HUSZONEGYEDIK FEJEZET
 Despard őrnagy

– Qu­el­le fem­me! – mor­mog­ta Her­cu­le Po­i­rot. – Ce pa­uv­re Des­pard! Ce qu’il a d‎‎‎û souff­rir! Qu­el­le vo­ya­ge épou­van­tab­le![23]

Hir­te­len el­ne­vet­te ma­gát.

Már a Bromp­ton Ro­a­don járt. Meg­állt, elő­vet­te a zseb­órá­ját, és szá­mol­gat­ni kez­dett.

– Hát hogy­ne len­ne rá időm. És egy kis vá­ra­ko­zás kü­lön­ben sem árt neki. Most utá­na­jár­ha­tok an­nak a má­sik kis ügy­nek is…

Her­cu­le Po­i­rot egy rég el­fe­lej­tett­nek hitt da­locs­kát du­do­rász­va be­lé­pett egy na­gyon ele­gáns üz­let­be, amely fő­ként női ru­hát és más cif­ra­sá­go­kat árult, s egye­ne­sen a ha­ris­nyá­kat kí­ná­ló­pult­hoz lé­pett.

Ki­vá­lasz­tott egy ro­kon­szen­ves és nem túl büsz­ke mo­do­rú kis­asszonyt, aki­nek el­me­sél­te az óha­ját…

– Se­lyem­ha­ris­nya? Te­kint­se meg a vá­lasz­té­kot. Ga­ran­tál­tan tisz­ta se­lyem.

Po­i­rot fél­re­tol­ta őket. Még egy­szer meg­pró­bál­ta rop­pant ékes­szó­ló­an el­mon­da­ni, mit akar.

– Fran­cia se­lyem­ha­ris­nya? A vám­mal együtt az iga­zán na­gyon drá­ga.

Elő­ke­rült egy újabb do­boz.

– Na­gyon szé­pek, ma­de­mo­i­sel­le, de en­nél is vé­ko­nyab­bat kép­zel­tem.

– Ter­mé­sze­te­sen van kü­lön­le­ge­sen fi­nom mi­nő­sé­gű is… de an­nak har­minc­öt shil­ling az ára. És nem­ép­pen tar­tós. Olyan, mint a pók­há­ló.

– C’est ça. C’est ça, exac­te­ment.[24]

Az ifjú hölgy ez­út­tal hosszabb idő­re tá­vo­zott. Majd vég­re-va­la­há­ra vissza­tért.

– El­né­zést ké­rek, de har­minc­hét shil­ling, és öt pen­ny egy pár. De ugye gyö­nyö­rű?

Óva­to­san ki­vett a ce­lo­fán­zacs­kó­ból egy el­kép­zel­he­tet­le­nül gyö­nyö­rű, le­he­let­fi­nom, pil­le­könnyű ha­ris­nyát.

– En­fin[25] – épp ilyet gon­dol­tam!

– Ugye cso­da­szép? Hány pá­rat óhajt, uram?

– Nézzük csak… ti­zen­ki­len­cet.

A kis­asszony haj­szál hí­ján be­ájult a pult mögé, ám pá­lya­fu­tá­sa so­rán sze­ren­csé­re hal­lott már épp elég fur­csa óhajt, úgy­hogy még­is­csak si­ke­rült füg­gő­le­ge­sen ma­rad­nia. – Ha két tu­ca­tot vesz, uram, ár­en­ged­ményt adunk – re­beg­te.

– Nem, csu­pán ti­zen­ki­lenc pár­ra van szük­sé­gem. De ké­rem, le­gyen egy kis­sé el­té­rő a szí­nük.

A kis­asszony en­ge­del­me­sen össze­vá­lo­gat­ta őket, és ki­ál­lí­tot­ta a szám­lát.

Ami­kor Po­i­rot, hóna alatt a cso­mag­gal, ki­lé­pett az üz­let­ből, a pult­nál dol­go­zó má­sik ki­szol­gá­ló­lány meg­szó­lalt:

– Va­jon ki le­het az a máz­lis­ta nő­sze­mély? Pe­dig mi­lyen ran­da vén­em­ber! Biz­to­san jó ala­po­san be­há­lóz­ta. Na­hát, hogy ilyen drá­ga ha­ris­nyá­kat ve­gyen neki!

Po­i­rot, aki nem volt tu­da­tá­ban an­nak, mi­lyen ked­ve­zőt­len vé­le­ményt al­kot­tak róla a Hilr­vey Ro­bin­son cég­nél dol­go­zó ifjú höl­gyek, bé­ké­sen bak­ta­tott ha­za­fe­lé.

