KILENCEDIK FEJEZET
 Dr. Roberts

– Jó reg­gelt, Batt­le fő­fel­ügye­lő.

Dr. Ro­berts fel­állt a szék­ből, és oda­nyúj­tot­ta ha­tal­mas, ró­zsa­szí­nű, drá­ga szap­pan és fer­tőt­le­ní­tő ke­ve­ré­ké­től il­la­to­zó ke­zét.

– Hogy men­nek a dol­gok? – kér­dez­te.

A fő­fel­ügye­lő kör­be­pil­lan­tott a ké­nyel­mes ren­de­lő­ben, s csak utá­na vá­la­szolt.

– Nos, dr. Ro­berts, tu­laj­don­kép­pen nem men­nek. Egy hely­ben áll­nak.

– Öröm­mel nyug­táz­tam, hogy az új­sá­gok ke­ve­set ír­tak róla..

– A köz­is­mert Mr. Sha­i­ta­na meg­halt a la­ká­sán ren­de­zett es­tély so­rán – en­nél töb­bet egye­lő­re nem is kö­zöl­nek. Meg­tör­tént a ha­lott­szem­le, el is hoz­tam ma­gam­mal a ha­lott­kém­je­len­té­sét, gon­dol­tam, ta­lán ér­dek­li…

– Ez iga­zán ked­ves ma­gá­tól, va­ló­ban ér­de­kel, izé, hm… Rop­pant ér­de­kes, va­ló­ban.

– Be­szél­tünk Mr. Sha­i­ta­na ügy­véd­jé­vel. Is­mer­jük a vég­ren­de­le­tét. Nincs ben­ne sem­mi ér­de­kes. Úgy tű­nik, Szí­ri­á­ban él­nek ro­ko­nai. És ter­mé­sze­te­sen át­néz­tük a ma­gán­ira­ta­it is.

Va­jon a kép­ze­let műve volt csu­pán, vagy ez a szé­les, si­má­ra bo­rot­vált arc va­ló­ban kis­sé fe­szült­té, me­rev­vé vált?

– És? – kér­dez­te dr. Ro­berts.

– Sem­mi. Nem ta­lál­tunk sem­mit – vá­la­szol­ta Batt­le, és köz­ben ár­gus sze­mek­kel fi­gyelt.

Nem kö­vet­ke­zett be a kis meg­könnyeb­bült só­haj. Sem­mi ilyen egy­ér­tel­mű do­log nem tör­tént. Ám még­is úgy rém­lett, mint­ha az or­vos va­la­mi­vel nyu­god­tab­ban he­lyez­ked­ne el a ka­ros­szék­ben.

– És ezért el­jött hoz­zám.

– Ahogy mond­ja.

Az or­vos szem­öl­dö­ke egy kis­sé meg­emel­ke­dett, ra­vasz te­kin­te­te pe­dig Batt­le sze­mé­be mé­lyedt.

– Át akar­ja néz­ni az én ma­gán­jel­le­gű ira­ta­i­mat is?

– Ez volt a szán­dé­kom.

– Van ház­ku­ta­tá­si pa­ran­csa?

– Nincs.

– Nos, azt hi­szem, úgy­is könnyen meg tud­ná sze­rez­ni. Nem áll szán­dé­kom­ban meg­ne­he­zí­te­ni a dol­gát. Nem túl kel­le­mes ér­zés ugyan, ami­kor az em­bert gyil­kos­ság­gal gya­nú­sít­ják, de maga iga­zán nem te­het róla, hi­szen csak azt te­szi, ami a kö­te­les­sé­ge.

– Kö­szö­nöm, uram – fe­lel­te őszin­te há­lá­val Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Na­gyon mél­tá­nyo­lom a ked­ves­sé­gét. Re­mé­lem, a töb­bi­ek is ilyen meg­ér­tő­ek lesz­nek.

