HETEDIK FEJEZET
 A negyedik gyilkos?

Des­pard für­ge, ru­ga­nyos lép­tek­kel jött be a szo­bá­ba – já­rá­sa va­la­ki­re vagy va­la­mi­re em­lé­kez­tet­te Po­i­rot-t.

– El­né­zést ké­rek, Des­pard őr­nagy, hogy ilyen soká vá­ra­koz­tat­tam – mond­ta Batt­le – De mi­nél előbb haza akar­tam en­ged­ni a höl­gye­ket.

– Ne sza­bad­koz­zék. Min­den vi­lá­gos.

Le­ült, és kér­dőn né­zett a fő­fel­gye­lő­re:

– Mennyi­re is­mer­te Mr. Sha­i­ta­nát? – tet­te fel neki az első kér­dést!

– Két­szer ta­lál­koz­tunk – fe­lel­te pat­to­gó­san Des­pard.

– Csak két­szer?!

– Igen.

– Mi­lyen al­kal­mak­kor?

– Úgy egy hó­nap­ja mind­ket­ten ugyan­ott vol­tunk va­cso­ra­ven­dé­gek. Majd egy hét­re rá meg­hí­vott egy kok­tél­par­ti­ra.

– Ide, a la­ká­sá­ra?

– Igen.

– És hol volt a kok­tél­par­ti? Itt, vagy a sza­lon­ban?

– Va­la­mennyi szo­bá­ban.

– Lát­ta itt ak­kor, ezt a kis tár­gyat? – Batt­le újra elő­húz­ta a kes­keny tőrt.

Des­pard őr­nagy szá­ja kis­sé meg­rán­dult.

– Nem – vá­la­szol­ta. – Nem vet­tem jegy­zék­be, ké­sőb­bi hasz­ná­lat­ra!

– Fe­les­le­ges a sza­va­im­ból kö­vet­kez­te­té­se­ket le­von­nia, őr­nagy úr.

– El­né­zé­sét ké­rem. Ez a kö­vet­kez­te­tés nyil­ván­va­ló.

Egy pil­la­nat­nyi szü­net után Batt­le to­vább foly­tat­ta a kér­de­zős­kö­dést.

– Volt va­la­mi oka, hogy utál­ja Mr. Sha­i­ta­nát?

– Min­den okom meg­volt rá.

– Ho­gyan? – A fő­fel­ügye­lő egé­szen meg­döb­bent.

– Arra, hogy utál­jam, de arra nem, hogy meg­öl­jem – mond­ta Des­pard. – Eszem ágá­ban sem volt meg­öl­ni, de is­te­nem­re, na­gyon jól esett vol­na be­le­rúg­ni. Kár, hogy most már késő.

– Mi­ért akart vol­na be­le­rúg­ni, Des­pard őr­nagy?

– Mert olyan füs­tös­ké­pű volt, aki­re ez na­gyonis rá­fért vol­na. Még a csiz­mám orra is visz­ke­tett tőle.

– Tud va­la­mi olyat róla, ami rossz fényt vet rá?

– Túl jól­öl­tö­zött, túl hosszú volt a haja, és pa­csu­lit kent ma­gá­ra.

– Még­is el­fo­gad­ta a va­cso­ra­meg­hí­vá­sát – szö­gez­te le Batt­le.

– Tud­ja, fő­fel­ügye­lő, ha csak olyan he­lye­ken va­cso­ráz­nék, ahol a há­zi­gaz­da ro­kon­szen­ves, bi­zony alig moz­dul­nék ki ott­hon­ról – mond­ta szá­ra­zon Des­pard.

– Vagy­is sze­re­ti a tár­sa­sá­got, de ugyan­ak­kor bí­rál­ja is? – kér­dez­te Batt­le.

– Csak rö­vid idő­sza­kok­ra ked­ve­lem a tár­sa­sá­got. Ami­kor vissza­té­rek a va­don­ból a meg­vi­lá­gí­tott ter­mek­be, ahol gyö­nyö­rű ru­há­kat vi­se­lő nők van­nak, meg tánc, fi­nom en­ni­va­ló és kel­le­mes han­gu­lat, ak­kor ezt egy da­ra­big na­gyon él­ve­zem. Az­u­tán meg­un­do­ro­dom en­nek az egész­nek az őszin­tét­len­sé­gé­től, és leg­szí­ve­seb­ben megint el­me­ne­kül­nék.

– Bi­zo­nyá­ra na­gyon ve­szé­lyes éle­tet él, Des­pard őr­nagy, azo­kon az el­ha­gya­tott, vad vi­dé­ke­ken.

