TIZENKETTEDIK FEJEZET
Anne Meredith
Mrs. Oliver nagy nehézségek árán szabadította ki magát kétszemélyes autójának vezetőüléséből. A modern autók tervezői azt képzelik, hogy csakis szilfid térdek kerülnek a kormány alá. Ráadásul az alacsony ülés a divat. Ilyenformán egy meglehetősen terebélyesnek mondható középkorú hölgy csupán emberfeletti fészkelődés eredményeként tud kikászálódni az autóból. A vezető melletti ülés ráadásul meg volt pakolva térképekkel, egy kézitáskával, három regénnyel és egy nagy zacskó almával. Mrs. Oliver módfelett kedvelte az almát, és az a hír járta, hogy „Halál a szennyvízcsatornában” bonyolult cselekményének a kitalálásakor együltő helyében két és fél kilót megevett, s csupán egy óra tíz perccel azután tért magához, heves hasfájással, hogy jelenése lett volna egy tiszteletére adott, fontos díszebéden.
Egy végső, határozott lökést, valamint azt követően, hogy térdével megtaszította a makacskodó ajtót, Mrs. Oliver talán egy kissé túl hirtelen landolt a Wendon villa előtti járdán, amely tettét jelentékeny almacsutkazápor kísérte.
Nagyot sóhajtott, szalmakalapját ódivatúan hátratolta a fején, megelégedéssel vette szemügyre tweedszoknyáját, amelyet nem felejtett el felvenni, de kissé összeráncolta a homlokát, amikor ráébredt, hogy elmulasztotta másra cserélni magas sarkú londoni lakkcipőjét, majd kinyitotta a Wendon villa kapuját, és a kikövezett ösvényen elindult a bejárat felé. Megnyomta a csengőt, a kopogtatóval pedig, amely – igen eredeti módon – egy varangy fejét kívánta mintázni, vidám ritmust vert ki.
Mivel nem történt semmi, megismételte a műveletet. Újabb, mintegy másfél perces szünet után Mrs. Oliver fürge, léptekkel megkerülte az épületet, hogy felfedező körútra induljon.
Az apró, régimódi kertben, a ház mögött, őszirózsák és krizantémok összevisszaságát találta, a kert mögött, pedig egy rétet pillantott meg. A réten túl volt a folyó. Októberhez képest még melegen, sütött a nap.
A két lány épp akkor vágott át a réten, a ház irányába. Amikor a hátsó kapun át a kertbe léptek, az elől jövőnek szinte a földbe gyökerezett alába.
Mrs. Oliver odalépett hozzá.
– Hogy van, Meredith kisasszony? Emlékszik rám, ugye.
– Ó, hogyne… – Anne Meredith sietve kezet nyújtott. Tágra nyílt szeme rémületet tükrözött. Majd összeszedte magát.
– Ez itt a barátnőm, Dawes kisasszony, akivel együtt lakom – mondta, – a hölgy Mrs. Oliver.
A másik lány magas volt, élénk, és fekete hajú. Izgatottan megkérdezte:
– Maga Mrs. Oliver? Ariadne Oliver?!
– Igen – bólintott Mrs. Oliver, majd azt mondta Annenek: – Nos, kedveseim, üljünk le valahol, mert sok mindent kell magának elmondanom.
– Hogyne. És teázunk is…
– A tea ráér – mondta erre Miss Oliver.
Anne a kissé rozzant fonott kerti bútorokhoz vezette őket. Mrs. Olivernek masszívabb ülőalkalmatosságot választotta ki, mivel volt már néhány rossz tapasztalata gyatra nádbútorokkal.
– Nos, kedvesem – vágott bele lendületesen mondandójába –, azt hiszem, felesleges kertelnünk. Egyszerűen tennünk kell valamit a gyilkosság ügyében.
– Tennünk? – visszhangozta Anne.
– Természetesen – vágta rá Mrs. Oliver. – Azt ugyan nem tudom, maga mit gondol, nekem azonban egy csepp kétségem sincs, ki követhette el. Az az orvos. Hogy is hívják? Roberts? Igen, Roberts. Walesi név. Az ember soha ne bízzon a walesiekben. Hajdanán volt egy walesi dadám, aki egyszer elvitt Harrogate-be, és nélkülem tért haza. Nagyon labilis nő volt… De nem is ez az érdekes. A lényeg az, hogy Roberts a tettes, és össze kell dugnunk a fejünket, hogy ezt bebizonyítsuk.
