­dom. Dr. Ro­berts­ről is. És maga, Me­re­dith kis­asszony?

– Én is ját­szom, bár nem túl jól.

– Re­mek. És maga, Des­pard őr­nagy? Pom­pás! Ak­kor ma­guk né­gyen itt játsz­hat­nak.

– Hála is­ten­nek, kár­tyáz­ni fo­gunk – súg­ta oda Mrs. Lor­ri­mer Po­i­rot-nak – Én va­gyok a vi­lág egyik leg­na­gyobb bridzs­ra­jon­gó­ja. Szin­te ez a má­ni­ám. Nem fo­ga­dok el egyet­len va­cso­ra meg­hí­vást sem, ha utá­na nincs bridzs­par­ti. Kü­lön­ben el­alud­nék. Szé­gyel­lem is maga mi­at­ta, de így áll a hely­zet.

Húz­tak egy-egy la­pot, és így vá­lasz­tot­ták ki a part­ne­re­ket Mrs. Lor­ri­mer Anne Me­re­dith­szel ját­szott Des­pard őr­nagy és dr. Ro­berts el­len.

– A nők a fér­fi­ak el­len – mond­ta Mrs. Lor­ri­mer, majd le­ült, és szak­ava­tott moz­du­la­tok­kal ke­ver­ni kezd­te a kár­tyát.

– Az­tán ma­guk nyer­je­nek ám! – mond­ta Mrs. Oli­ver, aki­ben nőt­tön-nőtt a fe­mi­nis­ta érzü­let. – Mu­tas­sák meg az urak­nak, hogy nem min­den me­het az ő el­kép­ze­lé­sük sze­rint.

– Sze­gény drá­gá­im, egy fi­karc­nyi esé­lyük sincs – mond­ta ba­rát­sá­go­san dr. Ro­berts, mi­köz­ben a má­sik kár­tya­cso­ma­got ke­ver­te. – Azt hi­szem, maga oszt, Mrs. Lor­ri­mer.

Des­pard őr­nagy ko­mó­to­san he­lyet fog­lalt. Úgy né­zett Anne Me­re­dith­re, mint aki csak most fe­de­zi fel, mi­lyen csi­nos is a lány.

– Ké­rem, emel­jen – mond­ta tü­rel­met­le­nül Mrs. Lor­ri­mer. Erre a fér­fi szin­te bo­csá­nat­ké­rő­en emelt az előt­te lévő pak­li­ból.

Mrs. Lor­ri­mer gya­kor­lott kéz­zel osz­ta­ni kez­dett.

– A má­sik szo­bá­ban van még egy bri­dzsasz­tal – kö­zöl­te Mr. Sha­i­ta­na.

A má­sik négy ven­dég kö­vet­te az apró, ké­nyel­me­sen be­ren­de­zett do­hány­zó­ba, ahol már fel volt ál­lít­va a kár­tya­asz­tal.

– Húz­nunk kell – mond­ta Race ez­re­des.

Mr. Sha­i­ta­na a fe­jét ráz­ta.

– Én nem ját­szom – je­len­tet­te ki. – A bridzs en­gem nem szó­ra­koz­tat.

A töb­bi­ek erre til­ta­koz­ni kezd­tek: ak­kor ők sem ját­sza­nak. A há­zi­gaz­da aka­ra­ta azon­ban erő­sebb­nek bi­zo­nyult, s így vé­gül le­ül­tek. Po­i­rot ját­szott Mrs. Oli­ver­rel, Batt­le és Race el­len. Mr. Sha­i­ta­na egy da­ra­big fi­gyel­te őket, s me­fisz­tó­i­an mo­soly­gott, ami­kor lát­ta, mi­lyen la­pok­ból li­ci­tál Mrs. Oli­ver két szan­za­dut, majd hang­ta­la­nul át­ment a má­sik szo­bá­ba.

Az ott ülők már el­me­rül­tek a já­ték­ban, ar­cuk ko­moly volt, li­cit li­ci­tet kö­ve­tett. Egy kőr. Passz. Há­rom treff. Há­rom pikk. Négy káró. Kont­ra. Négy kőr.

