ÖTÖDIK FEJEZET
 A második gyilkos?

Mrs. Lor­ri­mer úgy lé­pett be a szo­bá­ba, mint egy nagy­asszony. Egy ki­csit sá­padt volt, de hig­gadt­nak lát­szott.

– Na­gyon saj­nál­juk, hogy zak­lat­nunk kell – kezd­te Batt­le fő­fel­ügye­lő.

– Ó, Ter­mé­sze­te­sen tel­je­sí­te­nie kell a kö­te­les­sé­gét – fe­lel­te hal­kan Mrs. Lor­ri­mer. – Nem vi­tás, hogy ké­nyel­met­len hely­zet­ben va­gyok, de ér­tel­met­len len­ne me­ne­kül­ni elő­le. Tisz­tá­ban va­gyok vele, hogy né­gyünk kö­zül, akik ab­ban a szo­bá­ban vol­tunk, az egyik bű­nös. Per­sze nem vár­ha­tom el ma­gá­tól, hogy el­higgye ne­kem, nem én va­gyok az.

El­fo­gad­ta a szé­ket, amit Race ez­re­des kí­nált neki, és le­te­le­pe­dett, szem­ben a fő­fel­ügye­lő­vel. Ér­tel­mes szür­ke sze­mé­vel rá­né­zett. Fi­gyel­me­sen várt.

– Jól is­mer­te Mr. Sha­i­ta­nát? – kezd­te a fő­fel­ügye­lő.

– Nem kü­lö­nö­seb­ben. Sok éve is­me­rem, de nem mond­ha­tom, hogy kö­zel­ről.

– Hol is­mer­ke­dett meg vele?

– Egyip­tom­ban, egy szál­lo­dá­ban.Azt hi­szem, Lu­xor-ban, a Win­ter Pa­lace-ban.

– Mit gon­dolt róla?

Mrs. Lor­ri­mer alig ész­re­ve­he­tő­en meg­von­ta a vál­lát.

– Azt gon­dol­tam róla, és nem lá­tom be, mi­ért is ne mon­da­nám ki, hogy sar­la­tán.

– Bo­csás­sa meg a kér­dést, de volt va­la­mi oka arra, hogy az el­mú­lá­sát kí­ván­ja?

Mrs. Lor­ri­mert lát­ha­tó­an egy kis­sé mu­lat­tat­ta a kér­dés.

– No de, fő­fel­ügye­lő, csak nem kép­ze­li, hogy be­val­la­nám, ha így vol­na?!

– Ta­lán be­val­la­ná –, mond­ta erre Batt­le. – A va­ló­ban in­tel­li­gens em­ber: úgy­is tisz­tá­ban van vele, hogy a dol­gok nem ma­rad­nak ti­tok­ban.

Mrs. Lor­ri­mer el­gon­dol­kod­va bó­lin­tott.

– Ez két­ség­te­le­nül igaz. Nos, Batt­le fő­fel­ügye­lő, sem­mi okom nem volt rá, hogy Mr. Sha­i­ta­na ha­lá­lát kí­ván­jam. Tel­je­sen hi­de­gen hagy, hogy élet­ben van-e vagy ha­lott. Po­zőr­nek tar­tot­tam, meg­le­he­tő­sen te­át­rá­lis em­ber­nek, és oly­kor bosszan­tó­nak. Ez a vé­le­mé­nyem, he­lye­seb­ben ez volt a vé­le­mé­nyem róla.

– Ak­kor ezt meg is be­szél­tük, Mrs. Lor­ri­mer, tud va­la­mit a há­rom kár­tya­part­ne­ré­ről?

– Saj­nos, na­gyon ke­ve­set. Des­pard őr­naggyal és Me­re­dith kis­asszonnyal itt ta­lál­koz­tam elő­ször. Mind­ket­ten kel­le­mes em­ber­nek tűn­nek. Dr. Ro­berts-et csak fe­lü­le­te­sen is­me­rem. Tu­do­má­som sze­rint igen nép­sze­rű or­vos.

