TIZENKETTEDIK FEJEZET
 Anne Meredith

Mrs. Oli­ver nagy ne­héz­sé­gek árán sza­ba­dí­tot­ta ki ma­gát két­sze­mé­lyes au­tó­já­nak ve­ze­tő­ülé­sé­ből. A mo­dern au­tók ter­ve­zői azt kép­ze­lik, hogy csak­is szil­fid tér­dek ke­rül­nek a kor­mány alá. Rá­adá­sul az ala­csony ülés a di­vat. Ilyen­for­mán egy meg­le­he­tő­sen te­re­bé­lyes­nek mond­ha­tó kö­zép­ko­rú hölgy csu­pán em­ber­fe­let­ti fész­ke­lő­dés ered­mé­nye­ként tud ki­ká­szá­lód­ni az au­tó­ból. A ve­ze­tő mel­let­ti ülés rá­adá­sul meg volt pa­kol­va tér­ké­pek­kel, egy ké­zi­tás­ká­val, há­rom re­génnyel és egy nagy zacs­kó al­má­val. Mrs. Oli­ver mód­fe­lett ked­vel­te az al­mát, és az a hír jár­ta, hogy „Ha­lál a szenny­víz­csa­tor­ná­ban” bo­nyo­lult cse­lek­mé­nyé­nek a ki­ta­lá­lá­sa­kor egy­ül­tő he­lyé­ben két és fél ki­lót meg­evett, s csu­pán egy óra tíz perc­cel az­u­tán tért ma­gá­hoz, he­ves has­fá­jás­sal, hogy je­le­né­se lett vol­na egy tisz­te­le­té­re adott, fon­tos dísz­ebé­den.

Egy vég­ső, ha­tá­ro­zott lö­kést, va­la­mint azt kö­ve­tő­en, hogy tér­dé­vel meg­ta­szí­tot­ta a ma­kacs­ko­dó aj­tót, Mrs. Oli­ver ta­lán egy kis­sé túl hir­te­len lan­dolt a Wen­don vil­la előt­ti jár­dán, amely tet­tét je­len­té­keny al­ma­csut­ka­zápor kí­sér­te.

Na­gyot só­haj­tott, szal­ma­ka­lap­ját ódi­va­tú­an hát­ra­tol­ta a fe­jén, meg­elé­ge­dés­sel vet­te szem­ügy­re tweed­szok­nyá­ját, ame­lyet nem fe­lej­tett el fel­ven­ni, de kis­sé össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, ami­kor rá­éb­redt, hogy el­mu­lasz­tot­ta más­ra cse­rél­ni ma­gas sar­kú lon­do­ni lakk­ci­pő­jét, majd ki­nyi­tot­ta a Wen­don vil­la ka­pu­ját, és a ki­kö­ve­zett ös­vé­nyen el­in­dult a be­já­rat felé. Meg­nyom­ta a csen­gőt, a ko­pog­ta­tó­val pe­dig, amely – igen ere­de­ti mó­don – egy va­rangy fe­jét kí­ván­ta min­táz­ni, vi­dám rit­must vert ki.

Mi­vel nem tör­tént sem­mi, meg­is­mé­tel­te a mű­ve­le­tet. Újabb, mint­egy más­fél per­ces szü­net után Mrs. Oli­ver für­ge, lép­tek­kel meg­ke­rül­te az épü­le­tet, hogy fel­fe­de­ző kör­út­ra in­dul­jon.

Az apró, ré­gi­mó­di kert­ben, a ház mö­gött, őszi­ró­zsák és kri­zan­té­mok össze­vissza­sá­gát ta­lál­ta, a kert mö­gött, pe­dig egy ré­tet pil­lan­tott meg. A ré­ten túl volt a fo­lyó. Ok­tó­ber­hez ké­pest még me­le­gen, sü­tött a nap.