Mr. Sha­i­ta­na egy per­cig csak állt, fi­gyelt és ma­gá­ban mo­soly­gott. Majd át­ment a szo­bán, és le­ült a kan­dal­ló előt­ti ké­nyel­mes fo­tel­ba. Köz­ben egy tál­cán ita­lo­kat hoz­tak be, s a ka­ros­szék mel­let­ti asz­tal­ra tet­ték. A tűz fé­nye meg­vil­lant a kris­tály üveg­du­gó­kon. Lé­vén min­dig is a meg­vi­lá­gí­tás mes­te­re, Mr.Sha­i­ta­na azt a lát­sza­tot pró­bál­ta kel­te­ni, mint­ha csak a kan­dal­ló tüze vi­lá­gí­ta­ná meg a szo­bát. A kö­nyö­ké­nél levő kis er­nyős lám­pa ele­gen­dő fényt adott vol­na, ha ép­pen ol­vas­ni kí­ván.

A diszk­rét vi­lá­gí­tás tom­pa fénnyel ön­töt­te el a szo­bát. A kár­tya­asz­tal fe­lett, ahon­nan to­vább­ra is egy­han­gú be­mon­dá­sok hal­lat­szot­tak, va­la­mi­vel erő­sebb lám­pa égett.

– Egy szan­za­du. – A tisz­ta és ha­tá­ro­zott hang Mrs. Lor­ri­me­ré.

– Há­rom kör. – Kis­sé ag­resszív hang: dr. Ro­ber­tsé.

– Passz – mond­ja egy halk hang. Anne Me­re­dith.

Des­pard min­dig kis szü­ne­tet tart, mi­előtt meg­szó­lal­na. Nem mint­ha las­sú gon­dol­ko­dá­sú vol­na, in­kább sze­re­ti jól át­gon­dol­ni, mit mond.

– Négy kör.

– Kont­ra.

A tán­co­ló láng­nyel­vek meg­vi­lá­gí­tot­ták az ar­cát. Mr. Sha­i­ta­na mo­soly­gott. Mo­soly­gott, egy­re csak mo­soly­gott. A szem­hé­ja kis­sé meg­reb­bent…

Na­gyon mu­lat­tat­ta a ven­dég­ség.

– Öt káró. Gém és rob­ber – mond­ta Race ez­re­des. – Gra­tu­lá­lok – szólt oda Po­i­rot-nak. – Nem is hit­tem, hogy meg­csi­nál­ja. Még sze­ren­cse, hogy nem pik­kel in­dí­tot­tak.

– Az sem je­len­tett vol­na sem­mit – je­len­tet­te ki Batt­le fő­fel­ügye­lő, ez a ne­mes szí­vű em­ber.

Batt­le ugyan­is pik­ket li­ci­tált. Part­ne­re, Mrs. Oli­ver azon­ban, aki­nek volt egy pikk­je, tref­fel in­dí­tott – va­la­mi „ezt súg­ta neki” –, ka­taszt­ro­fá­lis ered­ménnyel.

Race ez­re­des az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Tíz perc­cel múlt éj­fél. Van időnk még egy rob­ber­re?

– Ké­rem, bo­csás­sa­nak meg – mond­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő. – De én saj­nos ko­rán fek­vő em­ber va­gyok.

– Én is – tet­te hoz­zá Po­i­rot..

– Ak­kor nézzük a vég­ered­ményt – mond­ta Race.

Az öt le­ját­szott rob­ber el­söp­rő si­kert ho­zott a fér­fi­nem szá­má­ra. Mrs. Oli­ver há­rom fon­tot és hét shil­lin­get ve­szí­tett. A leg­töb­bet Race ez­re­des nyer­te. Mrs. Oli­ver, bár rosszul kár­tyá­zott, sport­sze­rű vesz­tes­nek bi­zo­nyult. Vi­dá­man fi­ze­tett.

– Ma este sem­mi sem si­ke­rült ne­kem – kö­zöl­te. – Van ez így néha. Teg­nap pél­dá­ul cso­dá­la­tos lap­já­rá­som volt. Há­rom íz­ben is száz­öt­ven hon­őrt ír­hat­tam fel.

Fel­állt, ma­gá­hoz vet­te hím­zett es­té­lyi tás­ká­ját, és az utol­só pil­la­nat­ban még azt is meg­áll­ta, hogy a fruf­ru­ját ne si­mít­sa el a hom­lo­ká­ból.

– Gon­do­lom, há­zi­gaz­dánk a szom­széd szo­bá­ban van. – mond­ta.

Át­ment a szo­bá­kat össze­kö­tő aj­tón, a töb­bi­ek utá­na.

