NYOLCADIK FEJEZET
 Melyikük a tettes?

Batt­le egyi­kük­ről a má­sik­ra pil­lan­tott. Csu­pán egy­va­la­ki vá­la­szolt kér­dé­sé­re. Mrs. Oli­ver, aki so­ha­sem rej­tet­te véka alá a vé­le­mé­nyét, azon­nal meg­szó­lalt.

– A lány vagy az or­vos – je­len­tet­te ki.

Batt­le kér­dőn né­zett a két fér­fi­ra. Ám egyi­kük sem óhaj­tott nyi­lat­koz­ni, Race a fe­jét in­gat­ta, Po­i­rot pe­dig el­mé­lyül­ten si­mít­gat­ta a gyű­rött ered­mény­la­po­kat.

– Pe­dig va­la­me­lyi­kük csak meg­tet­te, – mond­ta el­mé­láz­va Batt­le. – Egyi­kük ha­zu­dik, mint a víz­fo­lyás. De ki? Ne­héz, de még mi­lyen ne­héz…

Né­hány pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, majd hoz­zá­fűz­te:

– Ha ab­ból in­du­lunk ki, amit ők mon­da­nak, ak­kor a doki azt hi­szi, az őr­nagy tet­te, Des­pard azt hi­szi, a doki, a lány azt hi­szi, Mrs. Lor­ri­mer, Mrs. Lor­ri­mer pe­dig nem haj­lan­dó ta­lál­gat­ni. Eb­ből ugyan nem so­kat tu­dunk meg.

– De ta­lán még­is – mond­ta Po­i­rot.

Batt­le nyom­ban rá­pil­lan­tott.

– Azt hi­szi?

Po­i­rot le­gyin­tett.

– Csu­pán ár­nya­lat­ról van szó, sem­mi egyéb­ről. Nem tu­dunk mire tá­masz­kod­ni.

Batt­le foly­tat­ta:

– Az urak pe­dig nem haj­lan­dók el­árul­ni, mire gon­dol­nak…

– Nincs bi­zo­nyí­té­kunk – vak­kan­tot­ta Race.

– Ó, ma­guk fér­fi­ak! – só­haj­tott Mrs. Oli­ver, aki szív­ből meg­ve­tet­te az ef­fé­le nya­kas­sá­got.

– Fus­sunk vé­gig a le­he­tő­sé­ge­ken – aján­lot­ta Batt­le. Kis­sé el­töp­ren­gett. – Én az első hely­re a dok­tort ten­ném. Sa­já­tos eset. Pon­to­san tud­ná, hova kell a tőrt be­döf­ni. Ezen kí­vül sem­mi más nem szól az ő bű­nös­sé­ge mel­lett. Az­u­tán, nézzük Des­par­dot. Kö­tél­ideg­ze­tű em­ber. Van gya­kor­la­ta a gyors dön­té­sek­ben, s meg­le­he­tő­sen jár­tas a ve­szé­lyes hely­ze­tek­ben. És Mrs. Lor­ri­mer? Ő sem ép­pen nyúl­szí­vű, de ő az a faj­ta asszony, aki­nek va­la­mi nagy ti­tok lap­pang­hat az éle­té­ben. Úgy tű­nik, volt már baj­ban. Ugyan­ak­kor az a be­nyo­má­som róla, hogy rop­pant tisz­tes hölgy, olyan mint egy le­ány­is­ko­la igaz­ga­tó­nő­je. Ne­he­zen el­kép­zel­he­tő, hogy be­le­vág va­la­ki­be egy tőrt. És vé­gül itt van a kis­asszony, meg­le­he­tő­sen fél­szeg le­ány­nak tű­nik. De, mint em­lí­tet­tem, nem tu­dunk róla sem­mit:

– Annyit azért tu­dunk, hogy Sha­i­ta­na sze­rint gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el – szólt köz­be Po­i­rot.

– Az an­gyal­arc mö­gött rej­tő­ző sá­tán – me­ren­gett Mrs. Oli­ver.

– Mond­ja, Batt­le, előbb­re visz ez ben­nün­ket? – kér­dez­te Race ez­re­des.

– Úgy gon­dol­ja, uram, hogy mind­ez fe­les­le­ges spe­ku­lá­ció? Nos, egy ilyen eset­ben, azt hi­szem, el­ke­rül­he­tet­len.

