HATODIK FEJEZET
 A harmadik gyilkos?

– Hát nem tud­tunk meg sok újat tőle – össze­gez­te Batt­le.

– Rá­adá­sul en­gem is hely­re­tett. Ez az asszony olyan ré­gi­mó­di faj­ta, aki te­kin­tet­tel van a töb­bi­ek­re, de iszony­ta­tó­an ar­ro­gáns. Alig­ha le­he­tett ő a tet­tes, bár ki tud­ja. Ha­tá­ro­zott­ság, az az­tán van ben­ne! Mi a szán­dé­ka az ered­mény­la­pok­kal, M. Po­i­rot?

Po­i­rot ki­te­rí­tet­te őket az asz­tal­ra.

– Nem gon­dol­ja, hogy sok min­dent el­árul­nak? Mert, mit is ke­re­sünk eb­ben az eset­ben? Va­la­mi sze­mé­lyi­ség­re uta­ló nyo­mot. És nem­csak az egyi­kük­re, ha­nem mind a né­gyük­re. És a leg­na­gyobb va­ló­szí­nű­ség­gel itt ta­lál­juk meg őket, a le­fir­kan­tott szá­mok­ban. Íme, az első rob­ber. Néz­ze csak, egy­sze­rű ügy, ha­mar vége. Apró, gon­dos szá­mok, fi­gyel­mes össze­adás és ki­vo­nás – ez Me­re­dith kis­asszony írá­sa. Mrs. Lo­ri­mer­rel ját­szott. Jó lap­ja­ik vol­tak, és nyer­tek is.

– A má­so­dik­ban a já­ték már nem kö­vet­he­tő olyan egy­sze­rű­en, mert az il­le­tő ki­hú­zo­ga­tós mód­szer­rel ve­zet­te az ered­mény­la­pot. Ám va­ló­szí­nű­leg ez is el­árul va­la­mit Des­pard őr­nagy­ról, aki min­den pil­la­nat­ban tud­ni akar­ja, hol áll. A szá­mok ap­rók és rop­pant jel­leg­ze­te­sek.

– A kö­vet­ke­ző lap Mrs. Lor­ri­mer keze nyo­mát vi­se­li. Ő és Dr. Ro­berts ját­szot­tak, együtt – gi­gá­szi küz­de­lem folyt a vo­nal fe­let­ti pon­to­kért mind­két ol­da­lon. A dok­tor túl­li­ci­tá­lás­ra haj­la­mos, és ezért buk­nak ugyan, de mi­vel mind­ket­ten ki­vá­ló já­té­ko­sok, túl na­gyot egyet­len egy­szer sem. Ha a dok­tor túl­li­ci­tá­lá­sa el­ha­mar­ko­dott be­mon­dás­ra kész­te­te az el­len­fe­le­ket, ak­kor esé­lye van a kont­rá­nak. Nézzük csak, ezek a meg­kont­rá­zott játsz­má­ik bu­ká­sai. Jel­leg­ze­tes kéz­írás, ke­cses, ol­vas­ha­tó, ha­tá­ro­zott.

– És íme a be­fe­je­zet­len rob­ber ered­mény­lap­ja. Így va­la­mennyi já­té­kos kéz­írá­sa a ren­del­ke­zé­sem­re áll. A leg­utol­só la­pon a szá­mok meg­le­he­tő­sen cir­kal­ma­sak. A pont­szá­mok ala­cso­nyab­bak, mint az elő­ző játsz­mák­ban. Ez va­ló­szí­nű­leg az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a dok­tor Me­re­dith kis­asszonnyal ját­szott, aki elég­gé fé­lénk. S még fé­lén­keb­bé vá­lik part­ne­re li­ci­tá­lá­si stí­lu­sá­tól! Azt gon­dol­hat­ják ta­lán, hogy os­to­ba­sá­go­kat kér­de­zek, De ez nem így van. Meg aka­rom is­mer­ni e négy já­té­kos jel­le­mét, és ha csu­pán a bridzs­ről ér­dek­lő­döm, min­den­ki haj­lan­dó be­szél­ni.

– Egy per­cig sem tar­tot­tam os­to­bá­nak a kér­dé­se­it, M. Po­i­rot – mond­ta Batt­le – Sok­szor lát­tam már ma­gát mun­ka köz­ben. Az nyil­ván­va­ló, hogy min­den­ki más­hogy dol­go­zik. A hoz­zám be­osz­tott fel­ügye­lők­nek is min­den­kor sza­bad ke­zet adok. Min­den­ki­nek ma­gá­nak kell meg­ta­lál­nia a leg­meg­fe­le­lőbb mód­szert. De ez­zel most ne tölt­sük az időt. In­kább szó­lít­suk be a lányt.

Anne Me­re­dith zak­la­tott volt. Meg­állt az aj­tó­ban. Zi­hál­va lé­leg­zett.

Batt­le fő­fel­ügye­lő rög­tön atyai mo­dort vett föl. Fel­állt, és szé­ket kí­nált a lány­nak.