– Ad­juk meg a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré – mond­ta jó­ked­vű­en Ro­berts. – Mára be­fe­jez­tem a ren­de­lést – foly­tat­ta. – Most meg­lá­to­ga­tom a be­te­ge­i­met. Itt ha­gyom ma­gá­nak a kul­csa­i­mat, vál­tok pár szót a tit­kár­nőm­mel, és már­is ked­vé­re ko­to­rász­hat.

– Nagy­sze­rű – mond­ta Batt­le. – Fel­te­het­nék még né­hány kér­dést, mi­előtt tá­vo­zik?

– A teg­nap es­té­vel kap­cso­lat­ban? Min­dent el­mond­tam, amit csak tud­tam.

– Nem az­zal kap­cso­la­to­san. In­kább sze­mé­lyes jel­le­gű­e­ket.

– Nos, hall­juk, mit akar tud­ni?

– Sze­ret­ném, ha rö­vi­den vá­zol­ná a pá­lyá­ját, dr. Ro­berts. Szü­le­tés­sel, há­zas­ság­gal meg ilyes­mi­vel.

– Leg­alább némi gya­kor­la­tot szer­zek a Ki ki­cso­da szó­cik­ké­hez – fe­lel­te szá­ra­zon Ro­berts. – A kar­ri­e­rem egé­szen si­má­nak mond­ha­tó. Sh­rops­hire-i va­gyok, Lud­low-ban szü­let­tem. Apám­nak ott volt pra­xi­sa. Ti­zen­öt éves vol­tam, ami­kor meg­halt. Sh­rews­bu­ry­ben kezd­tem el a ta­nul­má­nya­i­mat, majd mi­ként apám, én is az or­vo­si fa­kul­tás­ra je­lent­kez­tem. A St. Chris­to­pher Egye­te­men vé­gez­tem, de gon­do­lom, az or­vo­si ta­nul­má­nya­im­ról már úgy­is min­dent tud.

– Igen, uram, en­nek va­ló­ban utá­na­néz­tem. Egyet­len gye­rek, vagy ne­tán van test­vé­re?

– Nincs test­vé­rem. A szü­le­im el­huny­tak, én meg agg­le­gény ma­rad­tam. Elég er­ről ennyi? Eb­ben a ren­de­lő­ben ko­ráb­ban dr. Emery volt a tár­sam. Ő mint­egy ti­zen­öt év­vel ez­előtt vo­nult vissza. Ír­or­szág­ban él. Meg tu­dom adni a cí­mét, ha akar­ja. Raj­tam kí­vül eb­ben a ház­ban él még egy sza­kács­nő, egy szo­ba­lány és egy ta­ka­rí­tó­nő. A tit­kár­nőm na­pon­ként jön be dol­goz­ni. Jól ke­re­sek, és a be­te­ge­im­nek csak tisz­te­sen ala­csony szá­za­lé­kát te­szem el láb alól. Na, eh­hez mit szól?

Batt­le fő­fel­ügye­lő el­mo­so­lyo­dott.

– Meg­le­he­tő­sen ve­lős be­szá­mo­lót adott, dr. Ro­berts. Na­gyon örü­lök, hogy van hu­mor­ér­zé­ke. Még va­la­mit sze­ret­nék meg­kér­dez­ni.

– Fő­fel­ügye­lő, én rop­pant er­köl­csös em­ber va­gyok.

– Ó, nem, nem ilyes­mi­re gon­dol­tam. Arra akar­tam kér­ni, adja meg ne­kem né­hány ba­rát­ja ne­vét, mond­juk né­gyét, aki­vel évek óta szo­ros is­me­ret­ség­ben áll. Re­fe­ren­cia­kép­pen, ha érti, mire gon­do­lok.

– Igen, azt hi­szem, ér­tem. Hadd gon­dol­kod­jam. Gon­do­lom, olyan em­be­rek­nek örül­ne job­ban, akik most Lon­don­ban van­nak..

– Va­ló­ban, ez meg­könnyí­te­né a dol­go­mat, de nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges.