– Nem len­ne cél­ra­ve­ze­tőbb, ha meg­tud­nánk va­la­mit ezek­ről az em­be­rek­ről?

Batt­le mo­soly­gott.

– Ter­mé­sze­te­sen min­den tő­lünk tel­he­tőt meg­te­szünk majd. Úgy vé­lem, se­gít­het­ne ne­künk eb­ben.

– Szí­ve­sen, de ho­gyan?

– Des­pard őr­naggyal kap­cso­lat­ban. Ő na­gyon sok évet töl­tött kül­föl­dön – Dél-Ame­ri­ká­ban, Ke­let-Af­ri­ká­ban és Dél-Af­ri­ká­ban: ön is jól is­me­ri eze­ket a vi­dé­ke­ket. Se­gít­het­ne ne­künk in­for­má­ci­ó­kat gyűj­te­ni az őr­nagy­ról.

Race be­le­egye­ző­en bó­lin­tott.

– Meg­lesz. Min­den ada­tot meg­szer­zek.

– Ó! – ki­ál­tott fel, Mrs. Oli­ver. – Eszem­be ju­tott va­la­mi! Né­gyen va­gyunk, hogy úgy mond­jam, ko­pók, és ők is né­gyen van­nak. Mit szól­ná­nak hoz­zá, ha mind­egyi­künk meg­kap­ná va­la­me­lyi­ket? Azt, aki­re leg­in­kább gya­nak­szik. Race ez­re­des meg­kap­ja az őr­na­gyot, Batt­le fő­fel­ügye­lő dr. Ro­bert­set, az enyém len­ne Anne Me­re­dith, és Mrs. Lor­ri­mer jut­na M. Po­i­rot-nak. Így va­la­mennyi­ünk­nek meg­len­ne a sa­ját fel­ada­ta.

Batt­le fő­fel­ügye­lő ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Le­he­tet­len, Mrs. Oli­ver. Az ügy ugyan­is hi­va­ta­los. És én va­gyok a fe­le­lős érte. Ne­kem kell min­den szá­lat kéz­ben tar­ta­nom. Az ad­dig rend­ben van, hogy min­den­ki a sa­ját el­kép­ze­lé­se sze­rint fo­gad. De mi van, ha ket­ten aka­runk ugyan­ar­ra a lóra ten­ni? Race ez­re­des nem mond­ta, hogy az őr­na­gyot gya­nú­sít­ja. És M. Po­i­rot sem biz­tos, hogy Mrs. Lor­ri­mer­re fo­gad­na.

Mrs. Oli­ver szo­mo­rú­an fel­só­haj­tott.

– Pe­dig mi­lyen jó kis terv volt – dünnyög­te kis­sé sér­tett han­gon. – Prí­ma! – Majd egy kis­sé fel­vi­dult. – De re­mé­lem, nincs ki­fo­gá­sa az el­len, ha egy kis ma­gán­nyo­mo­zást vég­zek?

– Nincs – fe­lel­te némi meg­fon­to­lás után Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Nem mond­ha­tom, hogy el­len­zem. Va­ló­já­ban nincs mó­dom­ban ha­tal­mi szó­val meg­aka­dá­lyoz­ni. Mi­vel­hogy ma este itt volt ven­dég­ség­ben, ter­mé­sze­te­se mind­azt, meg­te­he­ti, amit a kí­ván­csi­sá­ga vagy az ér­dek­lő­dé­se su­gall. De hadd kér­jem meg, Mrs. Oli­ver, le­gyen na­gyon óva­tos.

– Maga le­szek a meg­tes­te­sült diszk­ré­ció – fe­lel­te Mrs. Oli­ver. – Egy árva han­got sem fo­gok szól­ni… – mond­ta kis­sé meg­hu­nyász­kod­va.

– Sze­rin­tem nem egé­szen erre cél­zott a fő­fel­ügye­lő úr – szólt bele Po­i­rot. – ha­nem arra, hogy aki­vel ke­gyed kap­cso­lat­ba ke­rül, az leg­jobb tu­do­má­sunk sze­rint is leg­alább két­szer ölt. Így ter­mé­sze­te­sen nem té­to­vá­zik, és ha szük­sé­ges­nek tart­ja, har­mad­szor is ölni fog.

Mrs. Oli­ver ko­moly kép­pel hall­gat­ta. Majd el­mo­so­lyo­dott, ked­ve­sen és olyan el­bá­jo­ló­an, mint egy szem­te­len gye­rek.