Fél órá­ja tar­tóz­kod­ha­tott oda­ha­za, ami­kor meg­szó­lalt a csen­gő. Né­hány perc múl­va, Des­pard őr­nagy lé­pett a szo­bá­ba. Szem­mel lát­ha­tó­an igen ne­he­zen fé­kez­te dü­hét.

– Mi az ör­dög­nek kel­lett ma­gá­nak fel­ke­res­nie Mrs. Lux­mo­re-t?

Po­i­rot mo­soly­gott.

– Meg akar­tam tud­ni Lux­mo­re pro­fesszor ha­lá­lá­nak va­ló­di tör­té­ne­tét.

– Va­ló­di tör­té­ne­tét?! Azt hi­szi, hogy az a nő ké­pes bár­mi­ről is iga­zat mon­da­ni? – kér­dez­te Des­pard dü­höd­ten.

– Eh, bien[26] oly­kor két­ség­kí­vül gon­dol­ko­dó­ba es­tem – is­mer­te el Po­i­rot.

– Re­mé­lem is. Az a nő nem nor­má­lis.

– Nem hin­ném – el­len­ke­zett Po­i­rot. – Csu­pán ro­man­ti­kus, ennyi az egész.

– Ro­man­ti­kus?! Meg­rög­zött ha­zu­do­zó. Oly­kor az a be­nyo­má­som, ő maga is el­hi­szi, amit össze­ha­zu­do­zik.

– Le­het­sé­ges.

– Ész­bon­tó nő­sze­mély. Iszo­nya­tos kí­no­kat áll­tam ki vele a dzsun­gel­ben.

– Ezt ugyan­csak el­hi­szem.

Des­pard hir­te­len le­ült.

– Fi­gyel­jen, M. Po­i­rot, most el­mon­dom ma­gá­nak az iga­zat.

– Úgy érti, el­mond­ja a maga vál­to­za­tát a tör­tén­tek­ről?

– Az én vál­to­za­tom az igaz­ság.

Po­i­rot nem fe­lelt. Des­pard ki­mér­ten foly­tat­ta:

– Tu­da­tá­ban va­gyok an­nak, hogy nem il­let di­csé­ret, ami­ért ezt csak most mon­dom el. Azért mon­dom el az igaz­sá­got, mert eb­ben a hely­zet­ben ez az egye­dül he­lyes lé­pés. Hogy hisz-e ne­kem, vagy sem, az a maga dol­ga. Nem tu­dom be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy va­ló­ban így tör­tént.

Rö­vid idő­re el­hall­ga­tott, majd be­le­fo­gott a tör­té­net­be:

– Én szer­vez­tem meg a Lux­mo­re há­zas­pár út­ját. A fér­fi ked­ves, ha­bó­kos öreg­úr volt, aki min­den­fé­le nö­vé­nyért bo­lon­dult. Az asszony pe­dig, de mi­nek mond­jam, hi­szen maga is lát­ta. Az uta­zás fel­ért egy li­dérc­nyo­más­sal. Egy csep­pet sem tet­szett az asszony, tu­laj­don­kép­pen in­kább ta­szí­tott. Az a faj­ta erő­sza­kos, lel­ki­ző liba, aki­től rám­jön a va­ka­ródz­hat­nék. Az első két hé­ten, min­den a leg­na­gyobb rend­ben zaj­lott. Az­u­tán mind­annyi­an be­lá­za­sod­tunk. Az asszony­nak meg ne­kem eny­hébb le­fo­lyá­sú láz ju­tott, Lux­mo­re azon­ban meg­le­he­tő­sen rossz ál­la­pot­ba ke­rült. Egy este – és ké­rem, erre na­gyon fi­gyel­jen – a sát­ram előtt ül­dö­gél­tem. Hir­te­len meg­pil­lan­tot­tam Lux­mo­re-t a tá­vol­ban, amint a fo­lyó mel­let­ti bo­zó­tos felé dü­lön­gélt. De­lí­ri­um­ban volt, azt sem tud­ta, mit csi­nál. Egy perc múl­va be­le­esett vol­na a fo­lyó­ba, és azon a sza­ka­szon ez a vé­get je­len­ti szá­má­ra. Meg se tud­tuk vol­na men­te­ni. Mi­vel nem volt annyi időm, hogy utá­na­sza­lad­jak, csu­pán egyet­len dol­got te­het­tem. A fegy­ve­rem, mint ren­de­sen, ak­kor is mel­let­tem volt. Fel­kap­tam. Meg­le­he­tő­sen jó lövő va­gyok. Egé­szen biz­tos­ra vet­tem, hogy el­ta­lá­lom az öreg­fiú lá­bát, és ak­kor össze­rogy. És a lö­vés pil­la­na­tá­ban az az idi­ó­ta nő­sze­mély rám ve­tet­te ma­gát, és azt or­dí­tot­ta: „Ne lője le! Az Is­ten sze­rel­mé­re, ne lője le!” Be­le­ka­pasz­ko­dott a ka­rom­ba, egy ki­csit meg­rán­tot­ta, és ez elég volt ah­hoz, hogy a go­lyó a fér­je há­tá­ba fú­ród­jon, és meg­öl­je.