Mr. Sha­i­ta­na a kan­dal­ló előt­ti ka­ros­szék­ben ült. A kár­tyá­zók a já­ték­ba me­rül­tek.

– Öt treff kont­rá­val – mond­ta je­ges, met­sző hang­ján Mrs. Lor­ri­mer.

– Öt szan­za­du.

– Kont­ra.

Mrs. Oli­ver oda­lé­pett a bri­dzsasz­tal­hoz. Na­gyon iz­gal­mas le­osz­tás­nak ígér­ke­zett. Batt­le fő­fel­ügye­lő csat­la­ko­zott hoz­zá. Race ez­re­des Mr. Sha­i­ta­na felé in­dult, nyo­má­ban Po­i­rot.

– Bú­csúzunk, Sha­i­ta­na – mond­ta Race.

Mr. Sha­i­ta­na nem fe­lelt. A feje elő­re­bu­kott, és úgy lát­szott, mint­ha alud­na. Race fur­csán Po­i­rot-ra pil­lan­tott, majd egy kis­sé kö­ze­lebb lé­pett. Hir­te­len foj­tott ki­ál­tás sza­kadt ki be­lő­le, és elő­re­ha­jolt. Po­i­rot kés­le­ke­dés nél­kül mö­göt­te ter­mett, és oda­né­zett, aho­vá az ez­re­des mu­ta­tott, arra a va­la­mi­re, ami kü­lö­nös dí­szí­tés le­he­tett vol­na az in­gen, ám nem az volt…

Po­i­rot elő­re­ha­jolt, meg­emel­te Mr. Sha­i­ta­na ke­zét, majd el­en­ged­te. Vi­szo­noz­ta Race kér­dő pil­lan­tá­sát, majd bó­lin­tott. Race erre emelt han­gon meg­szó­lalt:

– Batt­le fő­fel­ügye­lő, ké­rem, egy pil­la­nat­ra.

A fel­ügye­lő hoz­zá­juk lé­pett. Mrs. Oli­ver to­vább­ra is azt fi­gyel­te, ho­gyan zaj­lik az öt szan­za­dus­játsz­ma kont­rá­val. Batt­le fő­fel­ügye­lő lát­szó­la­gos egy­ked­vű­sé­ge el­le­né­re na­gyon is gyors em­ber volt. Szem­öl­dö­ke fel­sza­ladt a meg­le­pe­tés­től, majd hal­kan azt kér­dez­te:

– Va­la­mi baj van?

Race ez­re­des a szék­ben ülő alak felé bic­cen­tett. Ami­kor Batt­le a fér­fi fölé ha­jolt, Po­i­rot el­gon­dol­kod­va néz­te Sha­i­ta­na arc­ki­fe­je­zé­sét. Most meg­le­he­tő­sen os­to­bá­nak tűnt, a szá­ja tát­va volt, és hi­ány­zott róla az ör­dö­gi vo­nás.

Her­cu­le Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

Batt­le fő­fel­ügye­lő fel­egye­ne­se­dett. Anél­kül, hogy meg­érin­tet­te vol­na, kö­zel­ről szem­lél­te azt a va­la­mit, ami ki­ve­he­tő ing­gomb is le­he­tett vol­na, ám nem az volt. Fel­emel­te az élet­te­len ke­zet, majd hagy­ta le­ha­nyat­la­ni. Ek­kor ki­húz­ta ma­gát, ren­dít­he­tet­le­nül, a hely­zet ura­ként, ka­to­ná­san – lát­ha­tó­an ké­szen arra, hogy át­ve­gye a pa­rancs­nok­sá­got.

– A fi­gyel­mü­ket ké­rem – mond­ta.

Ez a hang annyi­ra szo­kat­lan volt ezen az es­tén, olyan hi­va­ta­los, hogy a kár­tya­asz­tal mel­lett ülők mind­egyi­ke fe­lé­je for­dult, és Anne Me­re­dith keze moz­du­lat­la­nul ott ma­radt az asz­ta­lon, a pikk ászon.

– Saj­ná­lat­tal kell kö­zöl­nöm va­la­mennyi­ük­kel, – mond­ta a fel­ügye­lő –, hogy há­zi­gaz­dánk, Mr. Sha­i­ta­na, ha­lott.

Mrs. Lor­ri­mer és dr. Ro­berts fel­pat­tan. Des­pard csak bá­mult és a hom­lo­kát rán­col­ta. Anne Me­re­dith le­ve­gő után kap­ko­dott.

