HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
 Három gyanúsított kiesik?

Mi­helyt Lon­don­ba ért, Batt­le fő­fel­ügye­lő azon­nal Po­i­rot la­ká­sá­ra si­e­tett. Anne és Rho­da ak­kor már vagy egy órá­ja tá­voz­tak.

A fő­fel­ügye­lő min­den te­ke­tó­ria nél­kül el­me­sél­te, mi­lyen ered­ménnyel járt de­vo­ris­hire-i vizs­gá­ló­dá­sa.

– Két­ség­te­le­nül van ben­ne va­la­mi – mond­ta a vé­gén. – Erre cél­zott Sha­i­ta­na is, a házi bal­eset­re. Az in­dí­ték azon­ban ért­he­tet­len! Mi­ért akar­ta meg­gyil­kol­ni azt az asszonyt?

– Azt hi­szem, eb­ben a se­gít­sé­gé­re le­he­tek, ba­rá­tom. Ma dél­után egy kí­sér­le­tet haj­tot­tam vég­re. Rá­vet­tem a kis­asszonyt és a ba­rát­nő­jét, hogy jöj­je­nek ide. Fel­tet­tem a szo­ká­sos kér­dést, hogy mi volt ak­kor este ab­ban a szo­bá­ban.

Batt­le kí­ván­csi­an pil­lan­tott rá.

– Nagy fon­tos­sá­got tu­laj­do­nít en­nek a kér­dés­nek.

– Ugyan­is rop­pant hasz­nos. Sok min­dent el­árul. Ma­de­mo­i­sel­le Me­re­dith gya­na­ko­dott, mély­sé­ge­sen gya­na­ko­dott. Ez az ifjú hölgy sem­mit nem vesz ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek… Így az­u­tán Her­cu­le Po­i­rot, ez a vén csont, kény­te­len be­vet­ni leg­jobb trükk­jét. Bu­gyu­ta, mond­hat­ni, ama­tőr csap­dát ál­lít. Ma­de­mo­i­sel­le meg­em­lít egy ék­sze­res lá­di­kát. Én azt mon­dom erre: hogy az pon­to­san a szo­ba el­len­té­tes sar­ká­ban volt ah­hoz az asz­tal­hoz ké­pest, ame­lyen a tőr he­vert. Ma­de­mo­i­sel­le nem lép bele a csap­dá­ba, biz­to­san el­ke­rü­li. Ez­u­tán rop­pant elé­ge­dett ma­gá­val, és az éber­sé­ge el­lan­kad. Vagy­is az volt a lá­to­ga­tás cél­ja, hogy be­is­mer­je, tud­ta, hol volt a tőr, és ezt ész­re is vet­te. Men­ten jobb kedv­re de­rül, ami­kor azt kép­ze­li, túl­jár az esze­men. Gát­lás­ta­la­nul fe­cseg az ék­sze­rek­ről, ame­lye­ket rész­le­te­sen le is ír. Ezen­kí­vül sem­mi­re sem em­lék­szik a szo­ba be­ren­de­zé­sé­ből, csak egy váza kri­zan­tém­ra, amely friss vi­zet igé­nyelt vol­na.

– És? – kér­dez­te Batt­le.

– En­nek is meg­van a maga je­len­tő­sé­ge. Te­gyük fel, hogy sem­mit sem tu­dunk er­ről a lány­ról. A sa­ját sza­vai mu­tat­nak meg va­la­mit a jel­le­mé­ből. Ész­re­ve­szi a vi­rá­go­kat. Azt je­len­te­né ez, hogy sze­re­ti a vi­rá­go­kat? Nem, hi­szen nem em­lí­ti azt a ha­tal­mas tál ko­rai tu­li­pánt, ame­lyet min­den vi­rág­sze­re­tő em­ber ész­re­vett vol­na. Nem, be­lő­le a fi­ze­tett tár­sal­ko­dó­nő be­szél, egy olyan lány, aki­nek az a dol­ga, hogy friss vi­zet ad­jon a vi­rá­gok­nak és per­sze aki sze­re­ti és ész­re is ve­szi az ék­sze­re­ket. Ez már je­lent va­la­mit.

– Ahá! – mond­ta Batt­le. – Kez­dem ér­te­ni, mire cé­loz.

