TIZENEGYEDIK FEJEZET
 Mrs. Lorrimer

A meg­adott cí­men, egy csen­des ut­cá­ban, egy rend­ben tar­tott, igen ta­ka­ros há­zacs­ka állt. Az aj­ta­ja fe­ke­té­re volt fest­ve, ami éle­sen el­ütött a lép­csők fe­hér­sé­gé­től, a sár­ga­réz ko­pog­ta­tó és ki­lincs ra­gyo­gott a dél­utá­ni nap­fény­ben.

Az aj­tót egy idő­secs­ke szo­ba­lány nyi­tot­ta ki, aki ma­ku­lát­lan fe­hér kö­tényt és bó­bi­tát vi­selt.

Po­i­rot kér­dé­sé­re azt vá­la­szol­ta, hogy úr­nő­je ott­hon tar­tóz­ko­dik.

Kes­keny lép­cső­so­ron ve­zet­te fel a fér­fit.

– Kit je­lent­he­tek be, uram?

– M. Her­cu­le Po­i­rot-t.

Egy szo­ká­sos L ala­kú sza­lon­ba ve­zet­ték. Po­i­rot kör­be­pil­lan­tott. Meg­fi­gyel­te a rész­le­te­ket. Jó mi­nő­sé­gű, szé­pen fé­nye­zett öreg bú­tor. A szé­ke­ket és ka­na­pé­kat fé­nyes bú­tor­kár­pit fed­te. Kö­rös-kö­rül né­hány ré­gi­mó­di íz­lés­re val­ló ezüst fény­kép­ke­ret. Emel­lett volt ele­gen­dő tér és vi­lá­gos­ság, egy ma­gas vá­zá­ban pe­dig fel­tű­nő­en szép kri­zan­té­mok vol­tak.

Mrs. Lor­ri­mer a lá­to­ga­tó elé ment. Ami­kor ke­zet fo­gott Po­i­rot-val, a meg­le­pe­tés leg­hal­vá­nyabb je­lét sem mu­tat­ta. Hellyel kí­nál­ta, majd maga is le­ült, és meg­je­gyez­te, hogy kel­le­mes az idő…

Hall­gat­tak.

– Re­mé­lem, ma­dame – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot –, meg­bo­csát­ja lá­to­ga­tá­so­mat.

Mrs. Lor­ri­mer egye­ne­sen rá­né­zett, és meg­kér­dez­te:

– Szak­mai jel­le­gű a lá­to­ga­tá­sa?

– Be­val­lom, igen.

– Gon­do­lom tud­ja, M. Po­i­rot, hogy bár min­den le­het­sé­ges in­for­má­ci­ót és se­gít­sé­get meg­adok Batt­le fő­fel­ügye­lő­nek és a rend­őr­ség­nek, arra sem­mi­kép­pen sem kény­sze­rít­het­nek, hogy ugyan­ezt te­gyem, egy nem­hi­va­ta­los nyo­mo­zó­val is.

– Ez­zel tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban va­gyok, ma­dame. Ha aj­tót mu­tat ne­kem, tel­jes­ség­gel alá­ve­tem ma­gam az aka­ra­tá­nak.

Mrs. Lor­ri­mer alig ész­re­ve­he­tő­en el­mo­so­lyo­dott.

– Nem fo­lya­mo­dom ilyen szél­ső­sé­ges meg­ol­dá­sok­hoz, M. Po­i­rot. Tíz per­cet szán­ha­tok ma­gá­ra. Egy bridzs­par­ti­ra me­gyek.

– Tíz perc ép­pen ele­gen­dő lesz szá­mom­ra: arra ké­rem, asszo­nyom, írja le, mi­lyen volt a szo­ba, ahol az este kár­tyáz­tak, az, ahol Mr. Sha­i­ta­nát meg­gyil­kol­ták.

Mrs. Lor­ri­mer­nek fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke.

– Mi­lyen kü­lö­nös kér­dés! Nem ér­tem a cél­ját.

– Ma­dame, ha az em­ber bri­dzse­zik, va­la­ki azt mond­hat­ja neki, mi­ért az ászt játssza ki, vagy hogy mi­ért a bu­bit vá­laszt­ja, ame­lyet üt a dáma, és mi­ért nem a ki­rályt, ame­lyik vi­szi az ütést. Nos, ha ön­nek ilyen jel­le­gű kér­dé­se­ket ten­né­nek fel, a vá­lasz, úgy gon­do­lom, meg­le­he­tő­sen hosszú és unal­mas len­ne! Ne­tán té­ve­dek?

