TIZENHATODIK FEJEZET
 Elsie Balt vallomása

O’Conn­or őr­mes­tert rend­őr­sé­gi kol­lé­gái, elég­gé el nem ítél­he­tő mó­don, a „szo­ba­lá­nyok álma” be­ce­név­vel il­let­ték. Két­ség­kí­vül fel­tű­nő­en jó­ké­pű fér­fi volt. Ma­gas, egye­nes tar­tá­sú, szé­les vál­lú, és nem is annyi­ra sza­bá­lyos vo­ná­sú arca, mint in­kább sze­mé­nek vak­me­rő és kó­pés vo­ná­sa tet­te el­len­áll­ha­tat­lan­ná a szeb­bik nem kö­ré­ben. O’Conn­or őr­mes­ter ta­gad­ha­tat­la­nul ered­mé­nyes mun­kát vég­zett, rá­adá­sul még gyor­san is.

Olyan bá­mu­la­tos se­bes­ség­gel dol­go­zott, hogy már négy nap­pal Mr. Sha­i­ta­na meg­gyil­ko­lá­sa után ott ült a Ki­bi­Ka­ba­ré kö­ze­pe­sen drá­ga he­lye­i­nek egyi­kén, s mel­let­te a né­hai Mrs. Crad­dock (North Aud­ley Street 117.) egy­ko­ri szo­ba­lá­nya, El­sie Batt kis­asszony.

O’Conn­or őr­mes­ter, mi­után gon­do­san ki­dol­goz­ta a tá­ma­dá­si stra­té­gi­át, be­le­fo­gott a nagy of­fen­zí­vá­ba.

– Jut eszem­be – mond­ta –, ép­pen így be­szélt az egyik fő­nö­köm is. Crad­dock­nak hív­ták. Un­dok egy alak volt, az ta­gad­ha­tat­lan.

– Crad­dock? – kér­dez­te El­sie. – Ma­gam is szol­gál­tam egy Crad­dock nevű csa­lád­nál.

– Na­hát, mi­lyen ér­de­kes! Va­jon ugyan­azok le­het­tek?

– A North Aud­ley Stree­ten lak­tak – mond­ta El­sie.

– Aki­ket én is­mer­tem, azok ak­ko­ri­ban ké­szül­tek Lon­don­ba köl­töz­ni, ami­kor én el­men­tem tő­lük – rög­tö­nöz­te O’Conn­or. – Igen, ha jól em­lék­szem, a North Aud­ley Street­re köl­töz­tek. Mrs. Crad­dock nem ve­tet­te meg ép­pen a fér­fi­a­kat.

El­sie fel­kap­ta a fe­jét.

– Ki nem áll­hat­tam. Min­dig min­den­ben hi­bát ta­lált, és foly­ton zsör­tö­lő­dött. Sem­mi nem volt neki elég jó.

– A fér­jé­nek sem volt mel­let­te ép­pen könnyű éle­te, igaz?

– Min­dig ar­ról pa­nasz­ko­dott, hogy a fér­je el­ha­nya­gol­ja, meg hogy nem érti meg őt. És min­dig nya­fo­gott, hogy ilyen be­teg, meg olyan be­teg, egy­re csak nyög­dé­cselt és jaj­ga­tott. Sze­rin­tem per­sze ku­tya baja se volt.

O’Conn­or a tér­dé­re csa­pott.

– Tu­dom már! Nem volt va­la­mi kis etye­pe­tyé­je az or­vo­sá­val? Va­la­mi fi­nom kis vi­szony, vagy ef­fé­le?

– Dr. Ro­bertsszel? Ő te­tő­től tal­pig úri­em­ber volt.

– Ma­guk lá­nyok mind egy­for­mák – mond­ta O’Conn­or őr­mes­ter. – Ha egy fér­fi nagy csá­bí­tó hí­ré­ben áll, csak úgy ra­gad­nak rá a lá­nyok. Is­me­rem a faj­tá­ját.

– Nem, a dok­tor­ral kap­cso­lat­ban nincs iga­za. Ő nem volt ilyen. Hi­szen ő nem te­he­tett róla, hogy Mrs. Crad­dock foly­ton érte kül­döz­ge­tett, nem igaz? Hát mit te­gyen egy or­vos? Ha en­gem kér­dez, hát bi­zony a dok­tor úr csak a be­te­gé­nek te­kin­tet­te, sem­mi más­nak. A töb­bit mind a na­cs­asszony kép­zel­te. Egy is­ten­nek le nem szállt vol­na a dok­tor­ról.

– Ér­tem, El­sie. Ugye nem bán­ja, ha El­sie-nek szó­lí­tom? Úgy ér­zem, mint­ha gye­rek­ko­rom óta is­mer­ném.

A lány fel­kap­ta a fe­jét:

– De nem is­mer.

– No jó, Batt kis­asszony. – Az őr­mes­ter rá­pil­lan­tott. – Csak annyit mond­tam, hogy min­den vi­lá­gos. Csak­hogy a férj sem néz­te tét­le­nül a dol­got, igaz?

– Tény, hogy egyik nap egy ki­csit be­go­rom­bult – is­mer­te be El­sie. – De én amon­dó va­gyok, hogy ak­ko­ri­ban már be­teg volt. Nem sok­kal utá­na meg is halt.

– Igen, erre em­lék­szem… Ugye va­la­mi kü­lö­nös be­teg­ség vég­zett vele?

– Va­la­mi ja­pán nya­va­lya, amit a bo­rot­va­ecset­től ka­pott. Hát nem ször­nyű, hogy ilyes­mi is meg­tör­tén­het? Az­óta sem ve­szek sem­mi ja­pán árut.

– Vá­sá­rol­junk brit árut, ez az én mot­tóm. – Je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan O’Conn­or őr­mes­ter. – És azt mond­ja, nagy je­le­net volt a férj és az or­vos kö­zött?

El­sie bó­lin­tott, és lát­ha­tó­an na­gyon él­vez­te, hogy újra fel­idéz­he­ti a múlt­bé­li bot­rányt.

– Tücs­köt-bo­ga­rat össze­hord­tak – me­sél­te. – Leg­alább­is az úr. Dr. Ro­berts pe­dig egy muk­kot sem szólt. Csak azt mon­do­gat­ta, „Kép­te­len­ség”, meg hogy „Ugyan, mit ki nem ta­lál”.

– Gon­do­lom, ez a la­ká­su­kon tör­tént?

– Igen, az asszo­nyom hí­vat­ta őt oda. Az asszony meg az úr össze­szó­lal­koz­tak, és ak­kor, min­den­nek a kel­lős kö­ze­pi­be, meg­ér­ke­zett a dok­tor úr, és az úr ne­ki­tá­madt.

– Pon­to­san mit mon­dott?

– Per­sze nem tud­ták, hogy hal­lom. Az egész a naccsá­ga há­ló­szo­bá­já­ban tör­tént. Gon­dol­tam, ké­szül it­ten va­la­mi, ezért elő­kap­tam a la­pá­tot, és le­sö­pör­tem a lép­csőt. Nem akar­tam egyet­len szót sem el­mu­lasz­ta­ni.

O’Conn­or őr­mes­ter me­le­gen gra­tu­lált ma­gá­nak, ami­ért olyan jól meg­érez­te, hogy he­lye­sebb, ha nem hi­va­ta­los mi­nő­sé­gé­ben kör­nyé­ke­zi meg El­sie-t. Hogy­ha ugyan­is a rend­őr­ség kép­vi­se­lő­je­ként, hi­va­ta­lo­san hall­gat­ja ki, El­sie nyil­ván eré­nye­sen azt ál­lí­ta­ná, hogy ő bi­zony sem­mit sem hal­lott.

– Szó­val – foly­tat­ta El­sie –, dr. Ro­berts na­gyon csön­des volt, de bez­zeg az úr or­dí­to­zott he­lyet­te is.

– És mi­ket or­di­bált? – pró­bál­ta má­sod­szor is meg­kö­ze­lí­te­ni a kulcs­fon­tos­sá­gú kér­dést O’Conn­or.

– Ren­de­sen le­szól­ta – mond­ta ka­já­nul El­sie.

– Ho­gyan?

Va­jon ez a lány fel tud­ja idéz­ni a sza­va­kat?

– Sok min­dent nem ér­tet­tem be­lő­le – is­mer­te be El­sie. – Olyas­mi­ket mon­dott, hogy „eti­kát­lan vi­sel­ke­dés”, meg hogy „ki­hasz­nál­ni”, és azt is or­dí­toz­ta, hogy le­ve­te­ti dr. Ro­bert­set az or­vo­si mi­ről is, név­jegy­zék­ről? Va­la­mi ilyes­mi­ről…

– Ez le­het­sé­ges – mond­ta O’Conn­or. – Pa­naszt te­het az Or­vos­ka­ma­rá­nál.

– Igen, va­la­mi ilyes­mit mon­dott. És ak­kor a naccsá­ga hisz­té­ri­ás ro­ha­mot ka­pott, és azt vi­sí­tot­ta, hogy „Soha nem sze­ret­tél! El­ha­nya­gol­tál! Egye­dül hagy­tál!” És azt is mond­ta, hogy dr. Ro­berts an­gya­li­an vi­sel­ke­dett vele. És ak­kor a dok­tor úr be­ment az úr­ral az öl­tö­ző­szo­bá­ba, és be­zár­ta a háló aj­ta­ját, és ke­rek pe­rec azt mond­ta: „Drá­ga uram, hát nem ve­szi ész­re, hogy a fe­le­sé­ge egy hisz­té­ri­ka? Azt sem tud­ja, mit be­szél. Az iga­zat meg­vall­va, a ked­ves neje rop­pant ne­héz és fá­rasz­tó be­teg, és már ré­gen ki­ad­tam vol­na az út­ját, ha nem tar­tot­tam vol­na ezt össze… össze… – va­la­mi olyan hosszú szó volt… meg­van – össze­egyez­tet­he­tet­len­nek a hi­va­tá­som­mal.” Szó­val ezt mond­ta a dok­tor. Meg azt is, hogy nem lép­te át a ha­tárt, ami az or­vos és a be­te­ge kö­zött van. Et­től az úr egy ki­csit meg­nyu­go­dott. És ak­kor azt mond­ta neki a dok­tor úr, hogy „ide­je in­dul­nia, még el­ké­sik a hi­va­tal­ból. Az a leg­jobb, ha most el­megy itt­hon­ról. Gon­dol­ja nyu­god­tan vé­gig a hely­ze­tet. Sze­rin­tem arra a kö­vet­kez­te­tés­re fog jut­ni, hogy ala­po­san mel­lé­fo­gott. Csak ke­zet mo­sok, mi­előtt to­vább­men­nék a kö­vet­ke­ző be­te­gem­hez. Meg­nyug­ta­tá­sá­ra köz­löm, hogy min­den csu­pán a fe­le­sé­ge be­teg kép­ze­le­té­nek a műve.” És erre az úr azt mond­ta, „ma­gam sem tu­dom, mit gon­dol­jak”, és ki­jött a szo­bá­ból, én meg lá­za­san sö­pör­tem a lép­csőt, de még csak ész­re sem vett. Utóbb úgy gon­dol­tam, már ak­kor lát­szott raj­ta, hogy be­teg. A dok­tor meg egé­szen jó­ked­vé­ben volt, fü­työ­rész­ve mos­ta a ke­zét az öl­tö­ző­szo­bá­ban, aho­vá be volt ve­zet­ve a hi­deg és a me­leg víz is. Az­tán meg ki­jött, ke­zé­ben a tás­ká­ja, és na­gyon ba­rát­sá­go­san és ked­ve­sen szólt hoz­zám, aho­gyan min­dig is szo­kott, és jó­ked­vű­en le­ment a lép­csőn, mint más­kor. Tud­ja, eb­ből az­tán biz­to­san tu­dom, hogy nem tett sem­mi rosszat. Min­den naccsá­ga műve volt.

– És ak­kor Crad­dock meg­kap­ta a lép­fe­nét.

– Igen, azt hi­szem, ak­kor már be­teg volt. A naccsá­ga nagy oda­adás­sal ápol­ta, de még­is meg­halt. Mi­lyen gyö­nyö­rű ko­szo­rúk vol­tak a te­me­té­sén!

– És utá­na? Dr. Ro­berts újra el­jött?

– Nem, maga min­den­lé­ben­ka­nál, de­hogy­is jött! Maga ki­rúg a dok­tor úrra. Pe­dig sem­mi oka rá, ne­kem el­hi­he­ti. Ha bár­mi lett vol­na köz­tük, ak­kor nyil­ván el­ve­szi a naccsá­gát az úr ha­lá­la után, nem igaz? De nem tet­te. Nem volt olyan os­to­ba! Na­gyonis jól lát­ta a hely­ze­tet. A naccsá­ga az­tán még több­ször fel­hív­ta te­le­fo­non, a dok­tor azon­ban soha nem volt oda­ha­za. Az­tán a naccsá­ga el­ad­ta a há­zat, va­la­mennyi­ünk­nek fel­mon­dott és kül­föld­re uta­zott, Egyip­tom­ba.

– És az el­uta­zá­sá­ig nem is lát­ta dr. Ro­bert­set?

– Én nem. De a naccsá­ga igen, mert el­ment hoz­zá, és be­ol­tat­ta ma­gát, na mi el­len is, ti­pus… izé… tí­fusz el­len. Ja és ami­kor ha­za­jött, na­gyon fájt a kar­ja. Ha ér­dek­li a vé­le­mé­nyem, sze­rin­tem ak­kor mond­ta meg neki a dok­tor úr, hogy ré­szé­ről tárgy­ta­lan a do­log. A naccsá­ga ez­u­tán egy­szer sem hív­ta föl, és na­gyon jó­ked­vű­en uta­zott el, egy cso­mó gyö­nyö­rű szép ru­hát vitt ma­gá­val, csu­pa vi­lá­gos szí­nűt, pe­dig ben­ne vol­tunk a tél­ben, de azt mond­ta ott me­leg lesz és nap­sü­tés.

– Így van – mond­ta O’Conn­or őr­mes­ter. – Azt mond­ják, Egyip­tom­ban oly­kor túl­zot­tan is nagy a me­leg. És az asszo­nya ott halt meg. Gon­do­lom, ezt tud­ja?

– Nem, ezt nem tud­tam. Mi­lyen kü­lö­nös! Ak­kor még, an­nál is, csú­fo­sab­bul vé­gez­te, mint amit kí­ván­tam neki.

Majd só­hajt­va hoz­zá­tet­te:

– Va­jon mi lett az­zal a sok szép ru­há­val? Ot­tan, ha jól tu­dom, né­ge­rek, lak­nak, azok meg csak nem hord­ták el őket?

– Maga bi­zo­nyá­ra re­me­kül fes­tett vol­na azok­ban a ru­hák­ban – bó­kolt O’Conn­or őr­mes­ter.

– Mi­cso­da pi­masz!

– Ne fél­jen, nem kell so­ká­ig el­vi­sel­nie a pi­masz­sá­go­mat – mond­ta az őr­mes­ter. – El­uta­zom, a cé­gem üz­le­ti útra küld.

– So­ká­ig lesz tá­vol?

– Le­het, hogy kül­föld­re kell men­nem – fe­lel­te O’Conn­or.

El­sie-nek, meg­nyúlt az áb­rá­za­ta. Még­is­csak kü­lö­nös, gon­dol­ta, hogy az iga­zán von­zó fér­fi­ak, soha nem ma­rad­nak mel­let­tem… De se­baj, még min­dig ott van Fred.