– Ül­jön le, Me­re­dith kis­asszony, ül­jön le. Ne fél­jen! Tu­dom, hogy ret­te­ne­tes­nek tű­nik ez az egész, de va­ló­já­ban nem is olyan bor­zasz­tó.

– En­nél sem­mi sem le­het bor­zasz­tóbb – sut­tog­ta a lány. – Olyan iszo­nyú arra gon­dol­ni, hogy egyi­künk… hogy egyi­künk…

– Hadd gon­dol­kod­jam most én maga he­lyett – mond­ta ked­ve­sen Batt­le. – Nos, Me­re­dith kis­asszony, len­ne ked­ves elő­ször a lak­cí­mét mon­da­ni meg ne­künk.

– Wen­don vil­la, Wal­ling­ford.

– Nincs lon­do­ni címe?

– Nincs, egy-két na­pig a klu­bom­ban la­kom.

– És me­lyik a klub­ja?

– A Nők Ten­ge­ré­sze­ti és Ka­to­nai Klub­ja.

– Rend­ben van. Nos, Me­re­dith kis­asszony, ho­gyan is­mer­ke­dett meg Mr. Sha­i­ta­ná­val? Jól is­mer­te?

– Nem is­mer­tem jól. Min­dig úgy gon­dol­tam, hogy na­gyon fé­lel­me­tes em­ber.

– Mi­ért?

– Mert az volt!Az a ret­te­ne­tes mo­so­lya! És ahogy az em­ber fölé ha­jolt! Mint­ha meg akar­na ha­rap­ni!

– Rég­óta is­mer­te?

– Úgy ki­lenc hó­nap­ja. Svájc­ban ta­lál­koz­tam vele egy téli va­ká­ci­ón…

– Sose hit­tem vol­na, hogy Sha­i­ta­na ked­ve­li a téli spor­to­kat – mond­ta meg­le­pet­ten Batt­le.

– Csak kor­cso­lyá­zott. De azt nagy­sze­rű­en. Ren­ge­teg ne­héz ele­met tu­dott.

– Igen, ez már in­kább rá vall. És az­u­tán is sok­szor ta­lál­koz­tak?

– Igen, meg­le­he­tő­sen. Es­té­lyek­re hí­vott meg, meg ilyes­mik­re. Jól szó­ra­koz­tam.

– De őt ma­gát nem ked­vel­te?

– Nem, úgy érez­tem a hi­deg­le­lést hoz­za rám.

– Volt va­la­mi kü­lö­nös oka, hogy fél­jen tőle? – kér­dez­te gyen­gé­den Batt­le.

Anne Me­re­dith a fő­fel­ügye­lő­re füg­gesz­tet­te át­tet­sző te­kin­te­tét.

– Kü­lö­nös okom? Nem, de­hogy!

– Ak­kor rend­ben van. Nos, ami pe­dig a mai es­tét il­le­ti, fel­kelt az asz­tal­tól egy­ál­ta­lán?

– Nem hi­szem. De igen, egy­szer még­is­csak fel­kel­tem. Kör­be­men­tem, hogy meg­néz­zem a töb­bi­ek lap­ja­it.

– De azért mind­vé­gig az asz­tal kö­ze­lé­ben ma­radt?

– Igen.

– Egé­szen biz­tos ben­ne, Me­re­dith kis­asszony?

A lány arca hir­te­len láng­ba­bo­rult.

– Nem, nem, azt hi­szem, sé­tál­gat­tam is a szo­bá­ban.

– Ér­tem. Ké­rem, Me­re­dith kis­asszony, pró­bál­ja az iga­zat mon­da­ni. Lá­tom, hogy ide­ges, és ilyen ál­la­pot­ban az em­ber haj­la­mos arra, hogy is mond­jam, szó­val haj­la­mos úgy el­mon­da­ni a dol­go­kat, hogy rá néz­ve ked­ve­ző le­gyen. Ám ez a vég­el­szá­mo­lás­nál nem ki­fi­ze­tő­dő. Szó­val maga sé­tál­ga­tott. Oda­sé­tált Mr. Sha­i­ta­ná­hoz is?

A lány egy perc szü­net után azt mond­ta:

– Iga­zán… iga­zán nem em­lék­szem…

– Ak­kor ma­rad­junk annyi­ban, hogy nincs ki­zár­va. Tud va­la­mit a má­sik há­rom­ról?

A lány a fejé ráz­ta.

– Egyi­kük­kel sem ta­lál­koz­tam még.

– Ho­gyan vé­le­ke­dik ró­luk? Po­ten­ci­á­lis gyil­kos­nak tart­ja va­la­me­lyi­kü­ket?

– Nem hi­szem. Egy­sze­rű­en nem hi­szem. Des­pard őr­nagy nem le­he­tett. Nem hi­szem, hogy a dok­tor lett vol­na, el­vég­re egy or­vos sok­kal egy­sze­rűb­ben is gyil­kol­hat, mond­juk, gyógy­szer­rel.

– Így te­hát, ha jól ér­tem, Mrs. Lor­ri­mer az egyet­len szám­ba ve­he­tő sze­mély?

