TIZENNEGYEDIK FEJEZET
 A harmadik látogató

Batt­le fő­fel­ügye­lő úgy hat óra táj­ban ér­ke­zett Wat­ting­ford­ba. Az volt a szán­dé­ka, hogy min­den fon­tos he­lyi plety­kát meg­tud­jon mi­előtt ki­hall­gat­ja Anne Me­re­dith kis­asszonyt.

Nem volt ne­héz meg­sze­rez­ni azt a ke­vés in­for­má­ci­ót, ami volt. Batt­le nem mond­ta meg pon­to­san, mi a fog­lal­ko­zá­sa, csak ho­má­lyos cél­zá­so­kat, uta­lá­so­kat hin­tett el. Leg­alább ket­ten meg­es­küd­tek vol­na rá, hogy épí­té­si vál­lal­ko­zó, aki azért jött Lon­don­ból, hogy a ház­hoz épí­ten­dő új szárny ügyé­ben tár­gyal­jon, más va­la­ki ha­tá­ro­zot­tan azt ál­lí­tot­ta, hogy bú­to­ro­zott há­zat akart bé­rel­ni a hét­vé­gek­re, két he­lyi la­kos pe­dig erős­kö­dött: biz­tos for­rás­ból tud­ja, hogy egy te­nisz­pá­tya-épí­tő cég kép­vi­se­lő­jé­vel be­szélt.

Mind­az, amit a fő­fel­ügye­lő meg­tu­dott, egy­ér­tel­mű­en ked­ve­ző volt.

– Igen, a Wen­don vil­la itt van a Marl­bu­ry­be ve­ze­tő úton. El sem le­het té­vesz­te­ni. Igen, két fi­a­tal hölgy la­kik ben­ne. Da­wes, és Me­re­dith kis­asszo­nyok. Na­gyon ked­ves höl­gyek. A csen­des faj­tá­ból va­lók…

– Hogy évek óta itt lak­ná­nak? Nem, nem olyan ré­gen. Még csak két éve múlt szep­tem­ber­ben. Mr. Pic­ker­s­gil-től vet­ték meg a há­zat. Ő nem­igen hasz­nál­ta a fe­le­sé­ge ha­lá­la után.

Batt­le fő­fel­ügye­lő in­for­má­to­ra nem tu­dott róla, hogy Nort­hum­ber­land­ből ér­kez­tek vol­na a lá­nyok. Ő azt hit­te, Lon­don­ból köl­töz­tek le ide. A szom­szé­dok is ked­ve­lik őket, bár a ré­gi­mó­di faj­ta úgy tart­ja, nem il­lik, hogy két ifjú hölgy egye­dül lak­jék. Na­gyon csen­des éle­tet él­nek. Nem ren­dez­nek kok­tél­os hét­vé­gi mu­lat­sá­go­kat. Rho­da kis­asszony a len­dü­le­te­sebb. Me­re­dith kis­asszony olyan kis csön­des­ke. Igen, Da­wes kis­asszony fi­ze­ti a szám­lá­kat. Pén­ze neki van.

A fő­fel­ügye­lőt kér­de­zős­kö­dé­se vé­gül Mrs. Ast­well­hez, az ifjú höl­gyek be­já­ró­nő­jé­hez ve­zet­te.

Meg­le­he­tő­sen fe­cse­gő nő­sze­mély volt.

– Nos, uram, nem. Nem hi­szem, hogy el akar­nák adni a há­zat. Még­hogy ilyen ha­mar. Hi­szen csak két éve köl­töz­tek be. Igen, uram, az­óta já­rok hoz­zá­juk. Reg­gel nyolc­tól déli ti­zen­ket­tő­ig. Csu­da ked­ves, élénk kis­asszo­nyok, szí­ve­sen vic­ce­lőd­nek. Egy­ál­ta­lán nem hord­ják fenn az or­ru­kat.

– Per­sze azt nem tu­dom, uram, hogy ugyan­ar­ról a Da­wes kis­asszony­ról be­szé­lünk-e – már­hogy ugyan­ab­ból a csa­lád­ból szár­ma­zik-e. Azt hi­szem, de­vons­hire-i a csa­lád­ja. Hébe-hóba kül­döz­get­nek neki friss tej­színt, és ak­kor min­dig azt mond­ja, hogy az ott­ho­ná­ra em­lé­kez­te­ti, úgy­hogy alig­ha­nem oda­va­ló­si.