– Szó­val ag­gód­nak ér­tem – mond­ta. – Kö­szö­nöm, M. Po­i­rot. Óva­tos le­szek. De eszem ágá­ban sincs ki­ma­rad­ni eb­ből az ügy­ből!!

Po­i­rot ke­cse­sen meg­ha­jolt.

– En­ged­je meg, hogy ki­je­lent­sem, ön ki­vá­ló hölgy, ma­dame.

– Gon­do­lom – mond­ta Mrs. Oli­ver, aki egye­nes hát­tal ült, és olyan tár­gyi­la­gos han­gon be­szélt, mint­ha va­la­mi bi­zott­sá­gi ülé­sen ven­ne részt –, va­la­mennyi in­for­má­ci­ót meg­oszt­juk egy­más­sal, azaz sem­mit nem tar­tunk meg ma­gunk­nak. Sa­ját kö­vet­kez­te­té­se­in­ket és be­nyo­má­sa­in­kat per­sze nem kell egy­más or­rá­ra köt­nünk.

Batt­le fő­fel­ügye­lő fel­só­haj­tott.

– Ké­rem, Mrs. Oli­ver, ez nem bűn­ügyi re­gény.

– Ter­mé­sze­te­sen va­la­mennyi ada­tot kö­zöl­nünk kell a rend­őr­ség­gel – szó­lalt meg Race ez­re­des.

Mi­után ezt fen­sőbb­sé­ges han­gon ki­je­len­tet­te, kis­sé hun­cut pil­lan­tás­sal tet­te hoz­zá: – Biz­tos­ra ve­szem, hogy maga is min­dent el­mond majd Batt­le fő­fel­ügye­lő­nek, Mrs. Oli­ver, a fol­tos kesz­tyűt, a fog­mo­só­po­há­ron ta­lált ujj­le­nyo­ma­tot, az el­ége­tett pa­pír­da­rab­kát…

– Akár­hogy csú­fo­ló­dik is – kö­zöl­te Mrs. Oli­ver –, egy nő ösz­tö­nei…

És el­tö­kél­ten bó­lo­ga­tott hoz­zá.

Race fel­állt.

– Min­dent meg­tu­dok ma­gá­nak Des­pard­ról. Ez némi időt vesz majd igény­be. Van még va­la­mi, ami­ben se­gít­he­tek?

– Kö­szö­nöm, uram, azt hi­szem, nincs. Ne­tán van va­la­mi­fé­le el­gon­do­lá­sa? Min­den ilyes­mi­nek na­gyon örül­nék.

– Nos, én a maga he­lyé­ben nagy fi­gyel­met szen­tel­nék a lö­völ­dö­zé­sek­nek, a mér­ge­zé­sek­nek, a bal­ese­tek­nek, de ezt, gon­do­lom, mon­da­nom sem kell.

– Va­ló­ban. Már elő­je­gyez­tem – mond­ta Batt­le.

– Rend­ben van. Fe­les­le­ges, hogy én mond­jam meg, mi a maga dol­ga. Jó éjt, Mrs. Oli­ver, jó éj­sza­kát, M. Po­i­rot.

Race ez­re­des bú­csú­zó­ul oda­bó­lin­tott Batt­le-nek, majd ki­ment a szo­bá­ból.

– Ki ez? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver.

– Je­len­tős ka­to­nai kar­ri­ert mond­hat a ma­gá­é­nak – fe­lel­te Batt­le. – So­kat uta­zott. Alig van a vi­lág­nak olyan zuga, ame­lyet ne is­mer­ne.

– Vagy­is kém­el­há­rí­tó, ha jól sej­tem – mond­ta erre Mrs. Oli­ver. – Tu­dom, hogy nem mond­hat­ja ezt meg nyíl­tan, de ha nem így vol­na, alig­ha hív­ják meg ide ma este. Négy gyil­kos és négy kopó – egy a Scot­land Yard­ról, egy a tit­kos­rend­őr­ség­től, egy ma­gán­de­tek­tív és egy de­tek­tív­re­gény-író. Minő el­més öt­let!

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta.

– Té­ved, ma­dame. Na­gyon os­to­ba öt­let volt. A tig­ris meg­ijedt, és rá­ug­rott ál­do­za­tá­ra.

– A tig­ris? Mi­ért a tig­ris?

