TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Despard őrnagy
Despard őrnagy kilépett az Albany szálló kapuján, befordult a Regent Streetre, majd ott felugrott egy autóbuszra.
A forgalom szempontjából csendes napszak volt – a busz emeletén csak néhány ülőhely volt foglalt. Despard egészen előrement, és letelepedett az első ülésre.
Menet közben ugrott fel az autóbuszra. Most a jármű hirtelen megállt, utasok szálltak fel, majd ismét elindult felfelé a Regent Streeten.
Egy másik utas is fölmászott az emeletre a lépcsőn, egészen előrement, és leült a másik sor első ülésére.
Despard nem vette észre az új felszállót, ám néhány perc múlva egy hang, mintegy próbaképpen, azt mormogta:
– Hát nem nyílik remek kilátás Londonra egy autóbusz tetejéről?
Despard a hang irányába fordult. Hirtelen tanácstalan lett, majd felderült az arca.
– Elnézését kérem, M. Poirot. Nem vettem észre, hogy maga szállt fel. Igaza van, remek a kilátás idefentről. Bár meg kell mondjam, a régi szép időkben még jobb volt a kilátás, amikor ezek a járművek még nem voltak beüvegezve.
Poirot felsóhajtott.
– Tout de même[14], aligha lehetett túl kellemes esőben, amikor az autóbusz belseje tele volt. És ahogy tapasztalom, ebben az országban ritka az olyan nap, amikor nem esik.
– Az esőbe még nem halt bele senki.
– Téved – helyesbített Poirot. – Az eső gyakran fluxion de poitrine[15]-t okoz.
Despard mosolygott.
– Látom, M. Poirot, maga a réteges öltözködés híve.
Poirot valóban szemmelláthatóan felkészült mindarra, amit a szeszélyes időjárás produkálhat. Nagykabátot és sálat viselt.
– Azért különös, hogy épp itt találkozunk – mondta Despard.
Nem láthatta a mosolyt, amelyet elrejtett a sál. Nem volt ebben a találkozásban semmi különös. Miután Poirot megtudta, hogy Despard rendszerint mikor hagyja el a szállodát, már várt rá. Nagy bölcsen nem kockáztatta, hogy felugrik a mozgó autóbuszra, inkább utánakocogott, és a következő megállóban szállt fel rá.
– Valóban. A Mr. Shaitanánál történtek óta nem is találkoztunk – felelte.
– Nem vesz részt a nyomozásban? – kérdezte Despard.
Poirot óvatosan megvakarta a fülét.
– Töprengek – felelte elgondolkodva –, nagyon sokat töprengek. Nem szaladgálok ide-oda, nem nyomozok. Ez nem illik sem a koromhoz, sem a vérmérsékletemhez, sem a fizikumomhoz.
Despard váratlanul azt mondta:
– Szóval gondolkodik, mi?Nem is olyan rossz elfoglaltság. Manapság mindenki csak ide-oda szaladgál. Ha az embereknyugton ülnének, és elgondolkodnának egy kicsit, mielőtt cselekszenek, sokkal kisebb volna a zűrzavar.
– Ezt a szabályt maga is mindenkor betartja, Despard őrnagy?
– Rendszerint. – válaszolta az egyszerűen. – Az ember alakítsa ki a magatartását, találja meg a megfelelő utat, mérlegelje a mellette és az ellene szóló érveket, határozzon, és ragaszkodjon a döntéséhez.
Szája keserű mosolyra húzódott.
– És ezután már semmi sem térítheti le az ösvényről? – kérdezte Poirot.
– Nem, azért ezt nem mondanám. Önfejűen ragaszkodni hozzá teljességgel felesleges. Ha az ember hibázott, ismerje el.
– De úgy vélem, maga nem hibázik túl gyakran, Despard őrnagy, igaz?
– M. Poirot, mindannyian hibázunk.
– Némelyikünk azonban – mondta erre kissé ridegen Poirot – jóval kevesebbet hibázik másoknál.
Despard rápillantott, halványan elmosolyodott, majd megkérdezte:
– Maga talán soha nem hibázott, M. Poirot?
– Utoljára huszonnyolc éve fordult elő velem – felelte méltósággal Poirot. – És akkor is, a körülmények… de ez nem lényeges.
– Egészen jó arány – mondta Despard. Majd feltette a kérdést: – És Shaitana halála? Bár, gondolom, az nem számít, hiszen hivatalosan nem a maga ügye.
– Nem, valóban nem az enyém. Ennek ellenére sérti az amour propre[16]-omat.Szemtelenségnek tartom, ha valaki az orrom előtt követ el egy gyilkosságot, és csúfot űz ama képességemből, hogy a rejtélyt megoldjam.
– Nemcsak a maga orra előtt történt – jegyezte meg kimérten Despard. – Jelen volt a gyilkossági csoport főfelügyelője is.
– Ez valószínűleg óriási hiba volt – közölte komoran Poirot. – A jó öreg medve, Battle főfelügyelő, fapofának látszik ugyan, de semmiképpen sem fafejű.
– Egyetértek – mondta erre Despard. – Az egykedvűsége csupán álarc. Nagyon okos és rátermett ember.
– És, ha jól tudom, rengeteget dolgozik ezen az ügyön.
– Bizonyára. Nem ül a hátsó ülésen egy olyan rendes, csendes katonaforma férfi?
Poirot hátranézett.
– Csak mi ketten vagyunk idefönt.
– Akkor bizonyára lent van. Egy percre sem veszít szem elől. Nagyon ügyes fickó. Időről időre még a külsejét is megváltoztatja. Mondhatni, egészen művészi módon.
– De ezzel nem tudja magát félrevezetni. A maga szeme gyors és pontos.
– Egyetlen arcot sem felejtek el – ha fekete, akkor sem –, és ez jóval több annál, amivel a legtöbb ember dicsekedhet.
– Akkor épp magára van szükségem – mondta Poirot. – Minő szerencse, hogy éppen ma találkoztunk. Olyasvalaki kell nekem, akinek jó a szeme és az emlékezőtehetsége. Malheureusement[17] a kettő ritkán jár együtt. Feltettem egy kérdést dr. Robertsnek, eredmény nélkül, és ugyanígy jártam Mrs. Lorrimerrel is. Most megpróbálom ugyanezt magával is, hátha többre megyek. Kérem, gondoljon vissza arra a szobára, amelyben Mr. Shaitanánál kártyázott, s mondja el, mire emlékszik.
Despard meglepettnek látszott.
– Nem egészen értem.
– Kérem, írja le a szobát, a bútorokat, a benne levő tárgyakat.
– Aligha vagyok nagy szakértő ilyen dolgokban – mondta erre Despard. – Szerintem iszonyatos egy szoba volt. Egyáltalán nem férfihoz illő. Rengeteg brokát meg selyem meg ilyesmi volt benne. Olyan szoba, amilyen a Shaitana-féle fickóknak való.
– De részleteiben…
Despard a fejét rázta.
– Sajnos, nem vettem észre semmit sem… Van néhány jó szőnyege, két buharai és három vagy négy igazán értékes perzsa, köztük egy hamadani és egy tebrizi. Egy meglehetősen szép antilopfej. Ó nem, az a hallban volt. Gondolom, úgy vette a vadászboltban.
– Úgy véli, hogy a néhai Mr. Shaitana soha nem járt vadászni?
– Fogadok, hogy csak nyugvó vadra lőtt. Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nem tudok segíteni. Volt ott egy csomó csecsebecse mindenfelé szétszórva. Több asztalra való. Csupán egy fából készült, szépen fényezett, csinos bálványszoborra emlékszem, azt hiszem, a Húsvét-szigetekről származhat. Nem sok ilyet látni. Voltak maláj holmik is, de sajnos, másban igazán nem segíthetek.
– Nem baj – felelte Poirot, aki egy kissé csüggedtnek látszott. – Tudja – folytatta –, Mrs. Lorrimer egészen bámulatosan tud visszaemlékezni a kártyalapokra. Képzelje, csaknem minden leosztásra és licitre emlékszik. Hihetetlen!
Despard vállat vont.
– Némelyik nő ilyen. Valószínűleg azért, mert egész nap mást sem csinál, csak kártyázik.
– Maga erre nem lenne képes, ugye?
A másik a fejét rázta.
– Csak néhány leosztásra emlékszem. Az egyikben száz pontot érhettem volna el káróból, de Roberts blöffje megzavart. Ugyan ő is bukott, de nem kontráztuk meg, a fene vigye el. Emlékszem egy szanzadu játékra is. Nehéz ügy volt, mintha minden kártya rossz helyre került volna. Buktunk is egy párat, szerencsére azért nem túl sokat.
– Gyakran bridzsezik, Despard őrnagy?
– Nem, nem vagyok rendszeres játékos. Bár szeretem.
– Jobban szereti a pókernál?
– Igen. A póker inkább szerencsejáték.
– Azt hiszem, Mr. Shaitana egyetlen kártya játékot sem űzött – mondta elgondolkodva Poirot.
– Egyetlen játékot űzött rendszeresen és kitartóan – mondta Despard.
– Mégpedig?
– Alantas játékot.
Poirot kis időre elhallgatott, majd megkérdezte:
– Ezt tudja, vagy csak sejti?
Despard arca téglavörös színt öltött.
– Azt akarja mondani, hogy az idézet pontos forrásának a megjelölése nélkül ne fecsegjen az ember bele a vakvilágba? Azt hiszem, igaza van. Nos, ha érdekli, éppenséggel tudom, de a forrást nem vagyok hajlannó elárulni. Ezt az információt ugyanis személyes ismeretség útján szereztem.
– Tehát egy vagy több hölgy van az ügyben?
– Igen, Shaitana, ez a rusnya dög, szívesebben kezdett nőkkel.
– Tehát úgy gondolja, hogy zsaroló volt? Ez roppant érdekes.
Despard megrázta a fejét.
– Nem, félreért. Bizonyos szempontból Shaitana valóban zsaroló volt, de nem a hétköznapi értelemben. Nem érdekelte a pénz. Hanem, hogy úgy mondjam, szellemi zsaroló volt, ha ugyan létezik ilyesmi.
– És mire ment vele? Mi haszna származott belőle?
– Rettentően élvezte. Csak így tudom megfogalmazni. Szerette látni, amint az emberek kínos helyzetbe kerülnek. Azt hiszem, ettől érezte magát embemek, a tetű helyett, ami valójában volt. És ez nagyon hatékony módszer a nőknél. Csak céloznia kellett rá, hogy mindent tud, és a nők rögvest nekiláttak elmesélni neki, amit talán nem is tudott. Ez birizgálta a humorérzékét. Azután pedig előadta az „én vagyok a mindentudó, nagy Shaitana” című mefisztói magánszámát. Nagy majom volt, meg kell hagyni!
– Vagyis azt gondolja, hogy ilyen módszerrel félemlítette meg Meredith kisasszonyt is? – kérdezte óvatosan Poirot.
– Meredith kisasszonyt? – álmélkodott Despard. – Nem róla beszéltem. Ő nem az a fajta, aki megijed egy Shaitana-féle alaktól.
– Pardon. Akkor netán Mrs. Lorrimerre célzott?
– Nem dehogy. Félreért. Csak általánosságban beszéltem. Mrs. Lorrimert sem lehet egykönnyen megijeszteni. És ő sem az a fajta, akinek bűnös titkokat kellene takargatnia! Nem, én tulajdonképpen egyetlen konkrét személyre se gondoltam.
– Csak a módszerre célzott?
– Pontosan!
– Kétségtelen. – töprengett Poirot –, hogy a néhai Shaitana – a „füstös képű”, ahogy maga mondta – nagyon is értett a nőkhöz! Tudta, hogyan kell a közelükbe férkőznie, és hogyan szedheti ki belőluk a titkaikat.
Despard türelmetlenül közbevágott:
– Abszurdum! Az az alak szélhámos volt, nem volt benne semmi veszélyes! És a nők mégis tartottak tőle. Nevetséges módon.
Hirtelen észrevette magát.
– Nézzék csak, elmulasztottam a megállómat! Túlságosan belemelegedtem a témába. Viszontlátásra, M. Poirot. Csak nézzen le, és mihelyt leszállok a buszról, megláthatja hűséges árnyékomat.
Lesietett a lépcsőn. Amikor Poirot lepillantott az utcára, Despard már a járdaszigeten bandukolt. Azonnal észrevette az őrnagy sarkába szegődött alakot is. De most nem ez érdekelte igazán.
– Tulajdonképpen egyetlen konkrét személyre sem – mormogta. – Biztos ez?