– Iga­za van, uram, va­ló­ban na­gyon szo­mo­rú do­log, hogy ma­nap­ság ilyen sok fi­a­tal hölgy­nek ma­gá­nak kell a ke­nye­rét meg­ke­res­nie. Ezek a höl­gyek nem ép­pen gaz­da­gok, de na­gyon kel­le­me­sen él­nek. Pén­ze ter­mé­sze­te­sen Da­wes kis­asszony­nak van. Anne kis­asszony a tár­sal­ko­dó­nő­je, hogy úgy mond­jam. A ház is Da­wes kis­asszo­nyé.

– Azt nem tu­dom, hon­nan jött ide Anne kis­asszony. Em­lí­tet­te ugyan Wight szi­ge­tét, és azt is tu­dom, hogy nem lel­ke­se­dik Észak-Ang­li­á­ért, az meg egé­szen biz­tos, hogy vol­tak együtt De­vons­hire-ben Rho­da kis­asszonnyal, mert hal­lot­tam, hogy a he­gyek­ről, a szép öb­lök­ről és a ten­ger­part­ról be­szél­get­nek.

És csak úgy áradt be­lő­le a szó. Oly­kor Batt­le fel­ügye­lő gon­do­lat­ban fel­jegy­zett va­la­mit. Ké­sőbb pe­dig egy-egy rej­té­lyes szót le is írt.

Este fél ki­lenc­kor sé­tált be­fe­lé az ös­vé­nyen a Wen­don vil­la be­já­ra­tá­ig.

Egy na­rancs­sár­ga vá­szon­ru­hát vi­se­lő, ma­gas, fe­ke­te hajú lány nyi­tott neki aj­tót.

– Itt la­kik Me­re­dith kis­asszony? – ér­dek­lő­dött Batt­le. Na­gyon me­rev­nek és ka­to­nás­nak lát­szott.

– Igen, itt la­kik.

– Batt­le fő­fel­ügye­lő va­gyok, és be­szél­ni sze­ret­nék vele.

Ju­tal­ma nyom­ban egy át­ha­tó pil­lan­tás lett.

– Fá­rad­jon be – mond­ta Rho­da Da­wes, és hát­ra­lé­pett az aj­tó­ból.

Anne Me­re­dith a kan­dal­ló mel­lett ült, egy ké­nyel­mes ka­ros­szék­ben, és a ká­vé­ját kor­tyol­gat­ta. Hím­zett, krep­de­sin pi­zsa­mát vi­selt.

– Batt­le fő­fel­ügye­lő van itt – mond­ta Rho­da, és be­tes­sé­kel­te a ven­dé­get.

Anne fel­állt, és ki­nyúj­tott kéz­zel in­dult, a fér­fi felé.

– Egy ki­csit ké­ső­re jár – mond­ta Batt­le –, de ma olyan szép nap volt, és biz­tos­ra akar­tam ven­ni, hogy itt­hon van.

Anne mo­soly­gott.

– Inna ve­lünk egy csé­szé ká­vét, fő­fel­ügye­lő? Rho­da, hozz be, kér­lek, egy csé­szé­vel.

– Na­gyon ked­ves ma­gá­tól, Me­re­dith kis­asszony.

– Azt hi­szem, egé­szen jó ká­vét fő­zünk – mond­ta Anne.

Hellyel kí­nál­ta, és a fő­fel­ügye­lő le­ült. Rho­da be­ho­zott egy csé­szét, és Anne, te­le­töl­töt­te ká­vé­val. A pat­to­gó tűz és a vá­zák­ban levő vi­rá­gok kel­le­mes ér­zést kel­tet­tek a fő­fel­ügye­lő­ben.

A han­gu­lat ott­ho­nos volt. Anne hig­gadt­nak és fesz­te­len­nek tűnt, a má­sik lány pe­dig lan­ka­dat­lan ér­dek­lő­dés­sel fi­gyel­te a fér­fit.

– Már vár­tuk ma­gát – mond­ta Anne.

A hang­ja, csak­nem szem­re­há­nyó volt. „Mi­ért mel­lőz en­gem”? – mint­ha ezt su­gall­ta vol­na.

– Bo­csás­son meg, Me­re­dith kis­asszony. Na­gyon sok ru­tin­mun­kát kel­lett vé­gez­nem.

– Leg­alább ered­ménnyel?

– Nem kü­lö­nö­seb­ben. De meg kell ten­ni. Hogy úgy mond­jam, tel­je­sen ki­for­gat­tam dr. Ro­bert­set. Majd Mrs. Lor­ri­mert is. És most el­jöt­tem ma­gá­hoz, Me­re­dith kis­asszony, ma­gán a sor.

Anne mo­soy­gott.