– A tig­ris, azaz a gyil­kos – ma­gya­ráz­ta Po­i­rot.

Batt­le a lé­nyeg­re tért:

– És mi az el­gon­do­lá­sa, M. Po­i­rot? Ho­gyan kezd­jünk hoz­zá? Ez az egyik kér­dé­sem. És azt is tud­ni sze­ret­ném, mi­ként vé­le­ke­dik e négy em­ber lel­ki al­ka­tá­ról. Tu­dom, hogy nagy je­len­tő­sé­get tu­jaj­do­nít az ilyes­mi­nek.

Po­i­rot, aki még min­dig a játsz­mák ered­mé­nyét tar­tal­ma­zó pa­pír­da­ra­bo­kat si­mít­gat­ta, erre így fe­lelt:

– Iga­za van, a pszi­cho­ló­gia rop­pant fon­tos. Tud­juk, mi­lyen tí­pu­sú gyil­kos­ság tör­tént, s azt is, ho­gyan. Ha te­hát, van olyan sze­mély, aki pszi­cho­ló­gi­ai szem­pont­ból kép­te­len egy ilyen tí­pu­sú gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­re, azt tö­röl­het­jük is a gya­nú­sí­tot­tak lis­tá­já­ról. Va­la­mit azért tu­dunk ezek­ről az em­be­rek­ről. Van­nak be­nyo­má­sa­ink ró­luk, tud­juk, ho­gyan vi­sel­ked­nek, be­pil­lan­tást nyer­he­tünk a gon­dol­ko­dás­mód­juk­ba és a jel­le­mük­be, ép­pen an­nak alap­ján, mit a kéz­írá­suk vizs­gá­la­ta so­rán – és mint kár­tyá­sok­ról – meg­tud­tunk ró­luk. De fáj­da­lom, na­gyon ne­he­zen mond­ha­tó ki a dön­tő szó. Eh­hez a gyil­kos­ság­hoz vak­me­rő­ség kel­lett és hi­deg­vér, nem be­szél­ve ar­ról, hogy a tet­tes­nek óri­á­si koc­ká­za­tot kel­lett vál­lal­nia. Nos, itt van dr. Ro­berts, aki a kár­tyá­ban rend­sze­re­sen blöf­föl: túl­li­ci­tál, és szen­tül meg van győ­ződ­ve róla, hogy ön­ere­jé­ből meg­old­ja a koc­ká­za­tos hely­ze­te­ket. Az ő lel­ki al­ka­tá­hoz na­gyon is il­lik ez a bűn­tény. Ezek sze­rint Me­re­dith kis­asszony au­to­ma­ti­ku­san ki­húz­ha­tó a lis­tá­ról. Fé­lénk, ret­teg at­tól, hogy a lap­ja­it túl­li­ci­tál­ja, gon­dos, ta­ka­ré­kos, meg­fon­tolt, és hi­ány­zik be­lő­le az ön­bi­za­lom. Ő a leg­utol­só tí­pus, aki egy ilyen vak­me­rő és koc­ká­za­tos tet­tet vég­re­haj­ta­na. Ám a fé­lén­kek is öl­het­nek – fé­lel­mük­ben. Egy ré­mült, ide­ges em­ber könnyen a két­ség­be­esés­he haj­szol­ha­tó. Ha sa­rok­ba szo­rít­ják, pat­kány mód­já­ra vi­sel­ke­dik. Hogy­ha Me­re­dith kis­asszony va­ló­ban kö­ve­tett már el gyil­kos­sá­got, és ha úgy vél­te, Mr. Sha­i­ta­na tisz­tá­ban van en­nek kö­rül­mé­nye­i­vel, és az igaz­ság­szol­gál­ta­tás ke­zé­re akar­ja őt ját­sza­ni, ször­nyű ré­mü­le­té­ben nyil­ván min­dent meg­tett vol­na, hogy ment­se ma­gát. Ugyan­azt a re­ak­ci­ót más vál­tot­ta vol­na ki: nem hi­deg meg­fon­to­lás és vak­me­rő­ség, ha­nem páni két­ség­be­esés. Nézzük most Des­pard őr­na­gyot. Hig­gadt, talp­ra­esett em­ber, aki bár­mi­re haj­lan­dó, ha szük­sé­ges­nek íté­li. Nyil­ván hossza­san mér­le­gel­né a mel­let­te és az el­le­ne szó­ló ér­ve­ket, és mel­let­te dön­te­ne, ha egy haj­szál­nyi­val is na­gyobb a si­ker esé­lye. Ő egyéb­ként is az a tí­pus, aki a tet­tet előbb­re­va­ló­nak tart­ja a tét­len­ség­nél, és soha nem hát­rál­na meg a ve­szé­lyes meg­ol­dás elől, ha úgy véli, a si­ker­nek jó esé­lye le­het. Vé­gül itt van Mrs. Lor­ri­mer, aki, noha már kö­zép­ko­rú, fi­zi­kai és szel­le­mi ké­pes­sé­ge­i­nek tel­jes bir­to­ká­ban van. Nyu­godt asszony. Az agya mint egy ma­te­ma­ti­ku­sé. Va­ló­szí­nű­leg né­gyük kö­zül ő a leg­ér­tel­me­sebb. Ha ő kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got, vé­le­mé­nyem sze­rint an­nak elő­re meg­fon­tolt­nak kel­lett len­nie. Ma­gam előtt lá­tom, amint las­san és ala­po­san ki­dol­goz­za a bűn­tényt, és gon­do­san ügyel rá, ne­hogy hiba csússzék a terv­be. Ép­pen ezért tű­nik szá­mom­ra a töb­bi­ek­nél ke­vés­bé gya­nús­nak. Ugyan­ak­kor né­gyük kö­zül ő a leg­in­kább ural­ko­dó tí­pu­sú sze­mé­lyi­ség, és ha va­la­mi­re rá­szán­ja ma­gát, azt nyil­ván hi­bát­la­nul vég­re is hajt­ja. Rend­kí­vül ha­tá­ro­zott asszony.

