TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 Despard őrnagy

Des­pard őr­nagy ki­lé­pett az Al­bany szál­ló ka­pu­ján, be­for­dult a Re­gent Street­re, majd ott fel­ug­rott egy au­tó­busz­ra.

A for­ga­lom szem­pont­já­ból csen­des nap­szak volt – a busz eme­le­tén csak né­hány ülő­hely volt fog­lalt. Des­pard egé­szen elő­re­ment, és le­te­le­pe­dett az első ülés­re.

Me­net köz­ben ug­rott fel az au­tó­busz­ra. Most a jár­mű hir­te­len meg­állt, uta­sok száll­tak fel, majd is­mét el­in­dult fel­fe­lé a Re­gent Stree­ten.

Egy má­sik utas is föl­má­szott az eme­let­re a lép­csőn, egé­szen elő­re­ment, és le­ült a má­sik sor első ülé­sé­re.

Des­pard nem vet­te ész­re az új fel­szál­lót, ám né­hány perc múl­va egy hang, mint­egy pró­ba­kép­pen, azt mor­mog­ta:

– Hát nem nyí­lik re­mek ki­lá­tás Lon­don­ra egy au­tó­busz te­te­jé­ről?

Des­pard a hang irá­nyá­ba for­dult. Hir­te­len ta­nács­ta­lan lett, majd fel­de­rült az arca.

– El­né­zé­sét ké­rem, M. Po­i­rot. Nem vet­tem ész­re, hogy maga szállt fel. Iga­za van, re­mek a ki­lá­tás ide­fent­ről. Bár meg kell mond­jam, a régi szép idők­ben még jobb volt a ki­lá­tás, ami­kor ezek a jár­mű­vek még nem vol­tak be­üve­gez­ve.

Po­i­rot fel­só­haj­tott.

– Tout de même[14], alig­ha le­he­tett túl kel­le­mes eső­ben, ami­kor az au­tó­busz bel­se­je tele volt. És ahogy ta­pasz­ta­lom, eb­ben az or­szág­ban rit­ka az olyan nap, ami­kor nem esik.

– Az eső­be még nem halt bele sen­ki.

– Té­ved – he­lyes­bí­tett Po­i­rot. – Az eső gyak­ran fluxion de po­it­ri­ne[15]-t okoz.

Des­pard mo­soly­gott.

– Lá­tom, M. Po­i­rot, maga a ré­te­ges öl­töz­kö­dés híve.

Po­i­rot va­ló­ban szem­mel­lát­ha­tó­an fel­ké­szült mind­ar­ra, amit a sze­szé­lyes idő­já­rás pro­du­kál­hat. Nagy­ka­bá­tot és sá­lat vi­selt.

– Azért kü­lö­nös, hogy épp itt ta­lál­kozunk – mond­ta Des­pard.

Nem lát­hat­ta a mo­solyt, ame­lyet el­rej­tett a sál. Nem volt eb­ben a ta­lál­ko­zás­ban sem­mi kü­lö­nös. Mi­után Po­i­rot meg­tud­ta, hogy Des­pard rend­sze­rint mi­kor hagy­ja el a szál­lo­dát, már várt rá. Nagy böl­csen nem koc­káz­tat­ta, hogy fel­ug­rik a moz­gó au­tó­busz­ra, in­kább utá­na­ko­co­gott, és a kö­vet­ke­ző meg­ál­ló­ban szállt fel rá.

– Va­ló­ban. A Mr. Sha­i­ta­ná­nál tör­tén­tek óta nem is ta­lál­koz­tunk – fe­lel­te.

– Nem vesz részt a nyo­mo­zás­ban? – kér­dez­te Des­pard.

Po­i­rot óva­to­san meg­va­kar­ta a fü­lét.

– Töp­ren­gek – fe­lel­te el­gon­dol­kod­va –, na­gyon so­kat töp­ren­gek. Nem sza­lad­gá­lok ide-oda, nem nyo­mo­zok. Ez nem il­lik sem a ko­rom­hoz, sem a vér­mér­sék­le­tem­hez, sem a fi­zi­ku­mom­hoz.

Des­pard vá­rat­la­nul azt mond­ta:

– Szó­val gon­dol­ko­dik, mi?Nem is olyan rossz el­fog­lalt­ság. Ma­nap­ság min­den­ki csak ide-oda sza­lad­gál. Ha az em­be­rek­nyug­ton ül­né­nek, és el­gon­dol­kod­ná­nak egy ki­csit, mi­előtt cse­lek­sze­nek, sok­kal ki­sebb vol­na a zűr­za­var.

– Ezt a sza­bályt maga is min­den­kor be­tart­ja, Des­pard őr­nagy?