Az or­vos né­hány per­cig gon­dol­ko­dott, majd le­fir­kan­tott négy ne­vet, és lak­cí­met, és a pa­pírt oda­tol­ta Batt­le elé.

– Meg­fe­lel? Pil­la­nat­nyi­lag őket tar­tom a leg­jobb­nak.

Batt­le fi­gyel­me­sen el­ol­vas­ta, elé­ge­det­ten bó­lin­tott, majd bel­ső zse­bé­be rak­ta a lis­tát.

– Csak a ki­zá­rás vé­gett kell – ma­gya­ráz­ta. – Mi­nél előbb túl­ju­tok va­la­kin, és kez­dek fog­lal­koz­ni a kö­vet­ke­ző­vel, an­nál job­ban jár min­den­ki. Egé­szen bi­zo­nyos­nak kell len­nem ab­ban, hogy pél­dá­ul maga, dok­tor úr, nem volt rossz vi­szony­ban a né­hai Mr. Sha­i­ta­ná­val, hogy nem volt sze­mé­lyes vagy üz­le­ti kap­cso­la­ta vele, hogy ő soha nem sér­tet­te meg ma­gát, és ezért ma­gá­nak nem volt oka bosszú­ra. Ta­lán el is hi­szem, ami­kor azt mond­ja, csak fe­lü­le­te­sen is­mer­te, ám ez nem hit kér­dé­se. Meg kell bi­zo­nyo­sod­nom róla.

– Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tem. Vég­té­re is ma­gá­nak min­den­kit ha­zug­nak kell tar­ta­nia, míg be nem bi­zo­nyo­so­dik, hogy az iga­zat mond­ta. Íme, a kul­csa­im, fő­fel­ügye­lő. Ez az író­asz­tal fi­ók­ja­i­hoz való, ez meg az irat­szek­ré­nyé, a ki­csi pe­dig a mé­reg­szek­ré­nyé. Ké­rem, ok­vet­le­nül zár­ja be őket újra. Ta­lán az a leg­jobb, ha né­hány szót vál­tok a tit­kár­nőm­mel…

Meg­nyo­mott egy gom­bot az író­asz­ta­lán.

Egy ér­tel­mes arcú, fi­a­tal nő lé­pett be.

– Hí­va­tott, dok­tor úr?

– Ez Bur­gess kis­asszony, az úr pe­dig Batt­le fő­fel­ügye­lő, a Scot­land Yard­ról.

Bur­gess kis­asszony fa­gyos pil­lan­tást ve­tett a fő­fel­ügye­lő­re. Te­kin­te­té­vel mint­ha azt kér­dez­te vol­na: – Uram te­rem­tőm, hát ez meg mi­fé­le ál­lat­faj­ta?

– Há­lás len­nék, Bur­gess kis­asszony, ha kész­ség­gel vá­la­szol­na a fő­fel­ügye­lő úr kér­dé­se­i­re, és ké­rem, ad­jon meg neki min­den se­gít­sé­get.

– Ahogy óhajt­ja, dok­tor úr.

– Nos – mond­ta Ro­berts, és fel­állt –, ak­kor én me­gyek is. Be­le­tet­te a mor­fint a tás­kám­ba? Lock­he­art úr­nál szük­sé­gem lesz rá.

Ki­vi­har­zott, de köz­ben még uta­sí­tá­so­kat adott a sar­ká­ban lép­de­lő tit­kár­nő­jé­nek.

– Ké­rem, Batt­le fő­fel­ügye­lő, ha hí­vat­ni óhajt, csak nyom­ja meg azt a gom­bot – mond­ta a tit­kár­nő, mi­után vissza­jött.

Batt­le meg­kö­szön­te, majd mun­ká­hoz lá­tott.