Rö­vid szü­ne­tet tar­tott.

– Nos, mint lát­hat­ják, eb­ben a bűn­ügy­ben a pszi­cho­ló­gia nem so­kat se­gít. Vissza kell men­nünk a múlt­ba.

Batt­le fel­só­haj­tott.

– Maga mond­ta – mor­mog­ta.

– Mr. Sha­i­ta­na sze­rint mind a né­gyen kö­vet­tek el gyil­kos­sá­got. Va­jon volt bi­zo­nyí­té­ka? Vagy csu­pán ta­lál­ga­tott? Nem tud­juk. Vé­le­mé­nyem sze­rint csak­nem ki­zárt, hogy mind a négy ügy­ben bi­zo­nyí­té­ka lett vol­na…

– Eb­ben egyet­ér­tünk – bó­lin­tott Batt­le. – Az már a vé­let­le­nek túl­sá­go­san nagy egy­be­esé­se len­ne.

– A kö­vet­ke­ző­kép­pen tör­tén­he­tett a do­log: szó­ba ke­rül a gyil­kos­ság vagy an­nak va­la­mi­lyen for­má­ja, és ek­kor Mr. Sha­i­ta­na va­la­me­lyi­kük ar­cán fel­fe­dez egy kü­lö­nös ki­fe­je­zést…. Na­gyon jó meg­fi­gye­lő, ér­zé­ke­nyen re­a­gál az arc­ki­fe­je­zé­sek­re. Mi­vel szó­ra­koz­tat­ja a kí­sér­le­tez­ge­tés, föl­tű­nés nél­kül be­kap­cso­ló­dik a va­ló­já­ban cél­ta­lan be­szél­ge­tés­be, és már­is ész­re­vesz egy szem­reb­be­nést, némi tar­tóz­ko­dást, meg­ér­zi, hogy va­la­ki té­mát sze­ret­ne vál­ta­ni. Ó, hi­szen olyan egy­sze­rű az egész! Ha va­la­ki ti­tok­ra gya­nak­szik, mi sem egy­sze­rűbb a gya­nú meg­erő­sí­té­sé­nél. Bár­me­lyik szó el­hang­zá­sa alá­tá­maszt­hat­ja, ha az em­ber agya erre van be­ál­lít­va.

– Az ilyes­faj­ta já­té­kok­ban né­hai ba­rá­tunk va­ló­ban nagy él­ve­ze­tét lel­te – bó­lin­tott rá Batt­le.