– Rend­sze­rint. – vá­la­szol­ta az egy­sze­rű­en. – Az em­ber ala­kít­sa ki a ma­ga­tar­tá­sát, ta­lál­ja meg a meg­fe­le­lő utat, mér­le­gel­je a mel­let­te és az el­le­ne szó­ló ér­ve­ket, ha­tá­roz­zon, és ra­gasz­kod­jon a dön­té­sé­hez.

Szá­ja ke­se­rű mo­soly­ra hú­zó­dott.

– És ez­u­tán már sem­mi sem té­rít­he­ti le az ös­vény­ről? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Nem, azért ezt nem mon­da­nám. Ön­fe­jű­en ra­gasz­kod­ni hoz­zá tel­jes­ség­gel fe­les­le­ges. Ha az em­ber hi­bá­zott, is­mer­je el.

– De úgy vé­lem, maga nem hi­bá­zik túl gyak­ran, Des­pard őr­nagy, igaz?

– M. Po­i­rot, mind­annyi­an hi­bázunk.

– Né­me­lyi­künk azon­ban – mond­ta erre kis­sé ri­de­gen Po­i­rot – jó­val ke­ve­seb­bet hi­bá­zik má­sok­nál.

Des­pard rá­pil­lan­tott, hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott, majd meg­kér­dez­te:

– Maga ta­lán soha nem hi­bá­zott, M. Po­i­rot?

– Utol­já­ra hu­szon­nyolc éve for­dult elő ve­lem – fe­lel­te mél­tó­ság­gal Po­i­rot. – És ak­kor is, a kö­rül­mé­nyek… de ez nem lé­nye­ges.

– Egé­szen jó arány – mond­ta Des­pard. Majd fel­tet­te a kér­dést: – És Sha­i­ta­na ha­lá­la? Bár, gon­do­lom, az nem szá­mít, hi­szen hi­va­ta­lo­san nem a maga ügye.

– Nem, va­ló­ban nem az enyém. En­nek el­le­né­re sér­ti az amour pro­pre[16]-omat.Szem­te­len­ség­nek tar­tom, ha va­la­ki az or­rom előtt kö­vet el egy gyil­kos­sá­got, és csú­fot űz ama ké­pes­sé­gem­ből, hogy a rej­télyt meg­old­jam.

– Nem­csak a maga orra előtt tör­tént – je­gyez­te meg ki­mér­ten Des­pard. – Je­len volt a gyil­kos­sá­gi cso­port fő­fel­ügye­lő­je is.

– Ez va­ló­szí­nű­leg óri­á­si hiba volt – kö­zöl­te ko­mo­ran Po­i­rot. – A jó öreg med­ve, Batt­le fő­fel­ügye­lő, fa­po­fá­nak lát­szik ugyan, de sem­mi­kép­pen sem fa­fe­jű.

– Egyet­ér­tek – mond­ta erre Des­pard. – Az egy­ked­vű­sé­ge csu­pán ál­arc. Na­gyon okos és rá­ter­mett em­ber.

– És, ha jól tu­dom, ren­ge­te­get dol­go­zik ezen az ügyön.

– Bi­zo­nyá­ra. Nem ül a hát­só ülé­sen egy olyan ren­des, csen­des ka­to­na­for­ma fér­fi?

Po­i­rot hát­ra­né­zett.

– Csak mi ket­ten va­gyunk ide­fönt.

– Ak­kor bi­zo­nyá­ra lent van. Egy perc­re sem ve­szít szem elől. Na­gyon ügyes fic­kó. Idő­ről idő­re még a kül­se­jét is meg­vál­toz­tat­ja. Mond­hat­ni, egé­szen mű­vé­szi mó­don.

– De ez­zel nem tud­ja ma­gát fél­re­ve­zet­ni. A maga sze­me gyors és pon­tos.

– Egyet­len ar­cot sem fe­lej­tek el – ha fe­ke­te, ak­kor sem –, és ez jó­val több an­nál, ami­vel a leg­több em­ber di­cse­ked­het.

– Ak­kor épp ma­gá­ra van szük­sé­gem – mond­ta Po­i­rot. – Minő sze­ren­cse, hogy ép­pen ma ta­lál­koz­tunk. Olyas­va­la­ki kell ne­kem, aki­nek jó a sze­me és az em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge. Malhe­u­reu­se­ment[17] a ket­tő rit­kán jár együtt. Fel­tet­tem egy kér­dést dr. Ro­berts­nek, ered­mény nél­kül, és ugyan­így jár­tam Mrs. Lor­ri­mer­rel is. Most meg­pró­bá­lom ugyan­ezt ma­gá­val is, hát­ha több­re me­gyek. Ké­rem, gon­dol­jon vissza arra a szo­bá­ra, amely­ben Mr. Sha­i­ta­ná­nál kár­tyá­zott, s mond­ja el, mire em­lék­szik.