Ala­po­san és mód­sze­re­sen kez­dett vizs­gá­lód­ni, bár nem na­gyon hit­te, hogy bár­mi je­len­tő­set ta­lál. Ro­berts kész­sé­ges együtt­mű­kö­dé­se en­nek még a hal­vány re­mé­nyét is meg­sem­mi­sí­tet­te. Ro­berts nyil­ván­va­ló­an nem os­to­ba. Ter­mé­sze­te­sen tud­ta, hogy a ház­ku­ta­tás meg fog tör­tén­ni, és en­nek meg­fe­le­lő­en in­téz­ke­dett. En­nek el­le­né­re volt némi es­he­tő­sé­ge an­nak, hogy Batt­le még­is meg­ta­lál­ja a nyo­mot, amit ke­re­sett, mi­vel Ro­berts va­ló­já­ban nem volt tisz­tá­ban a ke­re­sés va­ló­di cél­já­val.

Batt­le fő­fel­ügye­lő ki­nyi­tott és be­zárt fi­ó­ko­kat, át­né­zett re­ke­sze­ket, egy csekk-köny­vet, fel­mér­te a ki­fi­ze­tet­len szám­lák össze­gét, ki­kö­vet­kez­tet­te, ezek mi­lyen jel­le­gű­ek, ala­po­san át­ta­nul­má­nyoz­ta Ro­berts be­tét­köny­vét, át­néz­te a be­te­ge­i­ről ké­szült jegy­ze­te­it, és egy­ál­ta­lán, nem ha­gyott ki egyet­len írá­sos fel­jegy­zést sem. Az ered­mény, mond­hat­ni, le­súj­tó volt. Ez­u­tán meg­néz­te a mé­reg­szek­rény tar­tal­mát, fel­je­gyez­te azon cé­gek ne­vét, ame­lyek­től az or­vos nagy­ban vá­sá­rolt, va­la­mint az el­len­őr­zés mód­sze­re­it, az­u­tán újra be­zár­ta a szek­rény­két, majd át­tért az irat­szek­rény­re. Bár en­nek a tar­tal­ma sok­kal sze­mé­lye­sebb jel­le­gű volt, Batt­le ott sem ta­lált sem­mi fi­gye­lem­re mél­tót. Meg­ráz­ta a fe­jét, le­ült az or­vos szé­ké­be, és meg­nyom­ta a gom­bot az író­asz­ta­lon.

Bur­gess kis­asszony pél­dás gyor­sa­ság­gal je­lent meg. Batt­le ud­va­ri­a­san arra kér­te, hogy fog­lal­jon he­lyet, majd mi­előtt el­dön­töt­te vol­na, mi­lyen mód­szer­rel szo­rít­ja sa­rok­ba, né­hány per­cig csak fi­gyel­te. Nyom­ban ész­lel­te a tit­kár­nő­ből ára­dó el­len­sé­ges­sé­get, és nem tud­ta, va­jon en­nek a fo­ko­zá­sá­val gát­lás­ta­la­nabb meg­nyi­lat­ko­zás­ra tud­ja-e kény­sze­rí­te­ni, avagy gyen­gé­debb mód­szer szük­sé­gel­te­tik.

– Gon­do­lom, kis­asszony, tud­ja, mi­ről van szó – szó­lalt meg vé­gül.

– Dr. Ro­berts el­mond­ta – kö­zöl­te a tit­kár­nő kur­tán.

– Meg­le­he­tő­sen ké­nyes ügy – mond­ta a fő­fel­ügye­lő.

– Va­ló­ban?

– Elég ocs­mány his­tó­ria. A négy gya­nú­sí­tott kö­zül egy biz­to­san bű­nös. Azt sze­ret­ném tud­ni, lát­ta-e va­la­ha Mr. Sha­i­ta­nát?

– Soha.

– És dr. Ro­berts sem be­szélt róla?

– Nem… azaz még­is. Úgy egy hete a dok­tor úr arra kért, ír­jam be a nap­tá­rá­ba, hogy ti­zen­nyol­ca­di­kán ne­gyed ki­lenc­kor Mr. Sha­i­ta­ná­nál va­cso­rá­zik.

– És ek­kor hal­lott elő­ször Mr. Sha­i­ta­ná­ról?

– Igen.