– Fel­té­te­lez­het­jük te­hát, hogy egy vagy több eset­ben ez volt a mód­sze­re. Az is le­het­sé­ges, hogy egy má­sik eset­nél va­ló­ban ta­lált némi bi­zo­nyí­té­kot, ami­nek a nyo­má­ba is eredt. De őszin­tén szól­va két­lem, hogy bár­me­lyik eset­ben ele­gen­dő bi­zo­nyí­té­ka lett vol­na, hogy a rend­őr­ség­hez for­dul­has­son.

– Vagy az is le­het, hogy nem rend­őr­sé­gi ügy volt – mor­fon­dí­ro­zott Batt­le. – Gya­kor­ta va­la­mi rop­pant gya­nús­nak tű­nik, de néha nem bi­zo­nyít­ha­tó. En­nek el­le­né­re azt hi­szem, a te­en­dőnk vi­lá­gos. Mind a négy em­ber múlt­ját meg kell vizs­gál­nunk, és fel­tét­le­nül fi­gyel­nünk kell va­la­mennyi ha­lál­eset­re, mert nincs ki­zár­va, hogy je­len­tő­sé­ge van. Gon­do­lom, ma­guk is ész­re­vet­ték, akár­csak az ez­re­des, mit mon­dott va­cso­ra köz­ben Sha­i­ta­na. Gyen­gé­den cél­zott mér­gek­re, sze­ren­csét­len­sé­gek­re, egy or­vos kor­lát­lan le­he­tő­sé­ge­i­re, va­dász­bal­ese­tek­re. Nem lep­ne meg, ha ön­nön ha­lá­los íté­le­tét írta vol­na alá ezek­kel a cél­zá­sok­kal.

– Hát­bor­zon­ga­tó egy szü­net volt – je­gyez­te meg Mrs. Oli­ver.

– Egyet­ér­tek – kö­zöl­te Po­i­rot. – A sza­vai egy­va­la­kit fel­tét­le­nül ér­zé­ke­nyen érin­tet­tek, és az a va­la­ki azt hit­te, hogy Sha­i­ta­na a tény­le­ges­nél sok­kal töb­bet tud. Az a bi­zo­nyos sze­mély úgy vél­te, Sha­i­ta­na sza­vai a vég kez­de­tét jel­zik, s hogy az össze­jö­ve­tel va­ló­já­ban szín­já­ték, ame­lyet Sha­i­ta­na agyalt ki, s amely­nek csúcs­pont­ja a gyil­kos le­tar­tóz­ta­tá­sa. Va­ló­ban ön­nön ha­lá­los íté­le­tét írta alá, ami­kor ven­dé­ge­it pro­vo­kál­ta.

Pil­la­nat­nyi csend ülte meg a szo­bát.

– Hossza­dal­mas lesz ez az ügy – só­haj­tot­ta Batt­le. – Nem tud­hat­juk meg egy­ket­tő­re mind­azt, ami ér­de­kel ben­nün­ket, és rá­adá­sul óva­tos­nak is kell len­nünk. Nem sza­bad, hogy ők né­gyen akár­csak gya­nít­sák is, mi­ben mes­ter­ke­dünk. Min­den­fé­le kér­de­zős­kö­dés­nek csu­pán erre a gyil­kos­ság­ra sza­bad vo­nat­koz­nia. Még sej­tet­ni­ünk sem sza­bad, hogy eset­leg tisz­tá­ban va­gyunk a gyil­kos­ság in­dí­té­ká­val. És az a, leg­ré­me­sebb az egész­ben, hogy nem egy, ha­nem négy fel­té­te­le­zett múlt­bé­li gyil­kos­ság­nak kell utá­na­jár­nunk.

Po­i­rot té­to­váz­ni lát­szott.

– Ba­rá­tunk, Mr. Sha­i­ta­na, nem volt csal­ha­tat­lan – je­len­tet­te ki. – Le­het, hang­sú­lyo­zom, le­het, hogy té­ve­dett.

– Mind a né­gyük­kel kap­cso­lat­ban?

– Nem. En­nél azért in­tel­li­gen­sebb volt.

– Ak­kor, mond­juk, fe­le­rész­ben volt iga­za?

– Ta­lán még annyi­ra sem. Sze­rin­tem né­gyük kö­zül az egyik ese­té­ben.

– Hogy egy len­ne bű­nös, és há­rom ár­tat­lan? Ez sem hang­zik túl jól. És az ör­dög­be is, még ha meg­tud­juk is az igaz­sá­got, ak­kor sem ju­tunk messzi­re vele. Ha va­la­me­lyi­kük le­lök­te is a ma­má­ja nagy­né­ni­ké­jét a lép­csőn 1912-ben, mi hasz­nunk le­het eb­ből ma, 1937-ben?