Rhoda Dawes hirtelen felnevetett, majd elpirult.
– Bocsásson meg: De maga annyira más, mint amilyennek elképzeltem.
– Gondolom csalódott – mondta erre derűsen. Mrs. Oliver. – Semmi baj, már megszoktam. Nos, be kell bizonyítanunk, hogy Roberts tette.
– Hogyan? – kérdezte Anne.
– Ne légy már ilyen kishitű, Anne – kiáltott Rhoda Dawes. – Szerintem Mrs. Oliver zseniális, persze hogy ő mindent tud az ilyen dolgokról. Azt fogja tenni, amit Sven Hjerson is tenne.
Mrs. Oliver kissé elpirult híres-nevezetes finn detektívje nevének a hallatán.
– Meg kell tennünk – mondta –, és azt is megmondom magának, miért, gyermekem. Ugye nem akarja, hogy azt higgyék, maga tette?
– Miért hinnék azt? – kérdezte Anne egyre vörösebben.
– Tudja, milyenek az emberek! – mondta Mrs. Oliver. – A három ártatlan épp olyan gyanús, mint az az egy, aki bűnös.
– Még mindig nem értem, miért hozzám jött, Mrs. Oliver – mondta halkan Anne Meredith.
– Mert szerintem a másik két személy érdektelen, Mrs. Lorrimer egész álló nap különböző klubokban bridzsezik. Az ilyeneket páncél fedi, és nyilvánvalóan tudnak vigyázni magukra. És különben is, ő már idős. Nem számít, ha valaki úgy véli, ő a tettes. Egy lány azonban más. Előtte még ott az élet.
– És Despard őrnagy? – kérdezte Anne.
– Ugyan már! – kiáltott fel Mrs. Oliver fitymálóan. – Ő férfi. Maga csak soha ne aggódjon a férfiak miatt. Azok tudnak vigyázni magukra. Raadásul Despard őrnagy kifejezetten élvezi a veszélyes életet. Ő itthon jut a kellő szórakozáshoz az Irrawaddy folyó helyett, illetve – lehet, hogy a Limpopóra gondolok? Tudja, az a sárga afrikai folyó, amelyet a férfiak úgy kedvelnek. Nem, én egyikükért sem aggódom…
– Nagyon kedves magától – mondta halkan Anne.
– Rettenetes, ami történt – szólalt meg Rhoda. – Tudja, Mrs. Oliver, Anne egészen összeroppant. Annyira érzékeny! Azt hiszem, magának nagyon is igaza van. Sokkal jobb lenne tenni valamit, ahelyett hogy itt ücsörgünk és ezen morfondírozunk.
– Hát persze – mondta Mrs. Oliver. – Őszintén meg kell mondjam maguknak, még soha nem akadt az utamba valódi gyilkosság. És hogy folytassam az igazmondást, kétlem, hogy a valódi gyilkosság az én esetem lenne. Annyira hozzászoktam már, hogy az én kezemben fussanak össze a szálak. Gondolom, értik, mire célzok. De ebből nem vagyok hajlandó kimaradni, hogy az egész mulatság azé a három férfiúé legyen. Mindig is azt mondtam, hogy ha nő lenne a Scotland Yard élén…
– Hogy? – kérdezte előrehajolva Rhoda, és eltátotta a száját. – Ha maga lenne a Scotland Yard élén, mit tenne?
– Nyomban letartóztatnám dr. Robertset…
– Valóban?
– Sajnos azonban nem én vagyok a Scotland Yard élén – hátrált az ingoványos talajról Mrs. Oliver –, én csupán egy magánszemély vagyok…
– Ó, dehogy – bókolt egy kissé zavarosan Rhoda.
– Nos, hát – folytatta Mrs. Oliver –, itt vagyunk mi hárman, három magánszemély, ráadásul három nő. Nézzük, mire megyünk, ha összedugjuk a fejünket.
Anne Meredith elgondolkodva bólintott. Majd megkérdezte:
– Miből gondolja, hogy dr. Roberts a tettes?
– Olyan fajta – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül Mrs. Oliver.
– De nem gondolja… – Anne habozott. – Nos, nem lehetséges, hogy egy orvos… Szóval, a méreg annyival egyszerűbb volna.