– Meg kell mond­jam, po­csék egy pil­la­nat volt. És az az őrült ném­ber még ak­kor sem fog­ta fel, mit tett. Ahe­lyett, hogy rá­éb­redt vol­na, fe­le­lős a fér­je ha­lá­lá­ért, szen­tül meg volt győ­ződ­ve róla, hogy én hi­deg fej­jel, az irán­ta ér­zett sze­re­lem­től ve­zé­rel­ve lőt­tem le az öreg­fi­út. Iszo­nya­tos je­le­net­re ke­rült sor – ő vál­tig ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy azt mond­juk, láz­ro­ham vég­zett a fér­jé­vel. Én tu­laj­don­kép­pen saj­nál­tam – kü­lö­nö­sen azért, mert lát­ha­tó­an nem fog­ta fel, mit tett. De tud­tam, hogy ez be fog kö­vet­kez­ni, mi­helyt ki­de­rül az igaz­ság. At­tól a szik­la­szi­lárd meg­győ­ző­dé­sé­től pe­dig, hogy fü­lig sze­rel­mes va­gyok bele, egé­szen el­ké­ped­tem. Ré­mes lett vol­na, ha min­de­nütt ezt kez­di ter­jesz­te­ni. Vé­gül be­le­egyez­tem abba, amit ő akart, be­val­lom, rész­ben a bé­kes­ség ked­vé­ért. Vég­té­re is, úgy tűnt, ez nem so­kat szá­mít. Láz­ro­ham vagy bal­eset, mind­egy. Nem akar­tam egy cso­mó kel­le­met­len­ség­nek ki­ten­ni azt az asszonyt, bár­mi­lyen őrült is. Más­nap kö­zöl­tem a kí­sé­rők­kel, hogy a pro­fesszor az éj­jel be­le­halt a láz­ro­ham­ba, és el is te­met­tük. A kí­sé­rők per­sze tud­ták az igaz­sá­got, de mi­vel hű­sé­ges em­be­re­im vol­tak, tud­tam, hogy akár meg is es­küsz­nek arra, amit mond­tam, ha a sors úgy kö­ve­te­li. El­te­met­tük sze­gény Lux­mo­re-t, és vissza­tér­tünk a ci­vi­li­zá­ci­ó­ba. Az­óta nem cse­kély időt töl­töt­tem az­zal, hogy ki­tér­jek en­nek a nő­sze­mély­nek az út­já­ból.

El­hall­ga­tott.

– Ez az én tör­té­ne­tem, M. Po­i­rot – mond­ta az­u­tán.

– Ez volt te­hát az az eset, amely­re Mr. Sha­i­ta­na ak­kor este va­cso­ra köz­ben utalt, vagy leg­alább­is maga úgy ér­tel­mez­te?

Des­pard bó­lin­tott.

– Nyil­ván Mrs. Lux­mo­re-tól hal­lot­ta. Nem túl ne­héz ki­húz­ni be­lő­le a tör­té­ne­tet. Sha­i­ta­na-t meg bi­zo­nyá­ra szó­ra­koz­tat­ta az ilyes­mi.

– Sha­i­ta­na ke­zé­ben az ilyen tör­té­net ve­szé­lyes­sé vál­ha­tott, már úgy ér­tem, a maga szá­má­ra.

Des­pard vál­lat vont.

– Nem fél­tem Sha­i­ta­ná­tól.

Po­i­rot erre nem fe­lelt.

– Ez­zel kap­cso­lat­ban megint csak az én sza­vam­ra tá­masz­kod­hat – mond­ta Des­pard. – Való igaz, volt egy­faj­ta in­dí­té­kom arra, hogy Sha­i­ta­nát meg­öl­jem. Nos, mi­után el­mond­tam az igaz­sá­got, az már a maga dol­ga, hogy el­hi­szi-e, vagy sem…

Po­i­rot ki­nyúj­tot­ta a ke­zét.

– El­hi­szem, Des­pard őr­nagy. Egy csepp­nyi két­sé­gem sincs afe­lől, hogy Dél-Ame­ri­ká­ban min­den úgy tör­tént, ahogy maga el­mond­ta ne­kem.

Des­pard arca fel­ra­gyo­gott.

– Kö­szö­nöm – mond­ta tö­mö­ren…

És me­le­gen meg­ráz­ta Po­i­rot ke­zét.