A két lány épp ak­kor vá­gott át a ré­ten, a ház irá­nyá­ba. Ami­kor a hát­só ka­pun át a kert­be lép­tek, az elől jö­vő­nek szin­te a föld­be gyö­ke­re­zett alá­ba.

Mrs. Oli­ver oda­lé­pett hoz­zá.

– Hogy van, Me­re­dith kis­asszony? Em­lék­szik rám, ugye.

– Ó, hogy­ne… – Anne Me­re­dith si­et­ve ke­zet nyúj­tott. Tág­ra nyílt sze­me ré­mü­le­tet tük­rö­zött. Majd össze­szed­te ma­gát.

– Ez itt a ba­rát­nőm, Da­wes kis­asszony, aki­vel együtt la­kom – mond­ta, – a hölgy Mrs. Oli­ver.

A má­sik lány ma­gas volt, élénk, és fe­ke­te hajú. Iz­ga­tot­tan meg­kér­dez­te:

– Maga Mrs. Oli­ver? Ari­ad­ne Oli­ver?!

– Igen – bó­lin­tott Mrs. Oli­ver, majd azt mond­ta An­ne­nek: – Nos, ked­ve­se­im, ül­jünk le va­la­hol, mert sok min­dent kell ma­gá­nak el­mon­da­nom.

– Hogy­ne. És te­ázunk is…

– A tea ráér – mond­ta erre Miss Oli­ver.

Anne a kis­sé roz­zant fo­nott ker­ti bú­to­rok­hoz ve­zet­te őket. Mrs. Oli­ver­nek masszí­vabb ülő­al­kal­ma­tos­sá­got vá­lasz­tot­ta ki, mi­vel volt már né­hány rossz ta­pasz­ta­la­ta gyat­ra nád­bú­to­rok­kal.

– Nos, ked­ve­sem – vá­gott bele len­dü­le­te­sen mon­dan­dó­já­ba –, azt hi­szem, fe­les­le­ges ker­tel­nünk. Egy­sze­rű­en ten­nünk kell va­la­mit a gyil­kos­ság ügyé­ben.

– Ten­nünk? – vissz­han­goz­ta Anne.

– Ter­mé­sze­te­sen – vág­ta rá Mrs. Oli­ver. – Azt ugyan nem tu­dom, maga mit gon­dol, ne­kem azon­ban egy csepp két­sé­gem sincs, ki kö­vet­het­te el. Az az or­vos. Hogy is hív­ják? Ro­berts? Igen, Ro­berts. Wale­si név. Az em­ber soha ne bíz­zon a wale­si­ek­ben. Haj­da­nán volt egy wale­si da­dám, aki egy­szer el­vitt Har­ro­gate-be, és nél­kü­lem tért haza. Na­gyon la­bi­lis nő volt… De nem is ez az ér­de­kes. A lé­nyeg az, hogy Ro­berts a tet­tes, és össze kell dug­nunk a fe­jün­ket, hogy ezt be­bi­zo­nyít­suk.

Rho­da Da­wes hir­te­len fel­ne­ve­tett, majd el­pi­rult.

– Bo­csás­son meg: De maga annyi­ra más, mint ami­lyen­nek el­kép­zel­tem.

– Gon­do­lom csa­ló­dott – mond­ta erre de­rű­sen. Mrs. Oli­ver. – Sem­mi baj, már meg­szok­tam. Nos, be kell bi­zo­nyí­ta­nunk, hogy Ro­berts tet­te.

– Ho­gyan? – kér­dez­te Anne.

– Ne légy már ilyen kis­hi­tű, Anne – ki­ál­tott Rho­da Da­wes. – Sze­rin­tem Mrs. Oli­ver zse­ni­á­lis, per­sze hogy ő min­dent tud az ilyen dol­gok­ról. Azt fog­ja ten­ni, amit Sven Hjer­son is ten­ne.