Des­pard vál­lat vont, és kis­sé el­mo­so­lyo­dott.

– Mr. Sha­i­ta­na nem élt ve­szé­lyes éle­tet, és még­is ha­lott, én meg élek.

– Le­het, hogy jó­val ve­szé­lye­sebb éle­tet élt, mint ön fel­té­te­le­zi – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen Batt­le.

– Mire cé­loz?

– A né­hai Mr. Sha­i­ta­na sok min­den­be sze­ret­te be­le­üt­ni az or­rát.

Az őr­nagy elő­re­ha­jolt.

– Arra cé­loz, hogy má­sok éle­té­ben váj­kált, és meg­tu­dott bi­zo­nyos dol­go­kat? Ugyan mit?

– Tu­laj­don­kép­pen arra cé­loz­tam, hogy ta­lán az a faj­ta fér­fi volt, aki, izé… a nők éle­té­ben váj­kált.

Des­pard őr­nagy hát­ra­dőlt szé­ké­ben. Fel­ne­ve­tett, jó­ízű­en, de kis­sé kö­zöm­bö­sen.

– A nők alig­ha vesz­nek ko­mo­lyan egy ilyen szem­fény­vesz­tőt.

– Maga sze­rint, Des­pard őr­nagy, ki ölte meg a há­zi­gaz­dát?

– Nos, azt biz­to­san tu­dom, hogy én nem. A kis­asszony, sem. Azt sem hi­szem, hogy Mrs. Lor­ri­mer tet­te vol­na, ő is­ten­fé­lő nagy­né­né­im­re em­lé­kez­tet. Ilyen­for­mán ma­rad a dok­tor.

– Meg­mon­da­ná, hogy az este fo­lya­mán, hány­szor kelt fel az asz­tal­tól, il­let­ve a töb­bi­ek mennyit mo­zog­tak?

– Két­szer áll­tam fel az asz­tal­tól, egy­szer egy ha­mu­tar­tót hoz­tam és a tü­zet is meg­pisz­kál­tam, egy­szer pe­dig ita­lért men­tem…

– És mi­kor?

– Azt nem tud­nám meg­mon­da­ni. Elő­ször úgy fél ti­zen­egy kö­rül, má­sod­szor ta­lán ti­zen­egy­kor, de mind­ez csu­pán ta­lál­ga­tás. Mrs. Lor­ri­mer egy­szer oda­ment a kan­dal­ló­hoz, és mon­dott is va­la­mit Sha­i­ta­ná­nak. A vá­laszt tu­laj­don­kép­pen nem hal­lot­tam, de­hát nem is fi­gyel­tem. Így azt sem tu­dom biz­to­san, Sha­i­ta­na vá­la­szolt-e egy­ál­ta­lán. Miss Me­re­dith kör­be­sé­tált a szo­bá­ban, de ha jól em­lék­szem, még a kö­ze­lé­be se ment a kan­dal­ló­nak. Ro­berts több­ször is fel­ug­rált, ta­lán há­rom­szor-négy­szer.

– Fel­te­szem ön­nek M. Po­i­rot kér­dé­sét – mond­ta mo­so­lyog­va Batt­le. – Mi­lyen bri­dzse­lő­nek tart­ja a töb­bi­e­ket?

– Me­re­dith kis­asszony egé­szen jól ját­szik, Ro­berts ál­lan­dó­an túl­li­ci­tál­ja a lap­ja­it! A va­ló­sá­gos­nál több bu­kást ér­de­mel­ne. Mrs. Lor­ri­mer ör­dö­gi­en jól ját­szik.

Batt­le oda­for­dult Po­i­rot-hoz:

– Van kér­dé­se, Po­i­rot?

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta.

Des­pard meg­hagy­ta a cí­mét, az Al­bany szál­lo­dá­ét majd min­den­ki­nek jó éj­sza­kát kí­ván­va ki­ment a szo­bá­ból.

Mi­helyt az őr­nagy be­tet­te maga mö­gött az aj­tót, Po­i­rot ön­kén­te­len moz­du­la­tot tett.

– Mi az? – tu­da­kol­ta Batt­le.

– Sem­mi – fe­lel­te Po­i­rot, – Csak az ju­tott eszem­be, úgy lép­del, mint egy tig­ris, igen, a tig­ris épp ilyen ru­ga­nyo­san és könnye­dén lép­del.

– Hm – fe­lel­te Batt­le – Nos, ak­kor – tet­te fel a kér­dést a je­len­le­vők­nek – me­lyi­kük a tet­tes?