TIZENHETEDIK FEJEZET
 Rhoda Dawes vallomása

Rho­da Da­wes ki­lé­pett a Bent­ham áru­ház aj­ta­ján, és el­gon­dol­kod­va állt meg a jár­dán. Az arca ha­tá­ro­zot­lan­sá­got tük­rö­zött. „Men­jek, vagy ne men­jek?” gon­dol­ta. „Tu­laj­don­kép­pen sze­ret­nék… De ta­lán jobb, ha még­se me­gyek.”

Az aj­tón­ál­ló re­mény­ked­ve meg­szó­lí­tot­ta: – Óhajt ta­xit, kis­asszony?

Rho­da meg­ráz­ta a fe­jét.

Egy cso­ma­gok­kal meg­ra­kott te­re­bé­lyes, hölgy, aki­nek az ar­cá­ról az „én ide­jé­ben vá­sá­ro­lok ka­rá­csony­ra” el­szánt­sá­ga su­gár­zott, erő­tel­je­sen be­le­üt­kö­zött, de Rho­da moc­ca­nat­la­nul állt, és meg­pró­bált dön­tés­re jut­ni ma­gá­val. Ér­vek, el­len­ér­vek so­ka­sá­ga fu­tott át az agyán, nagy össze­vissza­ság­ban.

Vég­té­re is, mi­ért ne ten­ném meg? Még meg is hí­vott, bár le­het, hogy min­den­ki­nek ezt mond­ja… és nem kel­le­ne ko­mo­lyan ven­ni… Anne-nek pe­dig a ter­hé­re va­gyok. Vi­lá­go­san ér­té­sem­re adta, hogy szí­ve­seb­ben megy az­zal a Des­pard­dal az ügy­véd­hez egye­dül… És mi­ért is ne? El­vég­re jól meg­van­nak ők nél­kü­lem is… Mel­les­leg sem­mi kö­zöm hoz­zá… nem is ar­ról van szó, mint­ha kü­lö­nö­seb­ben ta­lál­koz­ni akar­nék Des­pard őr­naggyal… Pe­dig olyan meg­nye­rő… azt hi­szem, be­le­sze­re­tett Anne-be… A fér­fi­ak ugyan­is nem tesz­nek szí­ves­sé­ge­ket ok nél­kül… pusz­ta ked­ves­ség­ből.

Egy kül­dönc­fiú be­le­bot­lott Rho­dá­ba, és kis­sé szem­re­há­nyó han­gon azt mond­ta: – El­né­zést, kis­asszony.

„Jaj, is­te­nem”, gon­dol­ta Rho­da. „Nem áll­do­gál­ha­tok itt egész nap, csu­pán­csak azért, mert olyan lüke va­gyok, hogy nem tu­dok dön­te­ni… Sze­rin­tem na­gyon szép ez a ka­bát meg szok­nya. Le­het, hogy még­is in­kább bar­nát kel­lett vol­na ven­ni, mert azt job­ban ki le­het hasz­nál­ni, mint a zöl­det? Nem, még­sem. No, szó­val men­jek, vagy ne men­jek? Fél négy van, egé­szen jó idő­pont, leg­alább nem tű­nik úgy, mint­ha ebé­det ku­nye­rál­nék. A leg­jobb lesz, ha még­is el­me­gyek, az­tán majd meg­lát­juk.”

Át­ve­re­ked­te ma­gát a tö­me­gen az utca túl­só ol­da­lá­ra, elő­ször jobb­ra, majd bal­ra for­dult, vé­gig­ment a Har­ley Stree­ten, majd meg­állt az előtt az épü­let előtt, amely­ről Mrs. Oli­ver könnye­dén azt mond­ta: „ott, a sza­na­tó­ri­u­mok kö­zött”.

„Vég­té­re is, biz­to­san nem esz meg” – gon­dol­ta Rho­da, és bát­ran be­lé­pett a ka­pun.

Mrs. Oli­ver la­ká­sa a leg­fel­ső szin­ten volt. Egy li­bé­ri­ás fér­fiú be­tes­sé­kel­te a lift­be, majd szin­te ki­rak­ta egy szép új láb­tör­lő­re, amely egy élénk­zöld­re fes­tett ajtó előtt he­vert.

„Hát ez ré­mes”, gon­dol­ta Rho­da.”Rosszabb, mint fog­or­vos­hoz men­ni. De most már nincs vissza­út.”

Za­va­rá­ban kis­sé el­pi­rul­va meg­nyom­ta a csen­gőt.

Egy idős szo­ba­lány nyi­tott aj­tót.

– Itt­hon van… be­szél­het­nék, ké­rem, Mrs. Oli­ver­rel? – kér­dez­te Rho­da.

A szo­ba­lány hát­ra­hú­zó­dott, Rho­da pe­dig be­lé­pett az aj­tón. Egy ren­det­len nap­pa­li szo­bá­ba ve­zet­ték. A szo­ba­lány meg­kér­dez­te:

– Kit je­lent­he­tek be?

– Ó, izé… Da­wes va­gyok… Rho­da Da­wes.

A szo­ba­lány el­tűnt.

Ami­kor nem egé­szen két perc múl­va újra meg­je­lent, Rho­da úgy érez­te, leg­alább száz év telt el az­óta, hogy el­ment.

– Ké­rem, kis­asszony, fá­rad­jon erre.

Rho­da most már egye­ne­sen vö­rö­söd­ni kez­dett, ahogy el­in­dult mö­göt­te. A fo­lyo­só vé­gén el­ka­nya­rod­tak, majd ő be­lé­pett egy nyi­tott aj­tón. Első ide­ges­sé­gé­ben azt kép­zel­te, af­ri­kai ős­er­dő­be csöp­pent…

A szo­bá­ban ma­da­rak vol­tak, ren­ge­teg ma­dár, kü­lön­fé­le pa­pa­gá­jok, sok más – még az or­ni­to­ló­gu­sok szá­má­ra is is­me­ret­len – ma­dár­ral, ame­lyek szin­te be­le­ga­ba­lyod­tak egy ősi­nek tűnő va­don­ba. A ma­dár- és nö­vény­vi­lág kel­lős kö­ze­pén Rho­da egy vi­har­vert kony­ha­asz­talt lá­tott, raj­ta író­gé­pet, a pad­lón pe­dig sza­na­szét he­ve­rő kéz­irat­la­po­kat, majd meg­pil­lan­tot­ta a tor­zon­borz hajú Mrs. Oli­vert is, amint ép­pen föl­tá­pász­ko­dott egy ro­zo­gá­nak tet­sző szék­ből.

– Ked­ve­sem, mennyi­re örü­lök, hogy lá­tom! – mond­ta Mrs. Oli­ver, és oda­nyúj­tot­ta az in­di­gó­tól fe­ke­te jobb ke­zét, míg a bal­lal meg­pró­bál­ta le­si­mí­ta­ni kó­cos fürt­je­it, amely ma­nő­ver nyil­ván­va­ló­an ele­ve ku­darc­ra volt ítél­ve.

Kö­nyö­ké­vel le­vert az asz­tal­ról egy pa­pír­zacs­kót, és az al­mák se­be­sen szét­gu­rul­tak a szo­bá­ban…

– Ne tö­rőd­jön vele, ked­ves, sem­mi baj, va­la­ki majd össze­sze­di egy­szer őket.

Rho­da egy kis­sé ki­ful­lad­va fel­egye­ne­se­dett gug­go­ló hely­ze­té­ből, ke­zé­ben öt al­má­val.

– Ó, na­gyon kö­szö­nöm, de ne te­gye vissza őket a zacs­kó­ba, mert at­tól tar­tok, a zacs­kó lyu­kas. Te­gye in­kább a kan­dal­ló pár­ká­nyá­ra. Úgy ni. Most pe­dig ül­jön le, és be­szél­ges­sünk.

Rho­da he­lyet fog­lalt egy má­sik ro­zo­ga szé­ken, és a ház úr­nő­jé­re füg­gesz­tet­te te­kin­te­tét.

– El­né­zé­sét ké­rem. Re­mé­lem, nem za­var­tam meg na­gyon… – mond­ta el­fú­ló han­gon.

– Za­var is, meg nem is – fe­lel­te Mrs. Oli­ver. – Amint lát­ja, dol­go­zom. De az én iszony­ta­tó finn de­tek­tí­vem ku­tya­szo­rí­tó­ba ke­rült. Egy tál zöld­bab fö­lött hi­he­tet­le­nül lo­gi­kus kö­vet­kez­te­té­se­ket vont le, és ép­pen most fe­dez­te fel, hogy a Mi­hály-napi li­la­hagy­más-zsá­lyás töl­te­lé­ké­ben ha­lá­los adag mé­reg van – saj­nos azon­ban épp az imént ju­tott eszem­be, hogy Mi­hály-nap tá­ján már nem kap­ni friss zöld­ba­bot…

Rho­dát igen nagy lel­ke­se­dés­sel töl­töt­te el, hogy be­pil­lan­tást nyer­het a de­tek­tív­re­gény-írás mű­hely tit­ka­i­ba. – És ha kon­zerv­ba­bot hasz­nál­na?

– Azt is le­het – mond­ta erre Mrs. Oli­ver kis­sé két­ke­dő­en. – Csak ak­kor már nem jó az egész. Nö­vény­ter­mesz­té­si kér­dé­sek­ben min­dig za­var­ba jö­vök. Az ol­va­só­im pe­dig le­ve­lek­ben köz­lik ve­lem, hogy le­he­tet­len vi­rá­gok nyíl­nak egy­szer­re a re­gé­nye­im­ben. Nem mint­ha bár­mit is szá­mí­ta­na – és kü­lön­ben is, mi­ért ne le­het­né­nek azok a vi­rá­gok együtt egy lon­do­ni vi­rág­ke­res­ke­dés­ben?

– Hát per­sze hogy nem szá­mít – he­lye­selt hű­sé­ge­sen Rho­da. – Ó, Mrs. Oli­ver, olyan cso­dá­la­tos le­het az írás!

Mrs. Oli­ver in­di­gó­tól ma­sza­tos uj­ja­i­val meg­dör­zsöl­te a hom­lo­kát.

– Mi­ért? – kér­dez­te.

Rho­dát egy kis­sé meg­lep­te a kér­dés. – Re­mek do­log le­het csak­úgy le­ül­ni, és meg­ír­ni egy re­gényt!

– Ép­pen­ség­gel nem így tör­té­nik – mond­ta Mrs. Oli­ver. – Tud­ja, ked­ve­sem, az em­ber­nek gon­dol­kod­nia is kell. Az pe­dig min­dig rém unal­mas. És meg is kell az ese­mé­nye­ket ter­vez­ni. És ak­kor az em­ber hébe-hóba el­akad, és úgy érzi, soha nem fog ki­ke­rül­ni a ká­tyú­ból – de vé­gül per­sze csak ki­ke­rül be­lő­le. Az írás nem kü­lö­nö­seb­ben él­ve­ze­tes. Épp­olyan ke­mény mun­ka, mint bár­mi más.

– Pe­dig nem is tű­nik an­nak – mond­ta Rho­da.

– Ma­gá­nak nem – vá­gott vissza Mrs. Oli­ver, – mert nem kell csi­nál­nia. Én bi­zony mun­ká­nak ér­zem. Van­nak olyan na­pok, ami­kor csak úgy tu­dok dol­goz­ni ha újra meg újra el­mon­dom ma­gam­nak, mek­ko­ra össze­get kap­ha­tok a kö­vet­ke­ző re­gény foly­ta­tá­sos köz­lé­sé­ért. Tud­ja, ez az­tán mun­ká­ra sar­kall­ja az em­bert. Mi­ként a bank­szám­la is, ame­lyen már ré­gen nincs fe­de­zet.

– Soha nem gon­dol­tam vol­na, hogy sa­ját­kezű­leg gé­pe­li a re­gé­nye­it – val­lot­ta be Rho­da. – Azt hit­tem, kü­lön gép­író­nő­je van.

– Volt is, és meg­pró­bál­tam dik­tál­ni neki, de olyan mű­velt volt, hogy et­től rám tört a de­presszió. Úgy érez­tem, sok­kal job­ban tud­ja ná­lam a nyelv­tant és nem is be­szél­ve a pon­tok és pon­tos­vesszők hasz­ná­la­tá­ról, és et­től ki­sebb­ren­dű­sé­gi ér­zé­sem tá­madt. Pró­bál­koz­tam már két­bal­ke­zes gép­író­val is, de ter­mé­sze­te­sen az sem vált be iga­zán.

– Mi­lyen cso­dá­la­tos le­het, hogy csak úgy, ki tud ta­lál­ni dol­go­kat – mond­ta Rho­da.

– Ki­ta­lál­ni min­dig tu­dok dol­go­kat – vá­la­szol­ta bol­do­gan Mrs. Oli­ver. – Vi­szont na­gyon fá­rasz­tó le­ír­ni őket. Ami­kor azt hi­szem, hogy vég­re kész va­gyok, ak­kor ki­de­rül, hogy csak har­minc­ezer szót ír­tam, ho­lott a kö­vet­ke­ző foly­ta­tás­hoz hat­van­ezer kell, és ak­kor megint ki kell öt­le­nem egy gyil­kos­sá­got, vagy még egy­szer el kell ra­bol­tat­nom a hős­nőt. Tu­laj­don­kép­pen rém unal­mas.

Rho­da nem vá­la­szolt. Úgy bá­mult Mrs. Oli­ver­re, aho­gyan csak a fi­a­ta­lok tud­nak a hí­res­sé­gek­re: hó­do­la­tá­ba némi csa­ló­dás ve­gyült.

– Tet­szik ma­gá­nak a ta­pé­ta? – kér­dez­te könnyed kéz­moz­du­lat­tal Mrs. Oli­ver. – Imá­dom a ma­da­ra­kat. A nö­vény­zet ál­lí­tó­lag tró­pu­si. Et­től még ak­kor is úgy ér­zem, hogy ká­ni­ku­la van, ha fagy oda­kint. Ugyan­is csak ak­kor tu­dok bár­mit is csi­nál­ni, ha na­gyon me­le­gem van. Sven Hjer­son el­len­ben min­den reg­gel je­get tör, hogy meg tud­jon mo­sa­kod­ni!

– Sze­rin­tem cso­dá­la­tos ez az egész! – lel­ke­se­dett Rho­da. – És iga­zán rop­pant ked­ves ma­gá­tól, hogy azt mond­ja, nem za­va­rom.

– Ká­vét iszunk, és pi­rí­tóst eszünk hoz­zá – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Szu­rok­fe­ke­te ká­vét tűz­for­ró pi­rí­tós­sal. Azt bár­mi­kor tu­dok enni.

Oda­ment az aj­tó­hoz, ki­nyi­tot­ta, és va­la­mit ki­ál­tott. Az­u­tán vissza­jött, és meg­kér­dez­te:

– Mi hoz­ta a vá­ros­ba? Ta­lán vá­sá­rolt?

– Igen, vá­sá­rol­tam ezt meg azt.

– Me­re­dith kis­asszony is ma­gá­val jött?

– Igen, ő Des­pard őr­naggyal fel­ke­re­si az ügy­vé­det.

– Ügy­vé­det?

Mrs. Oli­ver kí­ván­csi­an húz­ta fel a szem­öl­dö­két.

– Des­pard őr­nagy ugyan­is azt mond­ta Anne-nek, hogy fel­tét­le­nül szük­sé­ge lesz ügy­véd­re. Az őr­nagy iga­zán na­gyon ked­ves..

– Én is na­gyon ked­ves vol­tam – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver –, de nem men­tem vele túl sok­ra, igaz? Őszin­tén szól­va, a ba­rát­nő­je nem örült ki­fe­je­zet­ten a lá­to­ga­tá­som­nak.

– De­hogy­nem, de­hogy­nem – Rho­da za­va­rá­ban fész­ke­lőd­ni kez­dett a szé­ken. – Ezért is jöt­tem ma el, hogy meg­ma­gya­ráz­zam. Mert azt hi­szem, fél­re­ér­ti a hely­ze­tet. Anne va­ló­ban há­lát­lan­nak tűnt, de nem er­ről volt szó. Nem a lá­to­ga­tás okoz­ta, ha­nem va­la­mi, amit maga mon­dott.

– Amit mond­tam?

– Per­sze, nem volt szán­dé­kos. Egy­sze­rű­en egy sze­ren­csét­len meg­jegy­zés volt.

– Mi­ért, mit mond­tam?

– Gon­do­lom, nem is em­lék­szik rá. Tu­laj­don­kép­pen csak egy ki­csit fur­csán fo­gal­ma­zott. Mon­dott va­la­mit a bal­ese­tek­ről és a mér­gek­ről.

– Va­ló­ban?

– Sej­tet­tem, hogy már nem is em­lék­szik rá. A hely­zet úgy áll, hogy Anne-nek volt egy ször­nyű él­mé­nye. Egy olyan ház­ban élt, ahol az asszony meg­mér­gez­te ma­gát – azt hi­szem, ka­lap­fes­ték­kel, amit va­la­mi más he­lyett vé­let­le­nül meg­ivott. És bele is halt. Ez ter­mé­sze­te­sen iszo­nyú­an meg­ráz­ta Anne-t. Gon­dol­ni sem tud rá, és hal­la­ni sem akar róla. És at­tól, amit maga mon­dott, eszé­be­ju­tott ez a ször­nyű eset, és et­től vált olyan me­rev­vé és fur­csá­vá, ami­lyen néha len­ni szo­kott. És én tud­tam, hogy ezt maga is ész­re­vet­te. Előt­te per­sze nem mond­hat­tam sem­mit. De tu­do­má­sá­ra akar­tam hoz­ni, hogy Anne nem há­lát­lan­ság­ból vi­sel­ke­dett így.

Mrs. Oli­ver rá­pil­lan­tott Rho­da ki­pi­rult, lel­kes ar­cá­ra.

– Ér­tem – mond­ta.

– Anne rend­kí­vül ér­zé­keny – ma­gya­ráz­ta Rho­da. – És egy­sze­rű­en nem tud szem­be­néz­ni a ba­jok­kal. Ha va­la­mi bánt­ja, in­kább nem be­szél róla, ho­lott sze­rin­tem a hall­ga­tás­nak nincs sem­mi ér­tel­me. A dol­gok at­tól nem vál­toz­nak meg, hogy be­szé­lünk róla vagy nem. Én in­kább min­dent ki­tá­lal­nék, bár­mi­lyen fáj­dal­mas is.

– De maga, ked­ve­sem, maga na­gyon ka­to­nás – je­gyez­te meg hal­kan Mrs. Oli­ver. – Anne ba­rát­nő­je pe­dig nem az.

Rho­da el­pi­rult.

– Anne tün­dé­ri te­rem­tés.

Mrs. Oli­ver mo­soly­gott.

– Nem is ál­lí­tot­tam az el­len­ke­ző­jét. Csak azt mond­tam, hogy ben­ne nincs meg az a sa­já­tos bá­tor­ság, ami ma­gá­ban meg­van. – Fel­só­haj­tott, majd vá­rat­la­nul meg­kér­dez­te: – Mond­ja, ked­ve­sem, hisz maga az igaz­ság ér­té­ké­ben?