– Semmiképpen sem. A méreg vagy bármilyen gyógyszer szinte azonnal orvos elkövetőre utal. Gondoljon csak arra, hány autóban hagynak veszélyes gyógyszereket, és hányszor lopják el ezeket. Nem, attól, hogy orvos, csak annál jobban vigyázott rá, nehogy bármi orvosi dolgot használjon.
– Értem – felelte kétkedően Anne.
Majd feltette a kérdést:
– De mi oka volt megölni Mr. Shaitanát? Van erről valami elképzelése?
– Elképzelésem? Rengeteg elképzelésem van. Igazából ez a legnagyobb gondom. Képtelen vagyok egyszerre csak egy történetet kitalálni. Legalább öt jut eszembe, és kész gyötrelem, hogy melyiket válasszam közülük. Hat pompás okot tudok felsorolni, amiért a házigazdánkat megölték. Sajnálatos módon azonban nincs földi hatalmam, hogy megállapítsam, melyik az igazi. Lehetséges például, hogy Shaitana uzsorás volt. Roberts a karmai közé került, és azért gyilkolta meg, mert nem tudott pénzt szerezni, hogy visszafizesse az adósságát. Lehetséges, hogy Shaitana megrontotta a húgát vagy a lányát. Vagy hogy Roberts bigamista, és Shaitana tudott róla, vagy esetleg Roberts feleségül vette Shaitana másod-unokatestvérét, hogy az ő révén Shaitana teljes vagyonát örökölje… Vagy… Hányat is mondtam eddig?
– Négyet – közölte Rhoda.
– Az is lehetséges például – és ez nagyon tetszik nekem –, hogy Shaitana tudott valami titkot Roberts múltjából. Lehet, kedvesem, hogy maga nem vette észre, de vacsora közben Shaitana valami nagyon furcsát mondott, ráadásul egy nagyon különös szünet előtt.
Anne lepöccintett magáról egy hernyót. – Sajnos, nem emlékszem – mondta.
– Miért, mit mondott? – kérdezte Rhoda.
– Valamit a balesetekről és a méregről, emlékszik már?
Anne bal kezével görcsösen megmarkolta a nádszéket.
– Emlékszem valami ilyesmire – válaszolta roppant önuralommal.
Rhoda váratlanul azt mondta:
– Azt hiszem, kedvesem, jó lenne, ha felvennél valamit. Már elmúlt a nyár. Na menj, bújj kabátba.
Anne a fejét rázta.
– Nem fázom.
De azért furcsán vacogott beszéd közben.
– Gondolom, értik az elméletemet – folytatta Mrs. Oliver. – Az orvos egyik betege véletlenül megmérgezte magát, ám a valóságban ebben a doktor úr keze is benne volt. És istenemre, ez az ember már sokakat ölt meg ilyen módon.
Anne arca hirtelen kipirult. – Vagyis az orvosok minden betegüket meg akarják gyilkolni? – kérdezte. – Nem volna ez káros hatással a pacientúrájukra?
– Természetesen mindig okkal tette – felelte tétován Mrs. Oliver.
– Szerintem ez a feltételezés abszurd! – mondta élesen Anne. – Teljességgel, szinte abszurd módon melodramatikus.
– Ó, Anne! – kiáltott fel bocsánatkérően Rhoda, és Mrs. Oliverre pillantott. A szeme, mint egy intelligens spánielé, valamit mondani akart. – Próbálja megérteni, próbálja megérteni – mintha így könyörgött volna.
– Szerintem zseniális ötlet, Mrs. Oliver – mondta határozottan Rhoda. – Azonkívül egy orvos kimutathatatlan mérgekhez is hozzájuthat, nem igaz?
– Ó! – kiáltottfel Anne.
A másik két nő rápillantott.
– Eszembe jutott valami – mondta –, Mr. Shaitana azt is említette, mekkora lehetőségei vannak egy orvosnak a laboratóriumban. Nyilván célzott ezzel valamire.
– Ezt nem Mr. Shaitana mondta – rázta meg a fejét Mrs. Oliver –, hanem Despard őrnagy.
A kerti ösvényen kopogó léptek hallatára hátrafordította a fejét.
– Nicsak! – kiáltott. – Nem kell az ördögöt falra festeni!
Despard őrnagy épp akkor fordult be a ház sarkánál.