– Soha nem ol­va­sott róla az új­ság­ban? Elég gyak­ran sze­re­pelt a tár­sa­sá­gi ro­vat­ban.

– Nincs ne­kem időm arra, hogy a tár­sa­sá­gi ro­va­tot ol­vas­gas­sam.

– Azt el­hi­szem – mond­ta ud­va­ri­a­san a fő­fel­ügye­lő. – Nos, hát így áll a hely­zet – foly­tat­ta. – A négy gya­nú­sí­tott mind­egyi­ke azt ál­lít­ja, hogy csak fe­lü­le­te­sen is­mer­te Mr. Sha­i­ta­nát. Ám egyi­kük még­is elég jól is­mer­te ah­hoz, hogy meg­öl­je. Ne­kem pe­dig az a dol­gom, hogy ki­nyo­moz­zam, me­lyi­kük tet­te.

Kí­nos csend állt be. Bur­gess kis asszonyt lát­ha­tó­an egy csep­pet sem ér­de­kel­ték Batt­le fő­fel­ügye­lő mun­ká­já­nak ke­ser­vei. Az ő dol­ga az volt, hogy en­ge­del­mes­ked­jék a mun­kál­ta­tó­já­nak, s ezért csak ült, és hall­gat­ta, amit a fő­fel­ügye­lő mon­dott, ké­szen arra, hogy bár­mely neki cím­zett kér­dés­re meg­ad­ja a vá­laszt.

– Tud­ja, Bur­gess kis­asszony – szó­lalt meg a fő­fel­ügye­lő, aki most már érez­te a fel­adat ne­héz­sé­gét, de nem hát­rált meg – azt hi­szem, maga fel sem fog­ja, mi­lyen ne­héz is a mi mun­kánk. Az em­be­rek pél­dá­ul min­den­fé­lét össze­hor­da­nak. És bár le­het, hogy egy sza­vu­kat sem hisszük el, még­is min­dent ész­ben kell tar­ta­nunk. Ez kü­lö­nö­sen az ilyen tí­pu­sú ügyek­ben ne­héz. Iga­zán nem aka­rom a ke­gyed ne­mét bí­rál­ni, az azon­ban két­ség­te­len, hogy ami­kor egy nő el­ve­szí­ti a fe­jét, ak­kor haj­la­mos a tá­ma­dás­ra. Vá­das­ko­dik, ho­má­lyos cél­zá­so­kat tesz, min­den­fé­le múlt­bé­li plety­ká­kat éleszt fel, ame­lyek­nek nagy va­ló­szí­nű­ség­gel sem­mi kö­zük sincs a do­log­hoz.

– Azt akar­ja mon­da­ni – sze­gez­te a kér­dést a fő­fel­ügye­lő­nek Bur­gess kis­asszony –, hogy a má­sik há­rom kö­zül va­la­ki rosszat mon­dott a dok­tor úr­ról?

– Va­ló­já­ban nem mon­dott sem­mit – fe­lel­te óva­to­san Batt­le. – Ám ak­kor is fel­kel­tet­te va­la­mi a fi­gyel­me­met. Egy be­teg ha­lá­lá­nak gya­nús kö­rül­mé­nyei. Va­ló­szí­nű­leg kép­te­len­ség az egész. Szin­te res­tel­lem meg­kér­dez­ni er­ről a dok­tor urat.

– Gon­do­lom, va­la­ki elő­ás­ta azt a his­tó­ri­át Mrs. Gra­ves­ről – mond­ta dü­hö­sen a tit­kár­nő. – Gya­lá­zat, mi­ket össze nem be­szél­nek az em­be­rek olyas­mi­ről, ami­ről fo­gal­muk sincs. Na­gyon sok öreg­asszony vi­sel­ke­dik így, az a má­ni­á­juk, hogy min­den­ki meg akar­ja őket mér­gez­ni: a ro­ko­na­ik, a cse­lé­de­ik, sőt még az or­vo­suk is. Mrs. Gra­ves­nek már há­rom or­vo­sa volt, mi­előtt dr. Ro­berts­hez ke­rült vol­na, és ami­kor vele kap­cso­lat­ban is el­kezd­te eze­ket az őrült­sé­ge­ket, dr. Ro­berts könnyű szív­vel adta át dr. Lee­nek. Azt mond­ta, ilyen ese­tek­ben ez az egyet­len he­lyes lé­pés. És dr. Lee után dr. Ste­ele be­te­ge lett, majd dr. Far­me­ré, míg vé­gül meg­halt sze­gény­ke.

