HUSZADIK FEJEZET
 Mrs. Luxmore vallomása

A szo­ba­lány, aki Mrs. Lux­mo­re dél-ken­sing­to­ni ott­ho­ná­ban aj­tót nyi­tott M. Po­i­rot-nak, lep­le­zet­len rosszal­lás­sal pil­lan­tott rá. Sem­mi nemű kész­te­tést nem ér­zett arra, hogy be­en­ged­je. Po­i­rot nem za­var­tat­ta ma­gát, és át­nyúj­tot­ta a név­je­gyét.

– Adja át az úr­nő­jé­nek. Azt hi­szem, fo­gad.

Ez egyi­ke volt a hi­val­ko­dó név­je­gye­i­nek. Az egyik sar­ká­ban ott állt a fel­irat: Ma­gán­de­tek­tív. Kü­lön azért csi­nál­tat­ta, hogy be­szél­ge­tés cél­já­ból meg­kö­ze­lít­hes­se az úgy­ne­ve­zett gyen­géb­bik ne­met. Csak­nem min­den nő, lett lé­gyen ga­ran­tál­tan ár­tat­lan vagy sem, égett a vágy­tól, hogy szem­ügy­re ve­hes­sen egy ma­gán­de­tek­tí­vet, és hogy meg­tud­ja, mi szél hoz­ta arra.

Po­i­rot, akit szé­gyen­le­tes mó­don ott­hagy­tak a láb­tör­lőn to­po­rog­ni, vi­szo­lyog­va vet­te ész­re, hogy a ko­pog­ta­tó csu­pa kosz.

– El­kel­ne egy kis szi­dol, meg egy rongy – mor­mog­ta.

Az iz­ga­lom­tól li­he­gő szo­ba­lány vissza­tért, és Po­i­rot be­bo­csát­ta­tást nyert.

Az első eme­let egyik szo­bá­já­ba ve­zet­ték – egy meg­le­he­tő­sen sö­tét he­lyi­ség­be, amely rot­ha­dó vi­rá­gok és teli ha­mu­tar­tók bű­zét árasz­tot­ta. Min­den­fe­lé eg­zo­ti­kus szí­nű se­lyem­pár­nák he­ver­tek, ame­lyek­re szin­tén rá­fért vol­na a tisz­tí­tás. A fa­lak sma­rag­dzöld­ben pom­páz­tak, a mennye­zet pe­dig a vö­rös­réz szí­nét utá­noz­ta.

A kan­dal­ló mel­lett egy ma­gas és meg­le­he­tő­sen csi­nos nő ült. A lá­to­ga­tó elé ment, és mély, re­ked­tes han­gon meg­kér­dez­te:

– Ön M. Her­cu­le Po­i­rot?

Po­i­rot meg­ha­jolt. A mo­do­ra most nem volt ép­pen­ség­gel hét­köz­na­pi. Ide­gen­sze­rű­sé­gét csak fo­koz­ta szer­tar­tá­sos­sá­ga. Gesz­tu­sa­it egye­ne­sen ba­rokk­nak mond­hat­nánk. Hal­vá­nyan, de csak na­gyon hal­vá­nyan, a né­hai Mr. Sha­i­ta­na moz­du­la­ta­i­ra em­lé­kez­tet­tek.

– Mi­ért akar be­szél­ni ve­lem?

Po­i­rot új­fent meg­ha­jolt.

– Ha le­ül­het­nék. Szük­sé­gem van ugyan­is egy kis idő­re…

A nő tü­rel­met­le­nül egy szék­re mu­ta­tott, és maga is le­ült a ka­na­pé szé­lé­re.

– Tes­sék. Nos?

– Úgy áll a hely­zet, ma­dame, hogy én nyo­mo­zást vég­zek, ma­gán­jel­le­gű­e­ket, ha érti, mire gon­do­lok.

Mi­nél kö­rül­mé­nye­seb­ben fo­gal­ma­zott, an­nál tü­rel­met­le­nebb­nek lát­szott az asszony.

– És?

– A né­hai Lux­mo­re pro­fesszor ha­lá­lá­nak kö­rül­mé­nye­it vizs­gá­lom.

A nő­nek el­állt a lé­leg­ze­te. Ré­mü­le­tét nem tud­ta lep­lez­ni.

– De mi­ért? Hogy érti ezt? Mi köze van ma­gá­nak eh­hez?

Po­i­rot gon­do­san szem­ügy­re vet­te az asszonyt, mi­előtt vá­la­szolt vol­na.

– Tud­ja, egy könyv ké­szül né­hai ki­vá­ló fér­je éle­té­ről. Az író pe­dig ter­mé­sze­te­sen arra tö­rek­szik, hogy a té­nyek meg­fe­lel­je­nek a va­ló­ság­nak. Ami pe­dig a fér­je ha­lá­lát il­le­ti…

Az asszony nyom­ban köz­be­vá­gott.