Mrs. Oli­ver kis­sé el­pi­rult hí­res-ne­ve­ze­tes finn de­tek­tív­je ne­vé­nek a hal­la­tán.

– Meg kell ten­nünk – mond­ta –, és azt is meg­mon­dom ma­gá­nak, mi­ért, gyer­me­kem. Ugye nem akar­ja, hogy azt higgyék, maga tet­te?

– Mi­ért hin­nék azt? – kér­dez­te Anne egy­re vö­rö­seb­ben.

– Tud­ja, mi­lye­nek az em­be­rek! – mond­ta Mrs. Oli­ver. – A há­rom ár­tat­lan épp olyan gya­nús, mint az az egy, aki bű­nös.

– Még min­dig nem ér­tem, mi­ért hoz­zám jött, Mrs. Oli­ver – mond­ta hal­kan Anne Me­re­dith.

– Mert sze­rin­tem a má­sik két sze­mély ér­dek­te­len, Mrs. Lor­ri­mer egész álló nap kü­lön­bö­ző klu­bok­ban bri­dzse­zik. Az ilye­ne­ket pán­cél fedi, és nyil­ván­va­ló­an tud­nak vi­gyáz­ni ma­guk­ra. És kü­lön­ben is, ő már idős. Nem szá­mít, ha va­la­ki úgy véli, ő a tet­tes. Egy lány azon­ban más. Előt­te még ott az élet.

– És Des­pard őr­nagy? – kér­dez­te Anne.

– Ugyan már! – ki­ál­tott fel Mrs. Oli­ver fity­má­ló­an. – Ő fér­fi. Maga csak soha ne ag­gód­jon a fér­fi­ak mi­att. Azok tud­nak vi­gyáz­ni ma­guk­ra. Ra­adá­sul Des­pard őr­nagy ki­fe­je­zet­ten él­ve­zi a ve­szé­lyes éle­tet. Ő itt­hon jut a kel­lő szó­ra­ko­zás­hoz az Ir­ra­waddy fo­lyó he­lyett, il­let­ve – le­het, hogy a Lim­po­pó­ra gon­do­lok? Tud­ja, az a sár­ga af­ri­kai fo­lyó, ame­lyet a fér­fi­ak úgy ked­vel­nek. Nem, én egyi­kü­kért sem ag­gó­dom…

– Na­gyon ked­ves ma­gá­tól – mond­ta hal­kan Anne.

– Ret­te­ne­tes, ami tör­tént – szó­lalt meg Rho­da. – Tud­ja, Mrs. Oli­ver, Anne egé­szen össze­rop­pant. Annyi­ra ér­zé­keny! Azt hi­szem, ma­gá­nak na­gyon is iga­za van. Sok­kal jobb len­ne ten­ni va­la­mit, ahe­lyett hogy itt ücsör­günk és ezen mor­fon­dí­rozunk.

– Hát per­sze – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Őszin­tén meg kell mond­jam ma­guk­nak, még soha nem akadt az utam­ba va­ló­di gyil­kos­ság. És hogy foly­tas­sam az igaz­mon­dást, két­lem, hogy a va­ló­di gyil­kos­ság az én ese­tem len­ne. Annyi­ra hoz­zá­szok­tam már, hogy az én ke­zem­ben fus­sa­nak össze a szá­lak. Gon­do­lom, ér­tik, mire cél­zok. De eb­ből nem va­gyok haj­lan­dó ki­ma­rad­ni, hogy az egész mu­lat­ság azé a há­rom fér­fi­úé le­gyen. Min­dig is azt mond­tam, hogy ha nő len­ne a Scot­land Yard élén…

– Hogy? – kér­dez­te elő­re­ha­jol­va Rho­da, és el­tá­tot­ta a szá­ját. – Ha maga len­ne a Scot­land Yard élén, mit ten­ne?

– Nyom­ban le­tar­tóz­tat­nám dr. Ro­bert­set…

– Va­ló­ban?

