HETEDIK FEJEZET
A negyedik
gyilkos?
Despard fürge, ruganyos léptekkel jött be a szobába – járása valakire vagy valamire emlékeztette Poirot-t.
– Elnézést kérek, Despard őrnagy, hogy ilyen soká várakoztattam – mondta Battle – De minél előbb haza akartam engedni a hölgyeket.
– Ne szabadkozzék. Minden világos.
Leült, és kérdőn nézett a főfelgyelőre:
– Mennyire ismerte Mr. Shaitanát? – tette fel neki az első kérdést!
– Kétszer találkoztunk – felelte pattogósan Despard.
– Csak kétszer?!
– Igen.
– Milyen alkalmakkor?
– Úgy egy hónapja mindketten ugyanott voltunk vacsoravendégek. Majd egy hétre rá meghívott egy koktélpartira.
– Ide, a lakására?
– Igen.
– És hol volt a koktélparti? Itt, vagy a szalonban?
– Valamennyi szobában.
– Látta itt akkor, ezt a kis tárgyat? – Battle újra előhúzta a keskeny tőrt.
Despard őrnagy szája kissé megrándult.
– Nem – válaszolta. – Nem vettem jegyzékbe, későbbi használatra!
– Felesleges a szavaimból következtetéseket levonnia, őrnagy úr.
– Elnézését kérem. Ez a következtetés nyilvánvaló.
Egy pillanatnyi szünet után Battle tovább folytatta a kérdezősködést.
– Volt valami oka, hogy utálja Mr. Shaitanát?
– Minden okom megvolt rá.
– Hogyan? – A főfelügyelő egészen megdöbbent.
– Arra, hogy utáljam, de arra nem, hogy megöljem – mondta Despard. – Eszem ágában sem volt megölni, de istenemre, nagyon jól esett volna belerúgni. Kár, hogy most már késő.
– Miért akart volna belerúgni, Despard őrnagy?
– Mert olyan füstösképű volt, akire ez nagyonis ráfért volna. Még a csizmám orra is viszketett tőle.
– Tud valami olyat róla, ami rossz fényt vet rá?
– Túl jólöltözött, túl hosszú volt a haja, és pacsulit kent magára.
– Mégis elfogadta a vacsorameghívását – szögezte le Battle.
– Tudja, főfelügyelő, ha csak olyan helyeken vacsoráznék, ahol a házigazda rokonszenves, bizony alig mozdulnék ki otthonról – mondta szárazon Despard.
– Vagyis szereti a társaságot, de ugyanakkor bírálja is? – kérdezte Battle.
– Csak rövid időszakokra kedvelem a társaságot. Amikor visszatérek a vadonból a megvilágított termekbe, ahol gyönyörű ruhákat viselő nők vannak, meg tánc, finom ennivaló és kellemes hangulat, akkor ezt egy darabig nagyon élvezem. Azután megundorodom ennek az egésznek az őszintétlenségétől, és legszívesebben megint elmenekülnék.
– Bizonyára nagyon veszélyes életet él, Despard őrnagy, azokon az elhagyatott, vad vidékeken.
Despard vállat vont, és kissé elmosolyodott.
– Mr. Shaitana nem élt veszélyes életet, és mégis halott, én meg élek.
– Lehet, hogy jóval veszélyesebb életet élt, mint ön feltételezi – mondta jelentőségteljesen Battle.
– Mire céloz?
– A néhai Mr. Shaitana sok mindenbe szerette beleütni az orrát.
Az őrnagy előrehajolt.
– Arra céloz, hogy mások életében vájkált, és megtudott bizonyos dolgokat? Ugyan mit?
– Tulajdonképpen arra céloztam, hogy talán az a fajta férfi volt, aki, izé… a nők életében vájkált.
Despard őrnagy hátradőlt székében. Felnevetett, jóízűen, de kissé közömbösen.
– A nők aligha vesznek komolyan egy ilyen szemfényvesztőt.
– Maga szerint, Despard őrnagy, ki ölte meg a házigazdát?
– Nos, azt biztosan tudom, hogy én nem. A kisasszony, sem. Azt sem hiszem, hogy Mrs. Lorrimer tette volna, ő istenfélő nagynénéimre emlékeztet. Ilyenformán marad a doktor.
– Megmondaná, hogy az este folyamán, hányszor kelt fel az asztaltól, illetve a többiek mennyit mozogtak?
– Kétszer álltam fel az asztaltól, egyszer egy hamutartót hoztam és a tüzet is megpiszkáltam, egyszer pedig italért mentem…
– És mikor?
– Azt nem tudnám megmondani. Először úgy fél tizenegy körül, másodszor talán tizenegykor, de mindez csupán találgatás. Mrs. Lorrimer egyszer odament a kandallóhoz, és mondott is valamit Shaitanának. A választ tulajdonképpen nem hallottam, dehát nem is figyeltem. Így azt sem tudom biztosan, Shaitana válaszolt-e egyáltalán. Miss Meredith körbesétált a szobában, de ha jól emlékszem, még a közelébe se ment a kandallónak. Roberts többször is felugrált, talán háromszor-négyszer.
– Felteszem önnek M. Poirot kérdését – mondta mosolyogva Battle. – Milyen bridzselőnek tartja a többieket?
– Meredith kisasszony egészen jól játszik, Roberts állandóan túllicitálja a lapjait! A valóságosnál több bukást érdemelne. Mrs. Lorrimer ördögien jól játszik.
Battle odafordult Poirot-hoz:
– Van kérdése, Poirot?
Poirot a fejét rázta.
Despard meghagyta a címét, az Albany szállodáét majd mindenkinek jó éjszakát kívánva kiment a szobából.
Mihelyt az őrnagy betette maga mögött az ajtót, Poirot önkéntelen mozdulatot tett.
– Mi az? – tudakolta Battle.
– Semmi – felelte Poirot, – Csak az jutott eszembe, úgy lépdel, mint egy tigris, igen, a tigris épp ilyen ruganyosan és könnyedén lépdel.
– Hm – felelte Battle – Nos, akkor – tette fel a kérdést a jelenlevőknek – melyikük a tettes?