– Nem, de­hogy. Ő biz­tos nem gyil­kol­na. Olyan ked­ves asszony, és olyan jó vele kár­tyáz­ni. Ő maga ki­vá­ló já­té­kos, de még­sem hat nyo­masz­tó­an az em­ber­re, meg nem is pé­cé­zi ki má­sok hi­bá­it.

– Maga még­is őt hagy­ta a leg­vé­gé­re – mond­ta Batt­le.

– Csak azért, mert va­la­kit le­szúr­ni még­is in­kább nőre vall.

Batt­le új­fent el­ját­szot­ta bű­vész­mu­tat­vá­nyát. Anne Me­re­dith hát­ra­hő­költ.

– Jé­zu­som. Mu­száj meg­fog­nom?

– Ké­rem, te­gye meg.

A fő­fel­ügye­lő néz­te, ho­gyan ve­szi óva­to­san kéz­be a tőrt, mi­köz­ben az arca un­dort tük­rö­zött.

– Ez­zel a kis… ez­zel?

– Úgy ha­tol a test­be, mint kés a vaj­ba – mond­ta egy szusz­ra Batt­le. – Egy gye­rek is meg tud­ná csi­nál­ni.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy… hogy… – ré­mült te­kin­te­tét a fő­fel­ügye­lő­re füg­gesz­tet­te – akár én is meg­te­het­tem vol­na? De nem tet­tem. Mi­ért tet­tem vol­na?

– Erre a kér­dés­re mi is sze­ret­nénk tud­ni a vá­laszt – mond­ta Batt­le. – Mi az in­dí­ték? Mi­ért akar­ta bár­ki meg­öl­ni Sha­i­ta­nát? Fes­tői fi­gu­ra volt, de vé­le­mé­nyem sze­rint ár­tal­mat­lan.

Va­jon a lány meg­hő­költ egy pil­la­nat­ra?

– Nem zsa­rolt va­la­kit, vagy ilyes­mi? – foly­tat­ta Batt­le. – Egyéb­ként, Me­re­dith kis­asszony, maga nem olyan lány­nak mu­tat­ko­zik, aki­nek bű­nös tit­kai van­nak.

A lány most mo­so­lyo­dott el elő­ször, meg­ha­tód­va ennyi nyá­jas­ság­tól.

– Va­ló­ban nin­cse­nek. Mi több, tit­ka­im sin­cse­nek.

– Ak­kor ne ag­gód­jék, Me­re­dith kis­asszony. Gon­do­lom, fel kell még ke­res­nünk, hogy fel­te­gyünk né­hány kér­dést, de az már csak ru­tin­sze­rű lesz.

A fel­ügye­lő fel­állt.

– Most el­me­het. Az őr­mes­ter majd hív ma­gá­nak ta­xit. És ne hány­ko­lód­jék ál­mat­la­nul. Ve­gyen be né­hány asz­pi­rint.

Ki­ve­zet­te a lányt. Ami­kor vissza­jött, Race ez­re­des halk, vi­dám han­gon meg­je­gyez­te:

– Batt­le, hogy ma­gam mi­lyen gya­kor­lott ha­zu­do­zó! Le­hen­ger­lő volt az atyai vi­sel­ke­dé­se!

– Fe­les­le­ges hossza­san gyö­tör­ni, ez­re­des. Ez a sze­gény kis­lány vagy ha­lál­ra van ré­mül­ve és ak­kor ke­gyet­len­ség így bán­ni vele – én pe­dig nem va­gyok ke­gyet­len em­ber, vagy pe­dig rop­pant te­het­sé­ge­sen szí­nész­ke­dik, amely eset­ben ak­kor sem ju­tunk elő­re egy ta­pod­tat sem, ha fél éj­sza­ka itt tart­juk…

Mrs. Oli­ver fel­só­haj­tott, és több­ször be­le­túrt a fruf­ru­já­ba, míg az tel­je­sen ég­nek nem állt, és a hölgy egy ré­sze­ges nő­sze­mély be­nyo­má­sát nem kel­tet­te.

– Tud­ják – szó­lalt meg –, most az az ér­zé­sem, ő volt a gyil­kos. Sze­ren­csé­re ilyen nem sze­re­pel egyet­len könyv­ben sem. Nem sze­re­tik, ha szép, fi­a­tal lány a tet­tes. En­nek el­le­né­re, azt hi­szem, ő volt az. Maga mit gon­dol, M. Po­i­rot?

– Én be­szá­mol­ha­tok egy fel­fe­de­zés­ről.

– Is­mét az ered­mény­la­pon?

– Igen. Anne Me­re­dith kis­asszony a hát­ol­da­lán is fel­hasz­nál­ja a pa­pírt.

– És ez mit je­lent?

– Ez vagy azt je­len­ti, hogy sze­gény­ség­hez szo­kott, vagy azt, hogy alap­ve­tő­en ta­ka­ré­kos ter­mé­sze­tű.

– A ru­hái drá­ga hol­mik – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver.

– Küld­je be Des­pard őr­na­gyot – mond­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő.