TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Közjáték teával
Mrs. Lorrimer kilépett a Harley Street egyik házának ajtaján. Egy percig csak állt a lépcső tetején, majd lassan lesétált. Arcán furcsa kifejezés volt látható: a zord elhatározás és a nála szokatlan tétovaság keveréke. Kissé összeráncolta a homlokát, mintha egy minden figyelmet lekötő problémán gondolkodna.
Ekkor vette észre az utca túloldalán Anne Mereditht. Anne elmerülten bámult egy magas, sarki bérházat.
Mrs. Lorrimer egy cseppet habozott, majd átment a másik oldalra.
– Jó napot, Meredith kisasszony!
Anne riadtan hátratordult.
– Ó, maga az? Jónapot!
– Még mindig Londonban van? – kérdezte Mrs. Lorrimer.
– Nem, csak a mai napra utaztam fel. A jogi ügyeimet kell rendeznem.
A szeme még mindig a magas bérházat kémlelte.
– Valami baj van? – kérdezte Mrs. Lorrimer.
Anne bűntudatos hangon válaszolt:
– Baj? Ugyan mi volna?
– Úgy látszott, mintha valami fontos dolog járna az eszében.
– Nem… azaz hogy, igen, de nem is annyira fontos, inkább valami buta, dolog jutott az eszembe.
Felnevetett.
– Arról van, szó – folytatta – hogy mintha a barátnőmet láttam volna oda bemenni. Ő az a lány, akivel lakom, és kíváncsi vagyok vajon meglátogatta-e Mrs. Olivert.
– Itt lakik Mrs. Oliver? Nem is tudtam…
– Igen. A napokban lejött hozzánk, vidékre, megadta a címét és a lelkünkre kötötte, hogy keressük fel. Csak azon tűnődtem, vajon tényleg Rhoda ment be azon a kapun.
– Fel akar menni, hogy megnézze?!
– Azt hiszem, inkább nem!
– Akkor jöjjön, teázzon velem! – ajánlotta Mrs. Lorrimer. – Van itt a közelben egy teázó.
– Nagyon kedves, köszönöm – felelte tétován Anne.
Elindultak a Harley Streeten, majd befordultak egy mellékutcába. Egy kis cukrászdában teát ittak, vajas pogácsával. Nem beszéltek túl sokat. Mintha megnyugtatónak találták volna egymás hallgatását.
Anne hirtelen megkérdezte:
– Járt magánál Mrs. Oliver?
Mrs. Lorrimer a fejét rázta.
– Nem járt nálam más, csak M. Poirot.
– Nem úgy értettem… – kezdte Anne.
– Nem? Szerintem igen – mondta Mrs. Lorrimer. A lány felnézett, és rémült pillantást vetett az asszonyra.
Attól azonban, amit az arcán látott, gyorsan megnyugodott.
– Nálam még nem járt M. Poirot – mondta a lány.
Hallgattak.
– És Battle főfelügyelő sem kereste? – érdeklődött Anne.
– Dehogynem – felelte Mrs. Lorrimer.
– Miféléket kérdezett? – Anne hangja bizonytalanul csengett.
Mrs. Lorrimer fáradtan felsóhajtott.
– Hát a szokásos dolgokat. Rutinkérdéseket tett fel. Tulajdonképpen egészen kellemes volt.
– Gondolom, valamennyiünket kikérdez.
– Valószínűleg.
Ismét hallgattak.
– Mrs. Morrimer, maga szerint ki fogják valaha is deríteni, ki tette?
Pillantását a tányéron nyugtatta. Ezért nem vette észre az idősebb nő szemében felcsillanó különös fényt. Mrs. Lorrimer halkan válaszolt:
– Nem is tudom…
– Nem túl kellemes helyzet, igaz? – suttogta Anne.
Ugyanaz a furcsa vizsgálódó, ám mégis együttérző kifejezés jelent meg Mrs. Lorrimer arcán, amikor megkérdezte:
– Mondja, Anne Meredith, hány éves maga?
– Ééén? – dadogta a lány. – Huszonöt.
– Én meg hatvanhárom – közölte Mrs. Lorrimer. Majd hozzátette: – Maga előtt még ott áll az egész élet.
Anne megborzongott.
– Lehet, hogy hazafelé elüt egy autóbusz.
– Ez igaz. És az is lehet, hogy engem viszont nem. – Ezt valahogy olyan furcsán mondta. Anne döbbenten meredt rá.
– Az élet bonyolult dolog – mondta Mrs. Lorrimer. – Majd rájön, amikor annyi idős lesz, mint én. Végtelen bátorság és sok kitartás kell hozzá. És a végén az ember mégis felteszi a kérdést: „megérte?”
– Jaj, ne! – káltott fel Anne.
Mrs. Lorrimer elnevette magát, és ezzel visszatért régi határozottsága.
– Eléggé hitvány dolog csúnyákat mondani az életről – ismerte be.
Odahívta a pincérnőt, és rendezte a számlát.
Amikor az ajtóhoz értek, épp arra ment egy taxi. Mrs. Lorrimer rögtön le is intette.