Mrs. Lor­ri­mer hal­vá­nyan mo­soly­gott.

– Arra cé­loz, hogy eb­ben a játsz­má­ban maga a szak­ér­tő és én va­gyok a kez­dő. No jó – né­hány pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott. – Nagy szo­ba volt. Ren­ge­teg hol­mi­val.

– Le tud­ná írni a be­ren­de­zés egy ré­szét?

– Volt pél­dá­ul né­hány üveg­vi­rág – mo­dern és meg­le­he­tő­sen szép da­ra­bok. Volt még, ha jól em­lék­szem, né­hány kí­nai vagy ja­pán fest­mény. És egy la­pos tál­ban ki­csi pi­ros tu­li­pá­nok, fan­tasz­ti­ku­san ko­ra­i­ak.

– És még mi?

– Más­ra nem em­lék­szem rész­le­te­sen.

– Em­lék­szik a bú­tor­kár­pit szí­né­re?

– Va­la­mi sely­mes anyag volt. Ennyit tu­dok.

– Ész­re­vett az ap­róbb tár­gyak kö­zül va­la­mit?

– Nem, saj­nos nem. Ren­ge­teg volt be­lő­lük. Azt tu­dom, hogy az egész szo­bán meg­lát­szott a gyűj­tő keze nyo­ma.

Egy perc­nyi csend után Mrs. Lor­ri­mer kény­sze­re­dett mo­sollyal kö­zöl­te:

– At­tól tar­tok, nem vol­tam nagy se­gít­sé­gé­re.

– Van még va­la­mi. – Po­i­rot elő­vet­te az ered­mény­la­po­kat. – Íme az első há­rom le­ját­szott rob­ber. A pon­tok alap­ján vissza tud­ná idéz­ni a le­osz­tá­so­kat?

– Hadd néz­zem! – Mrs. Lor­ri­mert lát­ha­tó­an ér­de­kel­te a do­log. A pa­pí­rok fölé ha­jolt.

– Az első rob­ber­ben Me­re­dith kis­asszony volt a part­ne­rem a fér­fi­ak el­len. Az első le­osz­tás­ban négy pik­ket ját­szot­tunk. Tel­je­sí­tet­tük, sőt volt egy szürt­rikk is. A kö­vet­ke­ző le­osz­tás­nál két káró volt a li­cit, de dr. Ro­berts csak egyet tu­dott meg­csi­nál­ni. A har­ma­dik le­osz­tás­nál, ha jól em­lék­szem, meg­le­he­tő­sen hosszú volt a li­cit. Me­re­dith kis­asszony passzolt. Des­pard őr­nagy egy kőrt mon­dott be. Én is passzol­tam, dr. Ro­berts há­rom treff­re ug­rott. Me­re­dith kis­asszony erre be­mon­dott há­rom pik­ket, Des­pard őr­nagy pe­dig négy ká­rót. Én ezt meg­kont­ráz­tam. Dr. Ro­berts erre négy kőrt mon­dott, és egyet buk­tak.

– Épa­tant![8] – ki­ál­tott fel Po­i­rot. – Mi­cso­da me­mó­ria!

Mrs. Lor­ri­mer ügyet sem ve­tett rá, és foly­tat­ta:

– A kö­vet­ke­ző le­osz­tás­nál Des­pard őr­nagy passzolt, és én egy szan­za­dut li­ci­tál­tam. Dr. Ro­berts há­rom kőrt. A part­ne­rem passzolt. Des­pard négy­re emel­te a kőrt. Én meg­kont­ráz­tam, és ket­tőt buk­tak. Az­u­tán én osz­tot­tam, és mi ját­szot­tunk, még­pe­dig négy kőrt.

Fel­emel­te a kö­vet­ke­ző pa­pír­la­pot.

– Ez elég ne­héz – mond­ta Po­i­rot. – Des­pard őr­nagy meg­le­he­tő­sen össze­vissza fir­kál­ga­tott.

– Ha jól em­lék­szem, elő­ször mind­két ol­dal egyet-egyet bu­kott, az­u­tán dr. Ro­berts öt ká­rót mon­dott be, mi pe­dig meg­kont­ráz­tuk, és há­rom ütés­sel alul­ma­radt. Az­u­tán mi meg­csi­nál­tuk a há­rom treff be­mon­dást, de nyom­ban utá­na az el­len­fél pik­kel bell­be ke­rült. Mi öt tref­fel ju­tot­tunk bell­be. Ak­kor buk­tunk – szá­zat ír­hat­tak a vo­nal fölé. Az el­len­fél egy kört ját­szott, az­u­tán mi két szan­za­dut, majd vé­gül egy négy tref­fes li­cit­tel nyer­tük meg a rob­bert.