– Saj­nos azon­ban nem én va­gyok a Scot­land Yard élén – hát­rált az in­go­vá­nyos ta­laj­ról Mrs. Oli­ver –, én csu­pán egy ma­gán­sze­mély va­gyok…

– Ó, de­hogy – bó­kolt egy kis­sé za­va­ro­san Rho­da.

– Nos, hát – foly­tat­ta Mrs. Oli­ver –, itt va­gyunk mi hár­man, há­rom ma­gán­sze­mély, rá­adá­sul há­rom nő. Nézzük, mire me­gyünk, ha össze­dug­juk a fe­jün­ket.

Anne Me­re­dith el­gon­dol­kod­va bó­lin­tott. Majd meg­kér­dez­te:

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy dr. Ro­berts a tet­tes?

– Olyan faj­ta – vá­la­szol­ta pil­la­nat­nyi ha­bo­zás nél­kül Mrs. Oli­ver.

– De nem gon­dol­ja… – Anne ha­bo­zott. – Nos, nem le­het­sé­ges, hogy egy or­vos… Szó­val, a mé­reg annyi­val egy­sze­rűbb vol­na.

– Sem­mi­kép­pen sem. A mé­reg vagy bár­mi­lyen gyógy­szer szin­te azon­nal or­vos el­kö­ve­tő­re utal. Gon­dol­jon csak arra, hány au­tó­ban hagy­nak ve­szé­lyes gyógy­sze­re­ket, és hány­szor lop­ják el eze­ket. Nem, at­tól, hogy or­vos, csak an­nál job­ban vi­gyá­zott rá, ne­hogy bár­mi or­vo­si dol­got hasz­nál­jon.

– Ér­tem – fe­lel­te két­ke­dő­en Anne.

Majd fel­tet­te a kér­dést:

– De mi oka volt meg­öl­ni Mr. Sha­i­ta­nát? Van er­ről va­la­mi el­kép­ze­lé­se?

– El­kép­ze­lé­sem? Ren­ge­teg el­kép­ze­lé­sem van. Iga­zá­ból ez a leg­na­gyobb gon­dom. Kép­te­len va­gyok egy­szer­re csak egy tör­té­ne­tet ki­ta­lál­ni. Leg­alább öt jut eszem­be, és kész gyöt­re­lem, hogy me­lyi­ket vá­lasszam kö­zü­lük. Hat pom­pás okot tu­dok fel­so­rol­ni, ami­ért a há­zi­gaz­dán­kat meg­öl­ték. Saj­ná­la­tos mó­don azon­ban nincs föl­di ha­tal­mam, hogy meg­ál­la­pít­sam, me­lyik az iga­zi. Le­het­sé­ges pél­dá­ul, hogy Sha­i­ta­na uzso­rás volt. Ro­berts a kar­mai közé ke­rült, és azért gyil­kol­ta meg, mert nem tu­dott pénzt sze­rez­ni, hogy vissza­fi­zes­se az adós­sá­gát. Le­het­sé­ges, hogy Sha­i­ta­na meg­ron­tot­ta a hú­gát vagy a lá­nyát. Vagy hogy Ro­berts bi­ga­mis­ta, és Sha­i­ta­na tu­dott róla, vagy eset­leg Ro­berts fe­le­sé­gül vet­te Sha­i­ta­na má­sod-uno­ka­test­vé­rét, hogy az ő ré­vén Sha­i­ta­na tel­jes va­gyo­nát örö­köl­je… Vagy… Há­nyat is mond­tam ed­dig?

– Né­gyet – kö­zöl­te Rho­da.

– Az is le­het­sé­ges pél­dá­ul – és ez na­gyon tet­szik ne­kem –, hogy Sha­i­ta­na tu­dott va­la­mi tit­kot Ro­berts múlt­já­ból. Le­het, ked­ve­sem, hogy maga nem vet­te ész­re, de va­cso­ra köz­ben Sha­i­ta­na va­la­mi na­gyon fur­csát mon­dott, rá­adá­sul egy na­gyon kü­lö­nös szü­net előtt.