Des­pard meg­le­pett­nek lát­szott.

– Nem egé­szen ér­tem.

– Ké­rem, írja le a szo­bát, a bú­to­ro­kat, a ben­ne levő tár­gya­kat.

– Alig­ha va­gyok nagy szak­ér­tő ilyen dol­gok­ban – mond­ta erre Des­pard. – Sze­rin­tem iszo­nya­tos egy szo­ba volt. Egy­ál­ta­lán nem fér­fi­hoz illő. Ren­ge­teg bro­kát meg se­lyem meg ilyes­mi volt ben­ne. Olyan szo­ba, ami­lyen a Sha­i­ta­na-féle fic­kók­nak való.

– De rész­le­te­i­ben…

Des­pard a fe­jét ráz­ta.

– Saj­nos, nem vet­tem ész­re sem­mit sem… Van né­hány jó sző­nye­ge, két bu­ha­rai és há­rom vagy négy iga­zán ér­té­kes per­zsa, köz­tük egy ha­ma­da­ni és egy teb­ri­zi. Egy meg­le­he­tő­sen szép an­ti­lop­fej. Ó nem, az a hall­ban volt. Gon­do­lom, úgy vet­te a va­dász­bolt­ban.

– Úgy véli, hogy a né­hai Mr. Sha­i­ta­na soha nem járt va­dász­ni?

– Fo­ga­dok, hogy csak nyug­vó vad­ra lőtt. Na­gyon saj­ná­lom, hogy csa­ló­dást kell okoz­nom, de nem tu­dok se­gí­te­ni. Volt ott egy cso­mó cse­cse­be­cse min­den­fe­lé szét­szór­va. Több asz­tal­ra való. Csu­pán egy fá­ból ké­szült, szé­pen fé­nye­zett, csi­nos bál­vány­szo­bor­ra em­lék­szem, azt hi­szem, a Hús­vét-szi­ge­tek­ről szár­maz­hat. Nem sok ilyet lát­ni. Vol­tak ma­láj hol­mik is, de saj­nos, más­ban iga­zán nem se­gít­he­tek.

– Nem baj – fe­lel­te Po­i­rot, aki egy kis­sé csüg­gedt­nek lát­szott. – Tud­ja – foly­tat­ta –, Mrs. Lor­ri­mer egé­szen bá­mu­la­to­san tud vissza­em­lé­kez­ni a kár­tya­la­pok­ra. Kép­zel­je, csak­nem min­den le­osz­tás­ra és li­cit­re em­lék­szik. Hi­he­tet­len!

Des­pard vál­lat vont.

– Né­me­lyik nő ilyen. Va­ló­szí­nű­leg azért, mert egész nap mást sem csi­nál, csak kár­tyá­zik.

– Maga erre nem len­ne ké­pes, ugye?

A má­sik a fe­jét ráz­ta.

– Csak né­hány le­osz­tás­ra em­lék­szem. Az egyik­ben száz pon­tot ér­het­tem vol­na el ká­ró­ból, de Ro­berts blöff­je meg­za­vart. Ugyan ő is bu­kott, de nem kont­ráz­tuk meg, a fene vi­gye el. Em­lék­szem egy szan­za­du já­ték­ra is. Ne­héz ügy volt, mint­ha min­den kár­tya rossz hely­re ke­rült vol­na. Buk­tunk is egy pá­rat, sze­ren­csé­re azért nem túl so­kat.

– Gyak­ran bri­dzse­zik, Des­pard őr­nagy?

– Nem, nem va­gyok rend­sze­res já­té­kos. Bár sze­re­tem.

– Job­ban sze­re­ti a pó­ker­nál?

– Igen. A pó­ker in­kább sze­ren­cse­já­ték.

– Azt hi­szem, Mr. Sha­i­ta­na egyet­len kár­tya já­té­kot sem űzött – mond­ta el­gon­dol­kod­va Po­i­rot.

– Egyet­len já­té­kot űzött rend­sze­re­sen és ki­tar­tó­an – mond­ta Des­pard.

– Még­pe­dig?

– Alan­tas já­té­kot.

Po­i­rot kis idő­re el­hall­ga­tott, majd meg­kér­dez­te:

– Ezt tud­ja, vagy csak sej­ti?

Des­pard arca tég­la­vö­rös színt öl­tött.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy az idé­zet pon­tos for­rá­sá­nak a meg­je­lö­lé­se nél­kül ne fe­cseg­jen az em­ber bele a vak­vi­lág­ba? Azt hi­szem, iga­za van. Nos, ha ér­dek­li, ép­pen­ség­gel tu­dom, de a for­rást nem va­gyok haj­lan­nó el­árul­ni. Ezt az in­for­má­ci­ót ugyan­is sze­mé­lyes is­me­ret­ség út­ján sze­rez­tem.