– El sem hin­né, mi­lyen sem­mi­sé­gek­ből ke­let­kez­nek a plety­kák – mond­ta Batt­le. – Va­la­hány­szor egy or­vos hasz­not húz egyik be­te­ge ha­lá­lá­ból, va­la­ki min­dig el­in­dít­ja a szó­be­szé­det. Iga­zán nem lá­tom be, mi­ért ne hagy­hat­na a há­lás be­teg ki­sebb vagy akár na­gyobb össze­get az őt mind­vé­gig gon­do­san ke­ze­lő or­vos­ra..

– Sze­rin­tem min­dig a ro­ko­nok kez­dik – vé­le­ke­dett Bur­gess kis­asszony. – Azt hi­szem, a ha­lál a leg­rosszab­bat hoz­za ki az em­ber­ből. Még ki sem hűlt a te­tem, már­is azon ci­va­kod­nak, hogy ki mit fog örö­köl­ni. Sze­ren­csé­re dr. Ro­berts­nek soha nem volt ilyen gond­ja. Min­dig azt mond­ja, re­mé­li, a be­te­gei nem hagy­nak rá sem­mit. Ha jól tu­dom, egy íz­ben örö­költ öt­ven fon­tot, va­la­mint két séta pál­cát meg egy arany­órát, de mást nem.

– Mi­lyen ne­héz is a dip­lo­más em­ber éle­te! – só­haj­tot­ta Batt­le. – Min­dig ki van téve a zsa­ro­lás­nak. A leg­ár­tat­la­nabb ügyek­nek is oly­kor bot­rány­sza­guk van. A rossz­nak még az ár­nyé­kát is ke­rül­nie kell egy or­vos­nak, vagy­is ál­lan­dó­an ré­sen kell len­nie.

– Sok igaz­ság van ab­ban, amit mond – is­mer­te el Bur­gess kis­asszony. – Az or­vo­sok so­kat szen­ved­nek a hisz­té­ri­kus nők­től.

– Ez a he­lyes ki­fe­je­zés: hisz­té­ri­kus nők. Én is úgy vé­lem, ez min­den­nek az alap­ja.

– Gon­do­lom, arra a ré­mes Mrs. Crad­dock­ra cé­loz.

Batt­le úgy tett, mint­ha töp­ren­ge­ne.

– Nézzük csak, mi­kor is volt… há­rom éve? Nem, ré­geb­ben.

– Négy vagy öt éve le­he­tett. Ő az­tán va­ló­ban rop­pant ki­egyen­sú­lyo­zat­lan volt. Na­gyon örül­tem, hogy kül­föld­re uta­zott, és dr. Ro­berts is meg­könnyeb­bült. A leg­haj­me­resz­tőbb ha­zug­sá­gok­kal trak­tál­ta a fér­jét, ami ezek­nél igen gya­ko­ri. És az a sze­gény em­ber amúgy is rossz ál­la­pot­ban volt, be­te­ges­ked­ni kez­dett. Lép­fe­né­ben halt meg, amit egy fer­tő­zött bo­rot­va­ecset­től ka­pott.

– Ezt el is fe­lej­tet­tem – szí­nész­ke­dett Batt­le.

– És ak­kor az asszony kül­föld­re uta­zott, és nem sok­kal ké­sőbb meg is halt. Min­dig rossz vé­le­mé­nyem volt róla, az a faj­ta nő volt, akit, azt hi­szem, fér­fi­fa­ló­nak mon­da­nak.