– Pa­ran­csol­jon.

– És Des­pard őr­nagy? – kér­dez­te Rho­da.

– Meg­ígér­he­tem, hogy ő sem ma­rad ki a sor­ból – mond­ta Batt­le.

Le­tet­te az asz­tal­ra a csé­szé­jét, és Anne-re pil­lan­tott, aki erre egy ki­csit ki­húz­ta ma­gát ül­té­ben.

– Ké­szen ál­lok, fő­fel­ügye­lő úr. Mit akar tud­ni?

– Nos, ma­gá­ról tu­laj­don­kép­pen min­dent.

– Meg­le­he­tő­sen tisz­tes­sé­ges va­gyok – fe­lel­te Anne mo­so­lyog­va.

– És fedd­he­tet­len éle­tet él, ezt ta­nú­sít­ha­tom – mond­ta Rho­da.

– Nos, ez re­mek – kö­zöl­te vi­do­ran a fő­fel­ügye­lő. – Ez te­hát azt je­len­ti, hogy rég­óta is­me­ri Me­re­dith kis­asszonyt?

– Együtt jár­tunk is­ko­lá­ba. Mint­ha már száz éve lett vol­na, ugye, Anne?

– Olyan ré­gen volt, hogy már alig em­lé­kez­nek rá – mo­soly­gott Batt­le. – Nos, Me­re­dith kis­asszony, at­tól tar­tok, egy ki­csit olyan le­szek, mint az út­le­vél­ké­rő lap, amit ki kell töl­te­ni.

– Szü­let­tem… – kezd­te Anne.

– …sze­gény, de be­csü­le­tes csa­lád­ban – vá­gott köz­be Rho­da.

Batt­le fő­fel­ügye­lő kis­sé rosszal­ló kéz­moz­du­la­tot tett.

– De ké­rem, kis­asszony!

– Rho­da, ked­ves – mond­ta Anne ko­mo­lyan. – Ez nem, vicc.

– El­né­zést – men­te­ge­tő­zött Rho­da.

– Nos, Me­re­dith kis­asszony, hol szü­le­tett?

– Qu­et­tá­ban, In­di­á­ban.

– Ér­tem. Az édes­ap­ja ka­to­na volt?

– Igen. Apám, John Me­re­dith, őr­na­gyi rang­ban szol­gált. Anyám ti­zen­egy éves ko­rom­ban meg­halt. Ami­kor ti­zen­öt éves vol­tam, apám nyug­díj­ba ment, és Chelten­ham­be köl­töz­tünk. Ti­zen­nyolc éves vol­tam, ami­kor ő is meg­halt, és jó­for­mán sem­mi pénz nem ma­radt utá­na.

Batt­le együtt­ér­ző­en bó­lin­tott.

– Gon­do­lom, ez na­gyon meg­ráz­ta.

– Meg­le­he­tő­sen. Azt ugyan min­dig tud­tam, hogy nem va­gyunk gaz­da­gok, de azért még­is na­gyon meg­döb­ben­tem, ami­kor ki­de­rült, hogy egyet­len fil­lé­rem sincs.

– És ak­kor mi­hez kez­dett, Me­re­dith kis­asszony?

– Ál­lást kel­lett vál­lal­nom. Nem vol­tam kü­lö­nö­seb­ben mű­velt vagy okos. Nem ér­tet­tem sem gé­pe­lés­hez, sem gyors­írás­hoz. Egy chelten­ha­mi ba­rát­nőm ta­lált ne­kem ál­lást az is­me­rő­se­i­nél: két kis­fi­ú­ra kel­lett vi­gyáz­nom a nyá­ri szün­idő­ben, és se­géd­kez­nem kel­lett a házi mun­ká­ban.

– Ne­vet mon­da­na, ké­rem?

– Mrs. El­don. Vent­nor­ban lak­tak. Két évig vol­tam ná­luk, majd az El­don csa­lád kül­föld­re köl­tö­zött. Ak­kor sze­gőd­tem el Mrs. De­ering­hez.

– A nagy­né­ném­hez – szólt köz­be Rho­da.

– Igen, Rho­da sze­rez­te ne­kem az ál­lást. Na­gyon jól érez­tem ott ma­gam. Rho­da időn­ként el­jött lá­to­ga­tó­ba, és ak­kor re­me­kül szó­ra­koz­tunk.

– Ott tár­sal­ko­dó­nő volt?

– Igen, tu­laj­don­kép­pen az.

– In­kább amo­lyan se­géd­ker­tész – he­lyes­bí­tett Rho­da. – Emily né­ni­kém ugyan­is imád ker­tész­ked­ni – ma­gya­ráz­ta.

– Anne fő­ként a ga­zo­kat húz­kod­ta, vagy új gu­mó­kat dug­do­sott a föld­be…

– Az­u­tán ott­hagy­ta Mrs. De­erin­get?

– Az egész­sé­ge meg­rom­lott, és bent­la­kó ápo­ló­nő­re volt szük­sé­ge.

– Rák­be­teg – mond­ta Rho­da. – Sze­gény­kém mor­fint is kap.

– Igen ked­ves volt hoz­zám. Na­gyon saj­nál­tam, hogy el kell jön­nöm – foly­tat­ta Anne.

– Én amúgy is akar­tam ven­ni egy kis há­zat – me­sél­te Rho­da –, de nem akar­tam egye­dül lak­ni ben­ne. Apám ugyan­is új­ra­nő­sült, és a hölgy nem az ese­tem. Ek­kor meg­kér­tem Anne-t, köl­töz­zön ide ve­lem, és az­óta együtt la­kunk.

– Ez va­ló­ban fedd­he­tet­len élet­nek tű­nik – mond­ta Batt­le. – Nos, ak­kor nézzük csak a dá­tu­mo­kat. Azt mond­ja, két évig volt Mrs. El­don al­kal­ma­zott­ja. Meg tud­ná mon­da­ni a cí­mét?

– Pa­lesz­ti­ná­ban él. A fér­je kor­mány­meg­bí­zott, de pon­to­san nem tu­dom, mit csi­nál…

– Ez nem gond, majd meg­tud­juk. És ezt kö­ve­tő­en ke­rült Mrs. De­ering­hez?

– Há­rom évet töl­töt­tem vele – ha­dar­ta Anne. – A címe Mar­sh Dene, Litt­le Hem­bu­ry, De­von gróf­ság.

– Ér­tem – fe­lelt Batt­le. – Ezek sze­rint maga most hu­szon­öt éves, Me­re­dith kis­asszony. Még va­la­mit sze­ret­nék kér­ni. Mond­jon né­hány em­bert, aki Chelten­ham­ben is­mer­te ma­gát és az édes­ap­ját.

Anne ele­get tett a ké­rés­nek.

– Most pe­dig tér­jünk rá arra a sváj­ci uta­zás­ra, ahol meg­is­mer­ke­dett Mr. Sha­i­ta­ná­val. Egye­dül járt ott, vagy ma­gá­val volt Da­wes kis­asszony is?

– Együtt vol­tunk. Egy tár­sa­ság­gal. Össze­sen nyol­can.

– Me­sél­je el, ho­gyan is­mer­ke­dett meg Mr. Sha­i­ta­ná­val.

Anne össze­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– Nincs mit mon­da­nom er­ről. Egy­sze­rű­en csak ott volt. Csak annyi­ra is­mer­tük egy­mást, amennyi­re az em­ber a töb­bi­e­ket is­me­ri, akik ugyan­ab­ban a szál­lo­dá­ban lak­nak. Ő nyer­te az első dí­jat a jel­mez­bá­lon mint Me­fisz­tó.

Batt­le fő­fel­ügye­lő fel­só­haj­tott.

– Igen, az volt a ked­venc ala­kí­tá­sa.

– Tény­leg tö­ké­le­tes volt – szólt köz­be Rho­da. – Szin­te nem is kel­lett hoz­zá maszk.

A fő­fel­ügye­lő egyik lány­ról a má­sik­ra pil­lan­tott.

– Me­lyi­kük is­mer­te job­ban?

Anne té­to­vá­zott. Rho­da vá­la­szolt a kér­dés­re.

– Ele­in­te mind­ket­ten egy­for­mán. Vagy­is szin­te se­mennyi­re sem. Tud­ja, mi sí­el­ni men­tünk Svájc­ba, és jó­for­mán egész nap kint vol­tunk a pá­lyán, es­tén­ként pe­dig tán­col­tunk. De ak­kor úgy tűnt, hogy Anne meg­tet­szett Sha­i­ta­ná­nak. Még arra is haj­lan­dó volt, hogy bó­ko­kat mond­jon neki. Az igaz­ság az, hogy ug­rat­tuk is őt emi­att.

– Sze­rin­tem csak azért tet­te, hogy bosszant­son – szólt köz­be Anne. – Mert ne­kem nem volt ro­kon­szen­ves. At­tól érez­te jól ma­gát, hogy za­var­ba hoz­ha­tott.