A har­ma­dik pa­pír­lap kö­vet­ke­zett.

– A har­ma­dik rob­ber nagy csa­ta volt, bár ár­tal­mat­lan­nak in­dult. Des­pard őr­nagy és Me­re­dith kis­asszony egy kört ját­szot­tak. Az­u­tán mi buk­tunk né­há­nyat, mi­köz­ben négy kőrt, il­let­ve négy pik­ket pró­bál­tunk tel­je­sí­te­ni. Utá­na az el­len­fél négy pik­kel bell­be ke­rült – meg sem kí­sé­rel­het­tük meg­ál­lí­ta­ni őket. Ez­u­tán há­rom játsz­má­ba is be­le­buk­tunk, sze­ren­csé­re kont­ra nél­kül. Mi szan­za­du­val ju­tot­tunk bell­be. Ak­kor kez­dő­dött az iga­zi csa­ta. Fel­vált­va bu­kott mind­két fél. Dr. Ro­berts túl­li­ci­tált, és bár egy-két íz­ben csú­fo­sat bu­kott, arra azért ez jó volt, hogy meg­ré­missze Me­re­dith kis­asszonyt, aki nem mer­te be­mon­da­ni a lap­ja­it. Ez­u­tán dr. Ro­berts két pik­ket mon­dott, erre én há­rom ká­ró­val vá­la­szol­tam, mire ő négy szan­za­dut li­ci­tált, én öt pik­ket, és ek­kor hir­te­len be­mond­ta a hét ká­rót. Az el­len­fél ter­mé­sze­te­sen meg­kont­ráz­ta. Sem­mi alap­ja nem volt a dok­tor­nak egy ilyen li­cit­re. Szin­te a cso­dá­val ha­tá­ros mó­don meg­csi­nál­tuk a nagy szle­met. Őszin­tén szól­va, ami­kor ki­te­rí­tet­te az asz­tal­ra a lap­ja­it, egy fi­karc­nyi esélyt sem ad­tam neki. Ha az el­len­fél kőr­rel in­dít, hár­mat bu­kunk. Sze­ren­csé­re a treff­királlyal in­dí­tot­tak, és így meg­csi­nál­tuk. Rop­pant iz­gal­mas volt.

– Je cro­is bien[9] – nagy szlem bell­ben, kont­ráz­va! Nem cso­da, hogy nagy volt az iz­ga­lom! Be kell vall­jam, én nem bí­rom a szle­me­ket ide­gek­kel. Én na­gyon jól meg­va­gyok az ala­cso­nyabb li­ci­tek­kel.

– Hely­te­len – mond­ta ener­gi­ku­san Mrs. Lor­ri­mer. – A já­té­kot ren­de­sen kell ját­sza­ni.

– Úgy érti, vál­lal­ni kell a koc­ká­za­tot?

– Ha a li­cit kor­rekt, nincs koc­ká­zat. Csak ma­te­ma­ti­kai bi­zo­nyos­ság van. Saj­nos, na­gyon ke­ve­sen li­ci­tál­nak iga­zán jól. Is­me­rik a nyi­tó li­ci­te­ket, de ké­sőbb el­ve­szí­tik a fe­jü­ket. Nem tud­nak kü­lönb­sé­get ten­ni egy ütő la­pok­kal teli le­osz­tás és egy rossz la­pok nél­kü­li le­osz­tás kö­zött. No de csak nem fo­gok itt ma­gá­nak elő­a­i­dást tar­ta­ni a bridzs­ről és a vesz­tés­ről, M. Po­i­rot?!

– Pe­dig bi­zo­nyá­ra job­ban ját­sza­nám tőle, ma­dame! – Mrs. Lor­ri­mer to­vább ta­nul­má­nyoz­ta az ered­mény­la­po­kat.

– Az óri­á­si iz­gal­mak után a kö­vet­ke­ző le­osz­tá­sok meg­le­he­tő­sen unal­ma­sak vol­tak. Meg­van a ne­gye­dik pa­pír is? Ó, igen, itt kö­vet­kez­tek a bu­ká­sok mind­két ol­da­lon, sen­ki sem írt sem­mit a vo­nal alá…

– Ez gyak­ran meg­esik az idő elő­re­ha­lad­tá­val?

– Igen, oly­kor na­gyon sze­ré­nyek a le­osz­tá­sok, és csak utóbb jön az iz­ga­lom.