– Is­me­rem a faj­tá­ját – bó­lin­tott Batt­le. – Va­ló­ban na­gyon ve­szé­lyes. A leg­jobb, ha az ilyet nagy ív­ben el­ke­rü­lik az or­vo­sok. Mint­ha még arra is em­lé­kez­tem vol­na, hol halt meg…

– Azt hi­szem, Egyip­tom­ban. Vér­mér­ge­zés­ben. Ott fer­tőz­te meg va­la­mi.

– Még az is ne­héz le­het egy or­vos­nak – vál­toz­ta­tott hir­te­len a be­szél­ge­tés irá­nyán Batt­le –, ha arra gya­nak­szik, hogy egyik be­te­gét a ro­ko­nai mér­ge­zik meg. Mert mit te­het ilyen­kor? Meg kell bi­zo­nyo­sod­nia róla, enél­kül ugyan­is kény­te­len hall­gat­ni. És hogy­ha az utób­bi meg­ol­dást vá­laszt­ja, ké­sőbb nem szól­hat egy rossz szót sem. Kí­ván­csi va­gyok, va­jon dr. Ro­berts ke­rült-e már ilyen hely­zet­be.

– Nem hi­szem – vá­la­szol­ta töp­reng­ve Bur­gess kis­asszony. – Ilyes­mit még soha nem hal­lot­tam tőle.

– Pusz­tán sta­tisz­ti­kai szem­pont­ból is ér­de­kes len­ne tud­ni, hány be­te­ge hal meg egy or­vos­nak éven­te. Gon­do­lom, már jó né­hány éve dr. Ro­berts al­kal­ma­zott­ja…

– Hét éve.

– És az­óta kö­rül­be­lül hány ha­lál­eset tör­tént?

– Ezt ne­héz vol­na meg­mon­da­ni. – Bur­gess kis­asszony egé­szen el­me­rült a szá­mol­ga­tás­ban. Me­rev­sé­ge fel­ol­dó­dott, és tel­je­sen gya­nút­lan­ná vált. – Bár pon­to­san nem em­lék­szem, úgy hét-nyolc, vagy­is össze­sen ta­lán har­minc.

– Ak­kor úgy vé­lem, dr. Ro­berts jobb or­vos, mint a töb­bi – kö­zöl­te nyá­ja­san Batt­le. – És úgy sej­tem, a pá­ci­en­se­i­nek zöme a ma­ga­sabb tár­sa­dal­mi ré­te­gek­ből ke­rül ki. Ők meg­en­ged­he­tik ma­guk­nak a gon­dos or­vo­si el­lá­tást.

– Dr. Ro­berts na­gyon nép­sze­rű. Ki­vá­ló di­ag­nosz­ta.

Batt­le só­hajt­va fel­állt.

– At­tól tar­tok, egy kis­sé el­ka­lan­doz­tam a fel­ada­tom­tól, ami an­nak a meg­ál­la­pí­tá­sa vol­na, volt-e va­la­mi kap­cso­lat dr. Ro­berts és Mr. Sha­i­ta­na kö­zött. Egé­szen biz­tos ben­ne, hogy nem volt a dok­tor be­te­ge?

– Igen.

– Nem le­het, hogy más ne­vet hasz­nált? – Batt­le oda­nyúj­tott egy fény­ké­pet a tit­kár­nő­nek. – Fel­is­me­ri?

– Mi­lyen szín­pa­di­as kül­se­jű fér­fi! Nem, soha nem lát­tam itt.

– Hát ak­kor vé­gez­tünk is – mond­ta só­hajt­va Batt­le. – Na­gyon há­lás va­gyok a dok­tor úr­nak, ami­ért ilyen kel­le­mes­sé tet­te az együtt­mű­kö­dést. Len­né szí­ves ezt meg­mon­da­ni neki? Ké­rem, azt is kö­zöl­je vele, hogy most át­té­rek a ket­tes szá­mú gya­nú­sí­tott­ra. Vi­szont­lá­tás­ra, Bur­gess kis­asszony, és na­gyon kö­szö­nöm a se­gít­sé­get.