– Hát per­sze hogy hi­szek az igaz­ság­ban – fe­lel­te el­ké­ped­ve Rho­da.

– Most ezt mond­ja, de ta­lán még soha nem is gon­dol­ko­dott el a dol­gon. Az igaz­ság ugyan­is oly­kor fáj – le­rom­bol­ja az em­ber il­lú­zi­ó­it.

– Én ez­zel együtt is vál­la­lom az igaz­sá­got – je­len­tet­te ki Rho­da.

– Én is. De nem tu­dom, böl­csen tesszük-e.

– Ké­rem, ne mond­ja el Anne-nek, amit tő­lem hal­lott – mond­ta ko­mo­lyan Rho­da. – Nem örül­ne neki.

– Ál­mom­ban sem for­dul­na meg a fe­jem­ben, hogy ilyet te­gyek. Ré­gen tör­tént az eset?

– Kö­rül­be­lül öt év­vel ez­előtt. Ugye mi­lyen fur­csa, hogy ugyan­azok a dol­gok újra meg újra meg­tör­tén­nek em­be­rek­kel? Volt pél­dá­ul egy nagy­né­ném, aki min­dig ha­jó­tö­rést szen­ve­dett. És most itt van Anne, aki kö­rül két hir­te­len ha­lál­eset tör­tént A per­sze a má­so­dik sok­kal sú­lyo­sabb. Ré­mes do­log a gyil­kos­ság, nem igaz?

– De igen.

Eb­ben a perc­ben ér­ke­zett meg a szu­rok­fe­ke­te kávé és a tűz­for­ró va­jas pi­rí­tós. Rho­da gyer­me­ki ét­vággyal evett és ivott. Nagy ka­land volt szá­má­ra, hogy egy tál­ból cse­resz­nyéz­het egy hí­res­ség­gel.

Ami­kor be­fe­jez­ték, fel­állt.

– Őszin­tén re­mé­lem, nem za­var­tam meg túl­zot­tan a mun­ká­ban. Meg­en­ged­né, hogy el­küld­jem az egyik re­gé­nyét, és de­di­kál­ná ne­kem?

Mrs. Oli­ver ne­ve­tett.

– En­nél jobb öt­le­tem is van. – Ki­nyi­tott egy szek­rényt. – Me­lyi­ket sze­ret­né? Szá­mom­ra A má­so­dik arany­hal ese­te a leg­ked­ve­sebb. Ta­lán ez nem ak­ko­ra sü­let­len­ség, mint a töb­bi.

Rho­dát né­mi­leg meg­hök­ken­tet­te, hogy az Író­nő imi­gyen le­szól­ja ön­nön tol­lá­nak gyer­me­ke­it, még­is szí­ve­sen el­fo­gad­ta a köny­vet. Mrs. Oli­ver ki­nyi­tot­ta, utá­noz­ha­tat­la­nul ci­kor­nyá­san be­le­ír­ta a ne­vét, majd át­nyúj­tot­ta Rho­dá­nak.

– Na­gyon kö­szö­nöm. Igen jól érez­tem ma­gam. Biz­tos, hogy nem ha­rag­szik, ami­ért meg­lá­to­gat­tam?

– Azt akar­tam, hogy jöj­jön el hoz­zám – mond­ta Mrs. Oli­ver. Majd rö­vid szü­net után hoz­zá­fűz­te: – Maga na­gyon ked­ves kis­lány. Vi­szont­lá­tás­ra. Vi­gyáz­zon ma­gá­ra, ked­ves!

– Ezt meg mire mond­tam? – mor­mog­ta ma­gá­ban, mi­után ven­dé­ge mö­gött be­zá­rult az ajtó.

Meg­ráz­ta a fe­jét, be­le­túrt kó­cos ha­já­ba, majd vissza­tért Sven Hjer­son­nak a li­ba­töl­te­lék kö­rü­li mes­te­ri hú­zá­sa­i­hoz.