– A fér­jem láz­ro­ham­ban halt meg az Ama­zo­nas mel­lett.

Po­i­rot hát­ra­dőlt a szé­ken. Las­san, ide­ge­sí­tő­en las­san, in­gat­ni kezd­te a fe­jét, őr­jí­tő, mo­no­ton moz­gás­sal.

– De ma­dame… – til­ta­ko­zott.

– De hi­szen én tu­dom! Ott vol­tam!

– Igen, hogy­ne. Va­ló­ban ott volt. Az én in­for­má­ci­ó­im sze­rint is.

A nő fel­ki­ál­tott:

– Mi­fé­le in­fo­má­ci­ói sze­rint?

Po­i­rot ala­po­san vé­gig­must­rál­ta, majd azt mond­ta:

– A né­hai Mr. Sha­i­ta­ná­tól ka­pott in­for­má­ci­ók sze­rint.

Az asszony úgy hát­ra­hő­költ, mint­ha kor­báccsal csap­tak vol­na vé­gig raj­ta.

– Sha­i­ta­ná­tól? – mo­tyog­ta.

– Ama fér­fiú – foly­tat­ta Po­i­rot – na­gyon so­kat tu­dott. Kü­lön­le­ges lény volt. Igen sok ti­tok­nak volt a tu­dó­ja…

– Nem vi­ta­tom – fe­lel­te az asszony, és meg­nyal­ta ki­szá­radt aj­kát.

Po­i­rot elő­re­ha­jolt. Meg­ko­cog­tat­ta az asszony tér­dét.

– Azt is tud­ta pél­dá­ul, hogy a ke­gyed fér­je nem láz­ro­ham­ban halt meg.

Az asszony rá­bá­mult. A te­kin­te­te vad volt, és két­ség­be­esett. Po­i­rot hát­ra­dőlt, és él­vez­te sza­vai ha­tá­sát. Az asszony csak nagy ne­héz­sé­gek árán szed­te össze ma­gát.

– Nem… nem ér­tem, mire cé­loz.

Ez a mon­dat na­gyon ha­mi­san csen­gett:

– Ma­dame – mond­ta Po­i­tot –, én nyílt kár­tyák­kal ját­szom… Mond­hat­nám úgy­is – kö­zöl­te mo­so­lyog­va –, hogy ki­te­rí­tem alap­ja­i­mat. A fér­je nem láz­ro­ham­ban hunyt el. Go­lyó vég­zett vele.

– Ó! – ki­ál­tott fel az asszony.

Ke­zé­be te­met­te az ar­cát, és ide-oda him­bá­ló­zott. Ször­nyű két­ség­be­esés lett raj­ta úrrá. Ám va­la­hol, lé­nye leg­mé­lyén, na­gyonis él­vez­te ön­nön ér­zel­me­it. Po­i­rot szin­te meg mert vol­na es­küd­ni rá.

– És ezért – foly­tat­ta Po­i­rot tár­gyi­la­gos han­gon, – akár el is mond­hat­ja ne­kem az iga­zat.

Az asszony le­vet­te az ar­cá­ról a ke­zét.

– Egy­ál­ta­lán nem úgy tör­tént, ahogy gon­dol­ja – mond­ta.

Po­i­rot új­fent elő­re­ha­jolt, és meg­ko­cog­tat­ta a jobb tér­dét.

– Ma­dame, ke­gyed tel­je­sen fél­re­ért en­gem. Na­gyon jól tu­dom, hogy nem maga lőt­te le a fér­jét, ha­nem Des­pard őr­nagy. De maga mi­att tet­te…

– Nem tu­dom. Egy­sze­rű­en nem tu­dom. Va­ló­szí­nű­leg igen. Iszo­nyú volt az egész. Mint­ha ül­döz­ne a vég­zet.

– Ó, mi­lyen igaz! – ki­ál­tott fel Po­i­rot. – Mi­lyen gyak­ran ta­lál­koz­tam ma­gam is ha­son­ló­val! Van­nak ilyen nők. Bár­ho­va men­nek, szin­te ül­dö­zik őket a tra­gé­di­ák. Nem te­het­nek róla. Ezek a dol­gok va­la­hogy meg­tör­tén­nek ve­lük…

Mrs. Lux­mo­re mé­lyet só­haj­tott.

– Érti, ugye, érti? Olyan ter­mé­sze­te­sen tör­tént ez az egész.

– Együtt utaz­tak az ős­er­dő­ben, nem igaz?