Anne le­pöc­cin­tett ma­gá­ról egy her­nyót. – Saj­nos, nem em­lék­szem – mond­ta.

– Mi­ért, mit mon­dott? – kér­dez­te Rho­da.

– Va­la­mit a bal­ese­tek­ről és a mé­reg­ről, em­lék­szik már?

Anne bal ke­zé­vel gör­csö­sen meg­mar­kol­ta a nád­szé­ket.

– Em­lék­szem va­la­mi ilyes­mi­re – vá­la­szol­ta rop­pant ön­ura­lom­mal.

Rho­da vá­rat­la­nul azt mond­ta:

– Azt hi­szem, ked­ve­sem, jó len­ne, ha fel­ven­nél va­la­mit. Már el­múlt a nyár. Na menj, bújj ka­bát­ba.

Anne a fe­jét ráz­ta.

– Nem fá­zom.

De azért fur­csán va­co­gott be­széd köz­ben.

– Gon­do­lom, ér­tik az el­mé­le­te­met – foly­tat­ta Mrs. Oli­ver. – Az or­vos egyik be­te­ge vé­let­le­nül meg­mér­gez­te ma­gát, ám a va­ló­ság­ban eb­ben a dok­tor úr keze is ben­ne volt. És is­te­nem­re, ez az em­ber már so­ka­kat ölt meg ilyen mó­don.

Anne arca hir­te­len ki­pi­rult. – Vagy­is az or­vo­sok min­den be­te­gü­ket meg akar­ják gyil­kol­ni? – kér­dez­te. – Nem vol­na ez ká­ros ha­tás­sal a pa­ci­en­tú­rá­juk­ra?

– Ter­mé­sze­te­sen min­dig ok­kal tet­te – fe­lel­te té­to­ván Mrs. Oli­ver.

– Sze­rin­tem ez a fel­té­te­le­zés ab­szurd! – mond­ta éle­sen Anne. – Tel­jes­ség­gel, szin­te ab­szurd mó­don me­lo­d­ra­ma­ti­kus.

– Ó, Anne! – ki­ál­tott fel bo­csá­nat­ké­rő­en Rho­da, és Mrs. Oli­ver­re pil­lan­tott. A sze­me, mint egy in­tel­li­gens spá­ni­elé, va­la­mit mon­da­ni akart. – Pró­bál­ja meg­ér­te­ni, pró­bál­ja meg­ér­te­ni – mint­ha így kö­nyör­gött vol­na.

– Sze­rin­tem zse­ni­á­lis öt­let, Mrs. Oli­ver – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Rho­da. – Azon­kí­vül egy or­vos ki­mu­tat­ha­tat­lan mér­gek­hez is hoz­zá­jut­hat, nem igaz?

– Ó! – ki­ál­tott­fel Anne.

A má­sik két nő rá­pil­lan­tott.

– Eszem­be ju­tott va­la­mi – mond­ta –, Mr. Sha­i­ta­na azt is em­lí­tet­te, mek­ko­ra le­he­tő­sé­gei van­nak egy or­vos­nak a la­bo­ra­tó­ri­um­ban. Nyil­ván cél­zott ez­zel va­la­mi­re.

– Ezt nem Mr. Sha­i­ta­na mond­ta – ráz­ta meg a fe­jét Mrs. Oli­ver –, ha­nem Des­pard őr­nagy.

A ker­ti ös­vé­nyen ko­po­gó lép­tek hal­la­tá­ra hát­ra­for­dí­tot­ta a fe­jét.

– Ni­csak! – ki­ál­tott. – Nem kell az ör­dö­göt fal­ra fes­te­ni!

Des­pard őr­nagy épp ak­kor for­dult be a ház sar­ká­nál.