– Na­gyon is sok – mond­ta biz­ta­tó­an Po­i­rot. – És ezt maga is tud­ja. Leg­alább olyan jól, mint én.

Batt­le las­san rá­bó­lin­tott.

– Sej­tem, mire cé­loz – mond­ta. – Az azo­nos mód­szer­re.

– Azt akar­ja mon­da­ni – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver –, hogy a ko­ráb­bi ál­do­za­tot is tőr­rel szúr­hat­ta le?

– Ennyi­re azért nem egy­sze­rű­sí­te­nék, Mrs. Oli­ver – mond­ta Batt­le. – Úgy vé­lem azon­ban, hogy azo­nos jel­le­gű bűn­tény­ről van szó. Bár a rész­le­tek el­tér­het­nek, a lé­nyeg ugyan­az. Bár­mily fur­csá­nak tűn­jék is, a bű­nö­ző min­dig így árul­ja el ma­gát.

– Az em­ber min­den ere­de­ti­sé­get nél­kü­lö­ző ál­lat – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

– El­len­ben a nők – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver – vég­te­len szá­mú va­ri­á­ci­ó­ra ké­pe­sek. Én pél­dá­ul soha nem kö­vet­nék el két ha­son­ló gyil­kos­sá­got.

– Soha nem írja meg két­szer ugyan­azt a tör­té­ne­tet? – kér­dez­te Batt­le.

– A ló­tusz­gyil­kos­ság – mor­fon­dí­ro­zott Po­i­rot –, A gyer­tya­vi­asz nyo­ma.

Mrs. Oli­ver el­is­me­rő pil­lan­tást ve­tett rá.

– Maga az­tán iga­zán okos! Az em­lí­tett két könyv­nek va­ló­ban tel­je­sen azo­nos a cse­lek­mé­nye, de még soha nem vet­te ész­re sen­ki. Az egyik el­lo­pott ira­tok­ról szól, és a kor­mány tag­ja­i­nak egy nem hi­va­ta­los hét­vé­gi mu­lat­sá­gán ját­szó­dik, a má­sik pe­dig Bor­neó szi­ge­tén, egy gu­mi­ül­tet­vé­nyes bun­ga­ló­já­ban.

– Ám a tör­té­net szem­pont­já­ból a dön­tő pont mind­két eset­ben azo­nos – mond­ta Po­i­rot. – Ez Mrs. Oli­ver leg­jobb trükk­je­i­nek egyi­ke. A gu­mi­ül­tet­vé­nyes meg­ren­de­zi sa­ját meg­gyil­ko­lá­sát, a mi­nisz­ter­el­nök pe­dig sa­ját ira­ta­i­nak el­rab­lá­sát. Az utol­só pil­la­nat­ban lép szín­re a har­ma­dik sze­mély, aki a csa­lást vé­gül va­ló­ság­gá vál­toz­tat­ja.

– Na­gyon él­vez­tem leg­utób­bi re­gé­nyét, Mrs. Oli­ver – mond­ta nyá­ja­san Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Ame­lyik­ben egy­szer­re lö­vik le az összes rend­őr­fő­nö­köt. A hi­va­ta­li ügy­me­ne­tet te­kint­ve csak egy-két eset­ben té­ve­dett. Mi­vel tu­dom, hogy a pon­tos­ság az egyik leg­főbb eré­nye, úgy gon­dol­tam…

Mrs. Oli­ver azon­ban a sza­vá­ba vá­gott.