– Te­hát egy vagy több hölgy van az ügy­ben?

– Igen, Sha­i­ta­na, ez a rus­nya dög, szí­ve­seb­ben kez­dett nők­kel.

– Te­hát úgy gon­dol­ja, hogy zsa­ro­ló volt? Ez rop­pant ér­de­kes.

Des­pard meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, fél­re­ért. Bi­zo­nyos szem­pont­ból Sha­i­ta­na va­ló­ban zsa­ro­ló volt, de nem a hét­köz­na­pi ér­te­lem­ben. Nem ér­de­kel­te a pénz. Ha­nem, hogy úgy mond­jam, szel­le­mi zsa­ro­ló volt, ha ugyan lé­te­zik ilyes­mi.

– És mire ment vele? Mi hasz­na szár­ma­zott be­lő­le?

– Ret­ten­tő­en él­vez­te. Csak így tu­dom meg­fo­gal­maz­ni. Sze­ret­te lát­ni, amint az em­be­rek kí­nos hely­zet­be ke­rül­nek. Azt hi­szem, et­től érez­te ma­gát em­be­mek, a tetű he­lyett, ami va­ló­já­ban volt. És ez na­gyon ha­té­kony mód­szer a nők­nél. Csak cé­loz­nia kel­lett rá, hogy min­dent tud, és a nők rög­vest ne­ki­lát­tak el­me­sél­ni neki, amit ta­lán nem is tu­dott. Ez bi­riz­gál­ta a hu­mor­ér­zé­két. Az­u­tán pe­dig elő­ad­ta az „én va­gyok a min­den­tu­dó, nagy Sha­i­ta­na” című me­fisz­tói ma­gán­szá­mát. Nagy ma­jom volt, meg kell hagy­ni!

– Vagy­is azt gon­dol­ja, hogy ilyen mód­szer­rel fé­lem­lí­tet­te meg Me­re­dith kis­asszonyt is? – kér­dez­te óva­to­san Po­i­rot.

– Me­re­dith kis­asszonyt? – ál­mél­ko­dott Des­pard. – Nem róla be­szél­tem. Ő nem az a faj­ta, aki meg­ijed egy Sha­i­ta­na-féle alak­tól.

– Par­don. Ak­kor ne­tán Mrs. Lor­ri­mer­re cél­zott?

– Nem de­hogy. Fél­re­ért. Csak ál­ta­lá­nos­ság­ban be­szél­tem. Mrs. Lor­ri­mert sem le­het egy­könnyen meg­ijesz­te­ni. És ő sem az a faj­ta, aki­nek bű­nös tit­ko­kat kel­le­ne ta­kar­gat­nia! Nem, én tu­laj­don­kép­pen egyet­len konk­rét sze­mély­re se gon­dol­tam.

– Csak a mód­szer­re cél­zott?

– Pon­to­san!

– Két­ség­te­len. – töp­ren­gett Po­i­rot –, hogy a né­hai Sha­i­ta­na – a „füs­tös képű”, ahogy maga mond­ta – na­gyon is ér­tett a nők­höz! Tud­ta, ho­gyan kell a kö­ze­lük­be fér­kőz­nie, és ho­gyan szed­he­ti ki be­lő­luk a tit­ka­i­kat.

Des­pard tü­rel­met­le­nül köz­be­vá­gott:

– Ab­szur­dum! Az az alak szél­há­mos volt, nem volt ben­ne sem­mi ve­szé­lyes! És a nők még­is tar­tot­tak tőle. Ne­vet­sé­ges mó­don.

Hir­te­len ész­re­vet­te ma­gát.

– Néz­zék csak, el­mu­lasz­tot­tam a meg­ál­ló­mat! Túl­sá­go­san be­le­me­le­ged­tem a té­má­ba. Vi­szont­lá­tás­ra, M. Po­i­rot. Csak néz­zen le, és mi­helyt le­szál­lok a busz­ról, meg­lát­hat­ja hű­sé­ges ár­nyé­ko­mat.

Le­si­e­tett a lép­csőn. Ami­kor Po­i­rot le­pil­lan­tott az ut­cá­ra, Des­pard már a jár­da­szi­ge­ten ban­du­kolt. Azon­nal ész­re­vet­te az őr­nagy sar­ká­ba sze­gő­dött ala­kot is. De most nem ez ér­de­kel­te iga­zán.

– Tu­laj­don­kép­pen egyet­len konk­rét sze­mély­re sem – mor­mog­ta. – Biz­tos ez?