– Biz­tos ben­ne?

Dr. Ro­berts, aki­ben fel­éb­redt a sza­kai ösz­tön, az „én min­den kri­ti­kus pil­la­nat­ban a he­lye­men va­gyok” ru­ga­nyos lép­te­i­vel in­dult fe­lé­je. Noha szán­dék­ta­la­nul, a fő­fel­ügye­lő meg­gá­tol­ta az elő­re­ha­la­dás­ban ha­tal­mas ter­me­té­vel.

– Egy perc tü­rel­met, dr. Ro­berts. Meg tud­ná mon­da­ni, ki­jött be, il­let­ve ki ment ki in­nen az este fo­lya­mán?

Ro­berts rá­bá­mult.

– Hogy mi­cso­da? Nem ér­tem ma­gát. Sen­ki.

A fő­fel­ügye­lő el­for­dult tőle.

– Igaz ez, Mrs. Lor­ri­mer?

– Igaz.

– Sem a ko­mor­nyik, sem egyet­len inas nem járt itt?

– Nem. A ko­mor­nyik ak­kor hoz­ta be azt a tál­cát, ami­kor le­ül­tünk kár­tyáz­ni. Az­óta nem járt itt.

Batt­le fő­fel­ügye­lő Des­pard­ra pil­lan­tott.

Az őr­nagy bó­lin­tott.

Anne, kis­sé el­fú­ló han­gon mond­ta: – Igen, így volt.

– Mit akar ez­zel? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül Dr. Ro­berts. – Mi­ért nem hagy­ja, hogy meg­vizs­gál­jam? Le­het, hogy csak el­ájult.

– Nem áju­lás­ról van szó, és na­gyon saj­ná­lom, de a bűn­ügyi or­vos­szak­ér­tő meg­ér­ke­zé­sé­ig sen­ki sem nyúl­hat hoz­zá. Höl­gye­im és ura­im, Mr. Sha­i­ta­nát meg­gyil­kol­ták.

– Meg­gyil­kol­ták? – A ré­mült, hi­tet­len­ke­dő kér­dést Anne Me­re­dith tet­te fel.

Des­pard csak bá­mult, üres te­kin­tet­tel.

– Meg­gyil­kol­ták? – Az éles, met­sző kér­dés Mrs. Lor­ri­mer­től ér­ke­zett.

– Atya­úr­is­ten! – Ez pe­dig dr. Ro­bert­stől.

Batt­le fő­fel­ügye­lő las­san bó­lin­tott. Úgy fes­tett, mint egy por­ce­lán­ból ké­szült kí­nai man­da­rin. Az arca ki­fe­je­zés­te­len volt.

– Le­szúr­ták – kö­zöl­te. – Ez tör­tént. Le­szúr­ták.

Majd hir­te­len meg­kér­dez­te:

– Az este fo­lya­mán fel­állt va­la­me­lyi­kük az asz­tal­tól? Négy arc­ki­fe­je­zés meg­vál­to­zá­sá­nak le­he­tett ta­nú­ja. Az ar­co­kon ré­mü­le­tet, meg­ér­tést, csa­ló­dott­sá­got, szo­mo­rú­sá­got, ret­te­ne­tet lá­tott, ám sem­mi olyas­mit, ami va­ló­ban se­gít­sé­get je­len­tett vol­na.

– Nos?

Rö­vid szü­net után Des­pard őr­nagy, – aki köz­ben fel­állt ül­té­ből, s úgy cö­ve­kelt ott, mint­ha ka­to­nai pa­rá­dén ven­ne részt – kes­keny, ér­tel­mes ar­cát Batt­le felé for­dí­tot­ta, és hal­kan ki­je­len­tet­te:

– Azt hi­szem, az este fo­lya­mán, va­la­mennyi­en fel­kel­tünk a kár­tya­asz­tal­tól, vagy azért, hogy italt hozzunk ma­gunk­nak, vagy hogy fát rak­junk a tűz­re. Én mind­ket­tőt meg­tet­tem. Ami­kor a kan­dal­ló­hoz men­tem, Sha­i­ta­na a ka­ros­szék­ben aludt.

– Aludt?

– Igen. Leg­alább­is én azt hit­tem, al­szik.