Ke­zet fog­tak, majd Batt­le tá­vo­zott. Már az ut­cán sé­tált, ami­kor elő­vett a zse­bé­ből egy apró no­teszt, és az R betű alá fel­írt né­hány dol­got.

Mrs. Gra­ves? Va­ló­szí­nűt­len.

Mrs. Crad­dock?

Sem­mi örök­ség.

Nőt­len (kár).

Be­te­gek ha­lá­la fel­de­rí­ten­dő. Ne­héz.

Be­csuk­ta a no­teszt, majd be­for­dult a Lon­don és Wes­sex Bank Lan­cas­ter Gate-i fi­ók­já­nak aj­ta­ján. Iga­zol­vá­nyá­nak fel­mu­ta­tá­sa után sze­mé­lye­sen az igaz­ga­tó fo­gad­ta.

– Jó reg­gelt, uram. Ha jól tu­dom, dr. Geoff­rey Ro­berts az önök ügy­fe­le.

– Jól tud­ja, fő­fel­ügye­lő úr.

– Szük­sé­gem len­ne némi fel­vi­lá­go­sí­tás­ra a szó­ban for­gó sze­mély bank­szám­lá­ját il­le­tő­en, né­hány évre vissza­me­nő­leg.

– Rög­tön utá­na­né­zek.

A rá­kö­vet­ke­ző fél óra nem volt ép­pen hí­ján a bo­nyo­dal­mak­nak. Vé­gül Batt­le só­hajt­va zseb­re vá­gott egy szá­mok­kal te­le­írt pa­pírt.

– Meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett? – ér­dek­lő­dött a bank­igaz­ga­tó.

– Nem. Egyet­len hasz­nál­ha­tó nyo­mot sem ta­lál­tam. De azért kö­szö­nöm a fá­ra­do­zá­sát.

Ugyan­eb­ben a perc­ben dr. Ro­berts ép­pen a ke­zét mos­ta a ren­de­lő­ben, és a vál­la fö­lött oda­szólt Bur­gess kis­asszony­nak.

– Mit mű­velt a ma­kacs kopó? Fel­for­ga­tott min­dent, ma­gát meg ki­for­gat­ta, mi?

– Be­lő­lem ugyan nem so­kat tu­dott ki­szed­ni – mond­ta Bur­gess kis­asszony, és össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját.

– Drá­ga­sá­gom, fe­les­le­ges bűn­bá­nó­an tit­ko­lóz­nia. Arra kér­tem ma­gát, mond­jon el a fő­szi­mat­nak min­dent, amit tud­ni akar. Mel­les­leg, mit akart tud­ni?

– Ó, ál­lan­dó­an azon lo­va­golt, hogy maga is­me­ri-e azt a Sha­i­ta­nát, sőt még azt is fel­té­te­lez­te, hogy ne­tán ál­né­ven jár­ha­tott itt be­teg­ként. Meg­mu­tat­ta a fény­ké­pét is. Hogy mi­cso­da szín­pa­di­as kül­se­jű fér­fi!

– Ki, Sha­i­ta­na? No, igen, sze­re­tett a mo­dern Me­fisz­tó sze­re­pé­ben tet­sze­leg­ni. Tu­laj­don­kép­pen nem is csi­nál­ta rosszul. És még mit kér­de­zett Batt­le?

– Mást nem na­gyon. Il­let­ve Mrs. Gra­vesszel kap­cso­lat­ban va­la­ki bo­ga­rat tett a fü­lé­be, aki, tud­ja, egy idő­ben annyit zak­la­tott ben­nün­ket…

– Gra­ves? Gra­ves? Ja, igen, az öreg Mrs. Gra­ves. No, ez rend­kí­vül mu­lat­sá­gos. – Az or­vos jó­ked­vű­en fel­ne­ve­tett. – Ez tény­leg rop­pant mu­lat­sá­gos.

És vi­dá­man ebé­del­ni in­dult.