– Elvihetem magát egy darabon? – kérdezte. – A parktól délre lakom.
Anne arca felderült.
– Nem, köszönöm. A barátnőm épp most fordult be a sarkon. Nagyon köszönöm a kedvességét, Mrs. Lorrimer. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra. Sok szerencsét – mondta az idősebb nő.
Ő elhajtatott, Anne pedig sietve a barátnője után eredt. Rhoda szeme először felcsillant, amikor észrevette Anne-t, majd bűnbánó kifejezésjelent meg az arcán.
– Mrs. Olivernél jártál, Rhoda? – tudakolta Anne.
– Tulajdonképpen igen.
– Én meg elkaptalak.
– Hogyhogy elkaptál? Menjünk oda a buszmegállóba. Te elmentél a lovagoddal az ügyeidet intézni. Azt hittem, legalább teára meghív…
Anne hallgatott egy percig, a fülébe csengett egy hang:
„Nem találkozhatunk valahol a barátnőjével, és akkor együtt teáznánk”
És a saját gyors válaszát is hallotta, amit gondolkodás nélkül rávágott: „Nagyon kedves, de a barátainkkal teázunk.” Hazudott, méghozzá milyen rosszul. Ostoba módon kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott, ahelyett hogy egy-két percet gondolkodott volna: Hiszen azt is mondhatta volna: „Nagyon kedves, de a barátnőm másokkal teázik.” Már abban az esetben, ha nem kívánta volna Rhoda jelenlétét – mint ahogy nem is kívánta.
Már ez is egészen különös. Határozottan azt érezte, hogy és csakis magának akarja megtartani Despardot. Féltékenységet érzett. Féltékeny volt Rhodára. Rhoda olyan értelmes, olyan beszédes, olyan lelkes és energikus. Múltkor este Despard láthatóan nagyon helyes lánynak tartotta Rhodát. De akkoris hozzá, Anne Meredithhez jött látogatóba. Rhoda mindig ilyen. Szándéktalanul, ugyan, de mindenkit a háttérbe szorít. Nem, Rhodára aztán tényleg nem volt szüksége.
Mindenesetre roppant ostobán intézte el a dolgot, igencsak elvesztette a fejét. Ha ügyesebb, talán még most is Despard őrnaggyal ül és teázik valahol, mondjuk a klubjában.
Leplezetlenül dühös volt Rhodára. Bosszantó teremtés. És mi ütött belé, hogy elment Mrs. Oliverhez? Hangosan csak annyit kérdezett:
– Miért látogattad meg Mrs. Olivert?
– Mert meghívott bennünket.
– De szerintem nem gondolta komolyan. Nyilván mindenkinek ezt mondja.
– De komolyan gondolta. Nagyon kedves volt. Kaptam tőle egy könyvet ajándékba. Ide nézz!
Rhoda elővarázsolta féltett kincsét.
Anne gyanakodva megkérdezte:
– És miről beszélgettetek? Remélem, nem rólam.
– Micsoda öntelt leányzó vagy!
– Nem, de mégis, miről beszélgettetek? A gyilkosságról?
– Az ő gyilkosságairól. Most egy olyat ír, amiben a méreg a liba hagymás-zsályás töltelékében van. Nagyon, emberi volt, és elmondta, hogy az írás kemény munka, meg hogy miként gabalyodik bele a cselekményekbe, és kávéztunk, meg forró vajas pirítóst ettünk – fejezte be diadalmasan Rhoda.
Majd hozzátette:.
– De te biztosan teázni akarsz.
– Nem. Már teáztam. Mrs. Lorrimerrel.
– Mrs. Lorrimerrel? Azzal a hölggyel, aki akkor… ott volt?
Anne bólintott.
– Hol találkoztál vele? Meglátogattad?
– Nem. A Harley Streeten futottunk össze.
– És milyen volt?
– Nem is tudom… – válaszolta elgondolkodva Anne. – Elég furcsa. Egy cseppet sem olyan, mint akkor este.
– Még mindig azt hiszed, ő tette? – érdeklődött Rhoda.
Anne néhány percig hallgatott. Majd azt mondta:
– Nem is tudom. De ne beszéljünk erről! Tudod, mennyire utálom az ilyesmit.
– Rendben van, drágám. Milyen volt az ügyvéd? Nagyon kimért és hivatalos?
– Egyáltalán nem. Barátságos volt és segítőkész.
– Akkor minden rendben. – Rövid szünet után hozzáfűzte:
– És milyen volt Despard őrnagy?
– Nagyon kedves.
– Beléd esett, Anne. Ez biztos.
– Ne beszélj szamárságokat, Rhoda!
– Majd meglátod.
Rhoda dudorászni kezdett. „Hát persze hogy beleesett”, gondolta, „hiszen Anne észvesztően csinos. De egy kicsit kényes… Ő ugyan soha nem utazgatna az őrnaggyal a világban. Ha meglátna egy kígyót, sikítana… A férfiak mindig az alkalmatlan nőkbe szeretnek bele…”
Hangosan ellenben csak azt mondta:
– Ez a busz kivisz bennünket a pályaudvarra. Még éppen elérjük a 16.48-as vonatot.