– Le­het­sé­ges – mond­ta erre Batt­le. – De az is le­het, hogy ak­kor már ha­lott volt. Erre nyom­ban rá­té­rünk. Ké­rem önö­ket, men­je­nek át a má­sik szo­bá­ba. – A mel­let­te álló néma alak­hoz for­dult. – Race ez­re­des, le­gyen szí­ves, men­jen ve­lük.

Race gyor­san, meg­ér­tő­en bó­lin­tott. A négy bridzs­já­té­kos las­san ki­ment. Mrs. Oli­ver le­ült egy szék­re a szo­ba túl­só vé­gén, és hal­kan zo­kog­ni kez­dett. Batt­le fel­emel­te a te­le­fon­kagy­lót, és va­la­ki­vel be­szélt.

– A rend­őr­ség rög­tön meg­ér­ke­zik – mond­ta az­tán – A köz­pont­tól azt az uta­sí­tást kap­tam, hogy én ve­zes­sem a nyo­mo­zást. Az or­vos­szak­ér­tő is ha­ma­ro­san itt lesz. M. Po­i­rot, maga sze­rint mi­óta ha­lott? Sze­rin­tem jó egy órá­ja.

– Egyet­ér­tek. Mi­lyen kár, hogy nem le­he­tünk pon­to­sab­bak, és nem mond­hat­juk: „ez az em­ber egy órá­ja, hu­szon­öt per­ce és negy­ven má­sod­per­ce ha­lott.”

Batt­le szó­ra­ko­zot­tan bó­lin­tott.

– A kan­dal­ló előtt ült. Ez na­gyon lé­nye­ges. Sze­rin­tem az or­vos azt fog­ja mon­da­ni, hogy több mint egy órá­ja, de leg­fel­jebb két és fél órá­ja ha­lott. És sen­ki sem lá­tott vagy hal­lott sem­mit. Döb­be­ne­tes! Mi­cso­da két­ség­be­esett koc­ká­zat­vál­la­lás! Fel is ki­ált­ha­tott vol­na!

– De nem tet­te. A gyil­kost meg­men­tet­te a sze­ren­csé­je. Ahogy mond­ja, mon ami,[5] meg­le­he­tő­sen két­ség­be­esett tett volt.

– Van va­la­mi öt­le­te az in­dí­té­kot il­le­tő­en, M. Po­i­rot?

– Igen, fel­tét­le­nül van – vá­la­szol­ta meg­fon­tol­tan Po­i­rot. – Mond­ja, ma­gá­nak nem em­lí­tet­te Mr. Sha­i­ta­na, hogy mi­fé­le lesz ez a ma esti össze­jö­ve­tel?

Batt­le fő­fel­ügye­lő ér­dek­lő­dés­sel pil­lan­tott rá.

– Nem, M. Po­i­rot. Nem mon­dott sem­mit. Mi­ért?

A tá­vol­ból csen­gő ber­re­gés és erő­tel­jes ko­pog­ta­tás hal­lat­szott.

– Meg­jöt­tek az em­be­re­ink – mond­ta Batt­le. – Me­gyek, be­en­ge­dem őket. Ha­ma­ro­san sort ke­rí­tünk a maga tör­té­ne­té­re. Előbb azon­ban vé­gez­nünk kell a ru­tin­fel­ada­tok­kal.

Po­i­rot bó­lin­tott. Batt­le ki­ment a szo­bá­ból. Mrs. Oli­ver még min­dig zo­ko­gott.

Po­i­rot oda­ment a bri­dzsasz­tal­hoz. Anél­kül, hogy bár­mi­hez hoz­zá­nyúlt vol­na, meg­vizs­gál­ta az ered­mény­la­pot.

Né­hány­szor meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az os­to­ba alak! Ó, az az os­to­ba alak! – mo­tyog­ta Her­cu­le Po­i­rot… – Ör­dög­nek masz­kí­roz­ta ma­gát, és meg akar­ta ijesz­te­ni az em­be­re­ket. Quel en­fan­til­la­ge[6]!

Ki­nyílt az ajtó. Tás­ká­val a ke­zé­ben be­lé­pett az or­vos. Mö­göt­te a ke­rü­le­ti fel­ügye­lő, aki Batt­le-lal be­szél­ge­tett. Nyo­muk­ban a fény­ké­pész. Az elő­szo­bá­ban ott állt egy rend­őr.

Meg­kez­dő­dött a bűn­eset fel­de­rí­té­se.