Po­i­rot össze­gyűj­töt­te a pa­pí­ro­kat, és meg­ha­jolt.

– Ma­dame, fo­gad­ja gra­tu­lá­ci­ó­mat! Em­lé­ke­ze­te a kár­tyák te­rén cso­dá­la­tos, egy­sze­rű­en cso­dá­la­tos! Mond­hat­ni, min­den egyes kár­tyá­ra em­lék­szik!

– Én is azt hi­szem.

– Az em­lé­ke­zet cso­dás aján­dék. Se­gít­sé­gé­vel a múlt so­sem vá­lik múlt­tá – úgy kép­ze­lem, hogy az ön em­lé­ke­ze­té­ben, ma­dame, a múlt min­den ese­mé­nye épp­oly tisz­tán él, mint a teg­na­pi napé. Így van?

Mrs. Lor­ri­mer gyors pil­lan­tást ve­tett Po­i­rot-ra. Sze­me tág­ra nyílt és el­sö­té­tült. Mind­ez azon­ban csak egy pil­la­na­tig tar­tott, utá­na vissza­nyer­te nagy­vi­lá­gi mo­do­rát. Csak­hogy Her­cu­le Po­i­rot nem az a faj­ta volt, akit egy­könnyen fél­re le­het ve­zet­ni. Tud­ta, hogy cél­zá­sa ta­lált.

Mrs. Lor­ri­mer fel­állt.

– Saj­nos, most el kell men­nem. Nem kés­he­tem el.

– A vi­lá­gért se. Én ké­rek el­né­zést, ami­ért fel­tar­tot­tam.

– Saj­ná­lom, hogy nem tud­tam töb­bet se­gí­te­ni.

– De hi­szen se­gí­tett – mond­ta Her­cu­le Po­i­rot.

– Alig­ha.

A hang­ja ha­tá­ro­zot­tan csen­gett.

– Pe­dig va­ló­ban se­gí­tett. El­mon­dott ne­kem va­la­mit, amit meg akar­tam tud­ni.

Az asszony nem kér­dez­te meg, mi az.

Po­i­rot a ke­zét nyúj­tot­ta.

– Kö­szö­nöm a tü­rel­mét, ma­dame.

– Fan­tasz­ti­kus em­ber maga, M. Po­i­rot – mond­ta az asszony, mi­köz­ben ke­zet fog­tak.

– Olyan va­gyok, ami­lyen­nek a jó­is­ten te­rem­tett, ma­dame.

– Azt hi­szem, ez va­la­mennyi­ünk­re vo­nat­ko­zik.

– Té­ved, ma­dame. Van, aki meg­pró­bál­ta tö­ké­le­te­sí­te­ni az Ő mű­vét. Pél­dá­ul Mr. Sha­i­ta­na.

– Ezt meg ho­gyan érti?

– Na­gyon jó íz­lé­se volt az ob­jets de ver­tu[10] és a bric-à-brac[11] te­rén, és ez­zel be kel­lett vol­na ér­nie. Ehe­lyett más dol­go­kat is gyűj­tött.

– Mi­fé­lé­ket?

– Nos, ne­vez­het­jük szen­zá­ci­ó­nak is.

– És nem gon­dol­ja, hogy ez ben­ne volt dans son ca­ractè­re?[12]

Po­i­rot gyá­szo­san meg­ráz­ta a fe­jét.

– Noha túl­sá­go­san is jól ját­szot­ta a sá­tán sze­re­pét, még­sem volt sá­tán. Au­fond[13] os­to­ba em­ber volt. És ezért halt meg.

– Mert os­to­ba volt?

– Ez a bűn, ma­dame, soha nem nyer bo­csá­na­tot, és min­dig el­nye­ri mél­tó bün­te­té­sét.

El­hall­gat­tak. Majd Po­i­rot azt mond­ta:

– Most tá­vo­zom. Ezer kö­szö­net a ked­ves­sé­gé­ért, ma­dame. Nem jö­vök töb­bet, ha­csak nem hí­vat.

Az asszony­nak a meg­le­pe­tés­től fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke. – Uram­is­ten, ugyan mi­ért kel­le­ne hí­vat­nom ma­gát, M. Po­i­rot?

– Le­het, hogy szük­sé­ge lesz rám. Ha igen, ak­kor jö­vök. Ezt ne fe­led­je.

Még egy­szer meg­ha­jolt, majd ki­ment a szo­bá­ból.

Az ut­cán azt mond­ta ma­gá­ban:

– Iga­zam van… biz­to­san iga­zam van. Csak így le­het!