Rho­da ne­vet­ve ma­gya­ráz­ta:

– Azt mond­tuk Anne-nek, mi­cso­da jó par­ti ez a fér­fi. Ezért az­tán min­dent meg­té­pett ben­nün­ket.

– Len­né­nek szí­ve­sek meg­ad­ni a töb­bi­ek ne­vét is, akik­kel együtt síel­tek?

– Nem mon­dom, maga iga­zán rop­pant gya­nak­vó em­ber – je­len­tet­te ki Rho­da. – Azt hi­szi, hogy min­den sza­vunk sze­men­sze­dett ha­zug­ság?

Batt­le fő­fel­ügye­lő sze­me fel­csil­lant.

– Min­den­eset­re ki­nyo­mo­zom hogy nem az – kö­zöl­te.

Rho­da né­hány ne­vet fir­kan­tott egy pa­pír­ra, és át­nyúj­tot­ta a fér­fi­nak.

Batt­le fel­állt.

– Nos, Me­re­dith kis­asszony, na­gyon kö­szö­nöm – mond­ta. – A je­lek sze­rint va­ló­ban fedd­he­tet­len éle­tet él, ahogy a ba­rát­nő­je mond­ta. Nem hi­szem, hogy ag­go­da­lom­ra len­ne okom. Meg­le­he­tő­sen kü­lö­nös per­sze, mi­ként vál­to­zott meg Mr. Sha­i­ta­na mo­do­ra ma­gá­val szem­ben. Bo­csás­sa meg a kér­dést, de ugye­bár nem kér­te fe­le­sé­gül ma­gát, vagy nem tett va­la­mi, izé… más jel­le­gű aján­la­tot?

– Nem, nem akar­ta el­csá­bí­ta­ni – kö­zöl­te kész­sé­ge­sen Rho­da. – Ha erre cél­zott.

Anne el­pi­rult.

– Sem­mi ilyes­mi nem tör­tént. Min­dig ki­fo­gás­ta­la­nul ud­va­ri­as volt, és na­gyon szer­tar­tá­sos. Ép­pen a ci­kor­nyás mo­do­rá­tól jöt­tem za­var­ba.

– És a kis cél­zá­sa­i­tól?

– Igen… azaz nem. Nem cé­loz­ga­tott soha sem­mi­re.

– Bo­csá­nat, csak azért kér­dez­tem, mert a nő­fa­lók több­nyi­re ezt te­szik. Nos, Me­re­dith kis­asszony, jó éjt. Kö­szö­nöm a re­mek ká­vét. Jó éj­sza­kát, Da­wes kis­asszony.

– Na, ezen is túl va­gyunk – mond­ta Rho­da, ami­kor Anne újra be­jött a szo­bá­ba, mi­után ki­kí­sér­te Batt­le fő­fel­ügye­lőt. – És nem is volt olyan ré­mes. Ked­ves, apás tí­pus, és egy csep­pet sem gya­nak­szik rád. Min­dent össze­vet­ve a várt­nál jó­val kel­le­me­sebb volt.

Anne ha­tal­mas só­haj­jal eresz­ke­dett le a szék­be.

– Tény­leg na­gyon könnyen ment – mond­ta. – Elég buta vol­tam, hogy úgy fel­iz­gat­tam ma­gam. Azt hit­tem, meg­pró­bál meg­fé­lem­lí­te­ni, akár egy min­den háj­jal meg­kent ügy­véd.

– Ér­tel­mes­nek lát­szik – mor­fon­dí­ro­zott Rho­da. – Pon­to­san tud­ja, hogy nem vagy egy gyil­ko­lá­szós nő­sze­mély.

Egy ki­csit ha­bo­zott, majd fel­tet­te a kér­dést:

– Te Anne, mi­ért nem mond­tad, hogy Com­beac­re-ben is dol­goz­tál? Ta­lán el­fe­lej­tet­ted?

Anne las­san vá­la­szolt:

– Úgy vél­tem, nem szá­mít. Alig két hó­na­pot töl­töt­tem ott. És nincs ott sen­ki, aki­nél kér­de­zős­köd­het­ne utá­nam. Ha úgy gon­do­lod, hogy fon­tos… én meg­ír­ha­tom neki, de sze­rin­tem biz­to­san nem fon­tos. Hagy­juk ennyi­ben.

– Jó, ha úgy aka­rod.

Rho­da fel­állt, és be­kap­csol­ta a rá­di­ót.

Egy ér­des hang azt mond­ta:

– A fe­ke­te Nú­bia együt­tes „Mi­ért ha­zudsz ne­kem, édes?” című da­lát hal­lot­ták.