– De nem az ön or­vo­sa?

– Nem, de­hogy.

– Nos, Mrs. Lor­ri­mer, meg tud­ná mon­da­ni, hány­szor kelt fel az asz­tal­tól az este fo­lya­mán, és tud­na a má­sik há­rom­ról is mon­da­ni va­la­mit?

Mrs. Lor­ri­mer­nek nem volt szük­sé­ge gon­dol­ko­dá­si idő­re.

– Sej­tet­tem, hogy ezt meg­kér­de­zik. Gon­dol­kod­tam is raj­ta. Egy­szer kel­tem fel, ami­kor én vol­tam az asz­tal. Oda­men­tem a kan­dal­ló­hoz. Ak­kor Mr. Sha­i­ta­na még élt. Mond­tam is neki, mi­lyen cso­dá­la­tos lát­vány a kan­dal­ló­tűz.

– És ő vá­la­szolt erre?

– Azt fe­lel­te, gyű­lö­li a ra­di­á­to­ro­kat.

– Hal­lot­ták a töb­bi­ek ezt a be­szél­ge­tést?

– Nem hi­szem. Hal­kan be­szél­tem, hogy ne za­var­jam a kár­tyá­zó­kat. – Szá­ra­zon hoz­zá­fűz­te: – Vagy­is csu­pán én ál­lít­ha­tom, hogy Mr. Sha­i­ta­na ak­kor még élt és be­szélt is ve­lem.

Batt­le fő­fel­ügye­lő nem til­ta­ko­zott. To­vább foly­tat­ta a mód­sze­res kér­de­zős­kö­dést.

– Mi­kor tör­tént?

– Ha jól em­lék­szem, egy órá­nál va­la­mi­vel hosszabb ide­je ját­szot­tunk.

– És a töb­bi­ek?

– Dr. Ro­berts ho­zott ne­kem egy po­hár italt. Majd va­la­mi­vel ké­sőbb ma­gá­nak is. Des­pard őr­nagy is ho­zott ma­gá­nak in­ni­va­lót, úgy ne­gyed ti­zen­ket­tő táj­ban.

– Csak egy­szer?

– Nem, ta­lán két­szer is. Az urak elég so­kat jöt­tek-men­tek, de nem tu­dom, mit csi­nál­tak. Azt hi­szem, Me­re­dith kis­asszony csak egy­szer hagy­ta el a he­lyét. Oda­ment a part­ne­ré­hez, és be­le­né­zett a lap­ja­i­ba.

– De a kár­tya­asz­tal kö­ze­lé­ben ma­radt?

– Sej­tel­mem sincs. Le­het, hogy el­ment on­nan.

Batt­le bó­lin­tott.

– Elég­gé ho­má­lyos! – mor­mog­ta.

– Saj­ná­lom…

Batt­le újra el­ját­szot­ta bű­vész­mu­tat­vá­nyát, és elő­húz­ta a hosszú, kes­keny tőrt.

– Le­gyen szí­ves, néz­ze meg ezt, Mrs. Lor­ri­mer.

Az asszony min­den ér­ze­lem nél­kül vet­te át a szer­szá­mot.

– Lát­ta ezt va­la­ha?

– Nem.

– Pe­dig a sza­lon­ban volt, egy asz­ta­lon.

– Nem vet­tem ész­re.

– Gon­do­lom, tisz­tá­ban van vele, Mrs. Lor­ri­mer, hogy egy ilyen fegy­ver­rel ön is vég­re­hajt­hat­ta a tet­tet.

– Va­ló­ban – fe­lel­te hal­kan Mrs. Lor­ri­mer. Elő­re­ha­jolt, és vissza­ad­ta a csi­nos kis tár­gyat.

– Bár an­nak a nő­nek meg­le­he­tő­sen el­ke­se­re­dett­nek kel­lett len­nie – foly­tat­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Ugyan­is ha­tal­mas koc­ká­za­tot vál­lalt.

Várt egy per­cet, Mrs. Lor­ri­mer azon­ban nem szólt.

– Tud va­la­mit a má­sik há­rom sze­mély és Mr. Sha­i­ta­na kap­cso­la­tá­ról?

Az asszony meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az ég­vi­lá­gon sem­mit.

– Len­ne szí­ves el­mon­da­ni ne­kem, hogy vé­le­mé­nye sze­rint a há­rom kö­zül ki a leg­va­ló­szí­nűbb el­kö­ve­tő?

Mrs. Lor­ri­mer ki­húz­ta ma­gát:

– Ilyes­mi­re nem va­gyok haj­lan­dó. Úgy vé­lem, a kér­dé­se egy­ál­ta­lán nem he­lyén­va­ló.

A fő­fel­ügye­lő olyan ké­pet vá­gott, mint egy kis­fiú, akit épp most uta­sí­tott rend­re a nagy­ma­má­ja.

– A lak­cí­mét, le­gyen szí­ves – mo­tyog­ta és maga elé húz­ta a no­te­szét.

– Chey­ne Lane 111, Chelsea.

– Te­le­fon­szá­ma?

– Chelsea 45632.

Mrs. Lo­ri­mer fel­állt.

– Óhajt kér­dez­ni va­la­mit, M. Po­i­rot? – ér­dek­lő­dött seb­té­ben Batt­le.

Mrs. Lor­ri­mer meg­állt, és a fe­jét egy ki­csit le­haj­tot­ta.

– He­lyén­va­ló­nak tar­ta­ná a kér­dést, ma­dame, amely arra vo­nat­koz­na, mi­ként vé­le­ke­dik a tár­sa­i­ról – no nem mint gyil­ko­sok­ról, ha­nem mint kár­tyá­sok­ról?

Mrs. Lor­ri­mer fa­gyo­san vá­la­szolt:

– Nincs el­le­nem­re, hogy fe­lel­jek rá, bár fel nem fog­ha­tom, mi­lyen je­len­tő­sé­ge le­het az ügy szem­pont­já­ból.

– Ezt bíz­za rám, ké­rem. Len­ne szí­ves ak­kor vá­la­szol­ni, ma­dame?

Mrs. Lor­ri­mer úgy vá­la­szolt, mint anya a hü­lye gye­re­ké­nek:

– Des­pard őr­nagy meg­bíz­ha­tó, jó já­té­kos. Dr. Ro­berts min­dig túl­li­ci­tál, de zse­ni­á­li­san játssza a le­osz­tá­so­kat. Me­re­dith kis­asszony nem rossz já­té­kos, de egy kis­sé túl óva­tos. Óhajt még va­la­mit?

Most Po­i­rot bű­vész­mu­tat­vá­nya kö­vet­ke­zett: elő­va­rá­zsolt négy össze­gyűrt ered­mény­la­pot.

– Ves­sen ezek­re egy pil­lan­tást ma­dame! Me­lyik ezek kö­zül az öné?

Az asszony meg­vizs­gál­ta a pa­pí­ro­kat.

– Ez az én írá­som. Én ve­zet­tem a har­ma­dik rob­ber táb­lá­za­tát.

– És ez?

– Ez va­ló­szí­nű­leg Des­pard őr­nagy írá­sa. Ő min­dig ki­húz­za a té­te­le­ket, ami­kor a vé­gén össze­ead.

– És ez?

– Ez Me­re­dith kis­asszo­nyé. Az első rob­ber.

– Vagy­is a be­fe­je­zet­len dr. Ro­berts írá­sa?

– Igen.

– Kö­szö­nöm, asszo­nyom. Ez min­den.

Mrs. Lor­ri­mer oda­for­dult Mrs. Oli­ver­hez.

– Jó éj­sza­kát, Mrs.Oli­ver. Jó éjt, Race ez­re­des.

Majd mi­után mind a né­gyük­kel ke­zet fo­gott, el­hagy­ta a szo­bát.