– Ami azt il­le­ti, egy csep­pet sem ér­de­kel a hi­te­les­ség. Ugyan ki pon­tos? Ma­nap­ság pél­dá­ul sen­ki. Ha egy új­ság­író azt írja, hogy egy gyö­nyö­rű, hu­szon­két éves lány ki­nyi­tot­ta a gáz­csa­pot, mi­után hossza­san néz­te a ten­gert, majd bú­csú­zó­ul meg­csó­kol­ta Bob nevű lab­ra­do­ri ku­tyá­ját – és ez­zel szem­ben ki­de­rül, hogy a lány hu­szon­hat éves volt, a szo­bá­ja nem is a ten­ger­re né­zett, a ku­tya pe­dig ter­ri­er volt, és a Bon­nie név­re hall­ga­tott, ugyan kit há­bo­rí­ta­na ez fel? Ha egy új­ság­író el­kö­vet­het ilyes­mit, ak­kor nem lá­tom be, mit szá­mít az, ha egy kis­sé össze­ka­va­rom a rend­őr­sé­gi rend­fo­ko­za­to­kat, és pisz­tolyt írok au­to­ma­ta re­vol­ver he­lyett, dik­to­grá­fot fo­no­gráf he­lyett, és olyan mér­get ta­lá­lok ki, mely után már csak egy mon­da­tot le­het ki­nyög­ni? Sem­mi más nem fon­tos, csak az, hogy sok hul­la le­gyen. Ha a tör­té­net már-már una­lom­ba ful­lad, min­dig fel­dob­ja pár li­ter vér. Va­la­ki épp el­mon­da­na va­la­mit, da meg­gyil­kol­ják. Ez min­dig pom­pá­san be­jön. Min­den egyes köny­vem­ben sze­re­pel, per­sze min­dig gon­do­san ál­cáz­va. És az em­be­rek igen­is sze­re­tik a ki­mu­tat­ha­tat­lan mér­ge­ket, meg azt is, ami­kor idi­ó­ta rend­őr­fel­ügye­lő­ket meg fi­a­tal lá­nyo­kat össze­kö­töz­ve pin­cék­ben tar­ta­nak, aho­va gáz vagy víz szi­vá­rog (noha jó ne­héz bár­kit is így meg­gyil­kol­ni), és az olyan fő­hőst is, aki egy­ma­ga öt-hat go­nosz­te­vő­vel le tud szá­mol­ni. Ed­dig har­minc­két köny­vet ír­tam, és való igaz, hogy ezek, mi­ként most M. Po­i­rot ész­re­vet­te, tel­je­sen azo­no­sak, de csak azt saj­ná­lom, hogy a de­tek­tív finn lett. Sem­mit sem tu­dok ugyan­is a fin­nek­ről, és olyan le­ve­le­ket ka­pok, Finn­or­szág­ból, ame­lyek­ben azt bi­zony­gat­ják, hogy a de­tek­tív va­la­mi le­het­len­sé­get mon­dott vagy tett. Ahogy el­né­zem, ezek a fin­nek sok de­tek­tív­his­to­ri­át ol­vas­nak: Va­ló­szí­nű­leg azért, mert té­len ar­ra­fe­lé olyan rö­vi­dek a nap­pa­lok. Ve­lük el­len­tét­ben pél­dá­ul, Ro­má­ni­á­ban és Bul­gá­ri­á­ban mint­ha egy­ál­ta­lán nem is ol­vas­ná­nak. Ta­lán jobb lett vol­na, ha egy bol­gár a de­tek­tí­vem.

A szó­özön ab­ba­ma­radt.

– Ne ha­ra­gud­ja­nak. Szak­mai dol­gok­ról fe­cse­gek. Ho­lott most egy iga­zi gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben. – Fel­ra­gyo­gott az arca. – Mi­lyen re­mek öt­let lett vol­na, ha egyi­kük sem öli meg! Va­la­mennyi­üket meg­hív­ja, majd csend­ben ön­gyil­kos­sá­got kö­vet el, ki­zá­ró­lag a go­nosz­ko­dás ked­vé­ért.

Po­i­rot el­is­me­rő­en bic­cen­tett.

– Cso­dá­la­tos meg­ol­dás lett vol­na. Bá­jos, iro­ni­kus. De fáj­da­lom, Mr. Sha­i­ta­na nem ilyen­faj­ta em­ber volt. Na­gyon sze­ret­te az éle­tet…

– Azt hi­szem, nem volt iga­zán ro­kon­szen­ves em­ber – je­gyez­te meg hal­kan Mrs. Oli­ver.

– Nem, az az­tán iga­zán nem volt – he­lye­selt Po­i­rot. – De élt, most pe­dig ha­lott, s mint egy­szer em­lí­tet­tem neki, bur­zsoá mó­don vi­szo­nyu­lok a gyil­kos­ság­hoz. Hely­te­le­ní­tem.

Majd hal­kan hoz­zá­tet­te:

– És ép­pen ezért haj­lan­dó va­gyok a tig­ris ket­re­cé­be me­rész­ked­ni…