– De igen. A fér­jem kü­lön­fé­le rit­ka nö­vé­nyek­ről írt köny­vet. Des­pard őr­na­gyot úgy mu­tat­ták be ne­künk, mint aki is­me­ri a he­lyi vi­szo­nyo­kat, és aki ké­pes az ex­pe­dí­ció meg­szer­ve­zé­sé­re. A fér­jem na­gyon ro­kon­szen­ves­nek ta­lál­ta. El­in­dul­tunk.

El­hall­ga­tott. Po­i­rot mint­egy más­fél per­cig bír­ta a csen­det, majd mor­mog­ni kez­dett, mint­ha csak ma­gá­ban be­szél­ne.

– Igen, az em­ber szin­te lát­ja… A ka­nyar­gó fo­lyó… a tró­pu­si éj­sza­ka… a ro­va­rok züm­mö­gé­se… az erős, ka­to­nás fér­fi… a gyö­nyö­rű nő…

Mrs. Lux­mo­re fel­só­haj­tott:

– A fér­jem ter­mé­sze­te­sen sok­kal idő­sebb volt ná­lam. Szin­te gye­rek­fej­jel men­tem férj­hez, azt sem tud­tam, mit csi­ná­lok…

Po­i­rot szo­mo­rú­an meg­ráz­ta a fe­jét:

– Ér­tem, hogy­ne ér­te­ném. Mi­lyen gyak­ran elő­for­dul az ilyes­mi!

– Egyi­künk sem cél­zott egy szó­val sem arra, ami ket­tőnk kö­zött ki­ala­kult – foly­tat­ta Mrs. Lux­mo­re. – John Des­pard soha egy szót nem szólt. Maga volt a meg­tes­te­sült tisz­tes­ség.

– Ám a nő min­dig tud­ja – szólt köz­be Po­i­rot.

– Mennyi­re iga­za van! Igen, egy asszony ezt meg­ér­zi… de soha nem érez­tet­tem vele, hogy tu­dom. Vé­gig Des­pard őr­nagy­nak, il­let­ve Mrs. Lux­mo­re-nak, szó­lí­tot­tuk egy­mást… Mind­ket­ten el­tö­kél­tük, hogy vé­gig­játsszuk ezt a játsz­mát.

El­hall­ga­tott, és el­me­ren­gett e ne­mes vi­sel­ke­dés nagy­sze­rű­sé­gén.

– Így van – mor­mol­ta Po­i­rot. – A játsz­mát vé­gig kell ját­sza­ni.

– Úgy érez­tük – sut­tog­ta Mrs. Lux­mo­re –, bár­mily nagy árat kell is fi­zet­nünk, soha nem mond­juk ki a vég­ze­tes szót. És ak­kor…

– És ak­kor? – buz­dí­tot­ta Po­i­rot.

– Az az iszo­nyú éj­sza­ka! – Mrs. Lux­mo­re meg­bor­zon­gott.

– Igen?

– Azt hi­szem, ve­sze­ked­tek, már­mint John és Ti­mo­thy. Ki­jöt­tem a sát­ram­ból… ki­jöt­tem a sát­ram­ból…

– És?

Mrs. Lux­mo­re sze­me el­sö­té­tült és ha­tal­mas­sá tá­gult. Úgy élte át a je­le­ne­tet, mint­ha újra le­ját­szód­na előt­te.

– Ki­jöt­tem a sát­ram­ból – is­mé­tel­te. – John és Ti­mo­thy… jaj! – Meg­bor­zon­gott. – Nem em­lék­szem tisz­tán… Oda áll­tam ket­te­jük közé… Azt ki­ál­tot­tam, hogy „Nem, nem igaz!” de Ti­mo­thy nem hall­ga­tott meg. Meg­fe­nye­get­te Johnt. John­nak pe­dig lő­nie kel­lett ön­vé­de­lem­ből. Ó, jaj! – ki­ál­tott fel, és a ke­zé­be te­met­te az ar­cát. – A fér­jem nyom­ban meg­halt a szí­vet ért lö­vés­től.

– Ször­nyű le­he­tett az a pil­la­nat, ma­dame!

– Soha nem fo­gom el­fe­lej­te­ni. John rop­pant ne­me­sen vi­sel­ke­dett: fel akar­ta ma­gát adni. Én hal­la­ni se akar­tam er­ről. Egész éj­jel vi­tat­koz­tunk. „Ne tedd, az én ked­ve­mért”, mon­do­gat­tam neki. Vé­gül si­ke­rült jobb be­lá­tás­ra bír­nom. Nem tud­ta vol­na el­vi­sel­ni, hogy szen­ved­jek. Gon­dol­jon csak a plety­ka­éhes új­sá­gok­ra, a ször­nyű cí­mék­re: „Két fér­fi és egy nő a dzsun­gel­ben” „Ősi szen­ve­dé­lyek”.

– Mind­ezt el­ma­gya­ráz­tam John­nak, aki vé­gül be­ad­ta a de­re­kát. A kí­sé­rők nem lát­tak vagy hal­lot­tak sem­mit. Ti­mo­thy­nak láz­ro­ha­ma volt. Azt mond­tuk, ebbe halt bele. Az Ama­zo­nas mel­lett te­met­tük el.

Mé­lyen, el­gyö­tör­ten fel­só­haj­tott.

– Az­u­tán vissza­tér­tünk a ci­vi­li­zált vi­lág­ba, és mind­örök­re bú­csút vet­tünk egy­más­tól.

– Szük­sé­ges volt ez a lé­pés, ma­dame?

– Igen. A ha­lott Ti­mo­thy ket­tőnk közé állt, ép­pen úgy, mint ami­kor élt, ta­lán még job­ban. Vég­ér­vé­nye­sen el­vál­tak út­ja­ink. Időn­ként tár­sa­ság­ban ta­lál­koz­tam John Des­pard­dal. Mo­soly­gunk, ud­va­ri­a­san tár­sal­gunk, sen­ki nem gon­dol­ná, hogy bár­mi is lett vol­na köz­tünk. De aho­gyan én az ő sze­mé­ben lá­tom, ő is lát­ja az enyém­ben, hogy soha nem fe­led­jük egy­mást…

Hosszú csend kö­vet­ke­zett. Po­i­rot tisz­te­let­ben tar­tot­ta, nem tör­te meg.

Mrs. Lux­mo­re ek­kor elő­vett egy pud­ri­ét, és be­pú­de­rez­te az or­rát – meg­tört a va­rázs.

– Minő tra­gé­dia! – je­len­tet­te ki Po­i­rot, a meg­fo­gal­ma­zás­hoz ké­pest egy kis­sé túl hét­köz­na­pi han­gon.

– Most már, gon­do­lom, érti, M. Po­i­rot – mond­ta nyíl­tan Mrs. Lux­mo­re –, mi­ért nem de­rül­het ki soha az igaz­ság…

– Túl­sá­go­san fáj­dal­mas len­ne…

– És le­he­tet­len is. Ez az író ba­rát­ja nyil­ván nem akar­ja tönk­re­ten­ni egy ár­tat­lan asszony éle­tét.

– Vagy ép­pen­ség­gel fel­köt­tet­ni egy ár­tat­lan fér­fi­út – mor­mog­ta Po­i­rot.

– Maga így lát­ja? Örü­lök, John sze­rin­tem is ár­tat­lan. A cri­me pas­si­on­nel[22] nem iga­zi bűn­tény. És egyéb­ként is, ön­vé­de­lem­ből tet­te. Lő­nie kel­lett. Így, re­mé­lem, be­lát­ja, M. Po­i­rot, a vi­lág­nak to­vább­ra is azt kell hin­nie, hogy Ti­mo­thy láz­ro­ham­ban halt meg.

– Az írók oly­kor rop­pant ér­zé­ket­le­nek – mo­tyog­ta Po­i­rot.

– Csak nem nő­gyű­lö­lő a ba­rát­ja? Szen­ve­dést akar okoz­ni ne­kunk? Ké­rem, ne hagy­ja! Én sem ha­gyom! Ha szük­sé­ges, ma­gam­ra vál­la­lom a tet­tet. Azt mon­dom majd, én lőt­tem le Ti­mo­thyt.

Az asszony fel­állt. Hát­ra­ve­tet­te a fe­jét.

Po­i­rot szin­tén fel­állt.

– Ma­dame – mond­ta, mi­köz­ben ke­zet fog­tak –, szük­ség­te­len az ilyen nagy­lel­kű ön­fel­ál­do­zás. Min­den tő­lem tel­he­tőt meg­te­szek, hogy az igaz­ság ne de­rül­jön ki.

Mrs. Lux­mo­re ar­cán fel­ra­gyo­gott egy édes, asszo­nyi mo­soly. Kis­sé fel­emel­te a ke­zét, így Po­i­rot, ha akar­ta, ha nem, kény­te­len volt ke­zet csó­kol­ni neki.

– Fo­gad­ja egy bol­dog­ta­lan asszony há­lá­ját, M. Po­i­rot – mond­ta a nő.

Egy ül­dö­zött ki­rály­nő utol­só sza­va volt ez hű ud­va­ron­cá­hoz, s lé­vén nyil­ván­va­ló­an vég­szó is, Po­i­rot kö­te­les­ség­sze­rű­en tá­vo­zott.

Ami­kor ki­ért az ut­cá­ra, mé­lyet szip­pan­tott a friss le­ve­gő­ből.