– Ahogy a múlt­kor is em­lí­tet­tem, én nyílt kár­tyák­kal ját­szom. Ami­kor meg­hal­lot­tam ma­gá­tól a lány tör­té­ne­tét, és Mrs. Oli­ver meg elő­állt meg­le­pő ki­je­len­té­sé­vel, az agyam rög­tön egy fon­tos pont­ra állt rá. A gyil­kos­sá­got nem kö­vet­het­te el ha­szon­szer­zés­ből, hi­szen Me­re­dith kis­asszony­nak azt kö­ve­tő­en is meg kel­lett ke­res­nie a ke­nye­rét, ak­kor mi­ért tet­te? Azt gon­dol­tam, amit a kis­asszony jel­le­mé­ről tu­dok: meg­le­he­tő­sen fé­lénk lány: sze­gény, de sze­re­ti a szép hol­mi­kat… Vér­mér­sék­le­te in­kább a tol­va­jé, sem­mint a gyil­ko­sé. És nyom­ban fel­tet­tem a kér­dést, va­jon Mrs. El­don rend­sze­re­tő asszony volt-e. Maga azt fe­lel­te, nem. Ek­kor ál­lí­tot­tam fel hi­po­té­zi­se­met. Té­te­lezzük fel, hogy Anne Me­re­dith gyen­ge jel­le­mű lány, olyan, aki ap­ró­sá­go­kat csen el na­gyobb sze­le­tek­ből. Mi­vel sze­gény, de sze­re­ti a szép hol­mi­kat, egy-két al­ka­lom­mal meg­rö­vi­dí­ti a mun­ka­adó­ját. El­emel mond­juk egy brosst, ta­lán némi ap­ró­pénzt, egy gyöngy­sort. Mrs. El­don, aki nem­tö­rő­döm és ren­det­len: sa­ját ma­gát hi­báz­tat­ja eze­kért a ká­ro­kért. Eszé­be sem jut, hogy a kis pe­sztrá­ját gya­nú­sít­sa. Té­te­lezzünk fel el­len­ben egy olyan mun­ka­adót, aki ezt ész­re­ve­szi, és lo­pás­sal vá­dol­ja Anne Me­re­ditht. Ez már­is le­het­sé­ges in­dí­ték a gyil­kos­ság­hoz. Mi­ként a múlt­kor em­lí­tet­tem, Me­re­dith kis­asszony ki­zá­ró­lag ré­mü­le­té­ben kö­vet­ne el gyil­kos­sá­got. Tisz­tá­ban van vele, hogy a mun­ka­adó­ja bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja a lo­pást. Csak egyet­len mó­don me­ne­kül­het meg: ha a mun­ka­adó meg­hal. Ezért össze­cse­ré­li az üve­ge­ket, és Mrs. Ben­son meg­hal, rá­adá­sul ab­ban a szent meg­győ­ző­dés­ben, hogy a sa­ját hi­bá­já­ból, és fel sem öt­lik ben­ne a gya­nú, hogy a meg­fé­lem­lí­tett lány­nak bár­mi sze­re­pe le­het ben­ne.

– Le­het­sé­ges – mond­ta: Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Noha csu­pán fel­té­te­le­zés, nincs ki­zár­va.

– Több mint le­het­sé­ges, ba­rá­tom, na­gyon is va­ló­szí­nű. Ezen a dél­utá­non ugyan­is a lát­szó­la­gos csap­da mel­lett el­he­lyez­tem az iga­zit is. Ha a gya­núm iga­zo­ló­dik, ak­kor az fog ki­de­rül­ni, hogy Arme Me­re­dith, soha az élet­ben nem tud el­len­áll­ni egy pár na­gyon drá­ga ha­ris­nyá­nak. Meg­kér­tem, hogy se­gít­sen ne­kem. Óva­to­san a tu­do­má­sá­ra hoz­tam, hogy nem em­lék­szem pon­to­san hány pár ha­ris­nyát vá­sá­rol­tam, majd egye­dül hagy­tam a szo­bá­ban, és az ered­mény, drá­ga ba­rá­tom, az lett, hogy ti­zen­ki­lenc he­lyett csak ti­zen­hét pár ha­ris­nya ma­radt, ket­tő pe­dig el­tűnt Anne Me­re­dith ké­zi­tás­ká­já­ban.

– Tyű­ha! – ki­ál­tott fel Batt­le fő­fel­ügye­lő. – Azért ez még­is ha­tal­mas koc­ká­zat­tal jár.

– Pas du tout.[33] Hi­szen vég­té­re is azt gon­dol­ja, hogy gyil­kos­ság­gal gya­nú­sí­tom. Ak­kor pe­dig nem je­lent koc­ká­za­tot, ha zseb­re vág egy-két pár se­lyem­ha­ris­nyát. Nem tol­vajt ke­re­sek ugyan­is. Mel­les­leg a tol­vaj és a klep­to­má­ni­ás egy­aránt meg van győ­ződ­ve róla, hogy tet­tét bün­tet­le­nül meg­ússza.

Batt­le bó­lin­tott.

– Így van. Mi­cso­da os­tob­ság! Ad­dig jár a kor­só a kút­ra, amíg el nem tö­rik. Ha jól be­le­gon­do­lok, igen kö­zel ke­rül­tünk az igaz­ság­hoz. Anne Me­re­ditht lo­pá­son kap­ta. Anne Me­re­dith az egyik polc­ról a má­sik­ra tett egy üve­get. Tud­juk, hogy gyil­kos­ság tör­tént, de meg­eszem a ka­la­pom, ha ezt va­la­ha be tud­juk bi­zo­nyí­ta­ni. Íme, a má­so­dik si­ke­res bűn­tény! Ro­berts is meg­ússza, Anne Me­re­dith is. De mi le­gyen Sha­i­ta­ná­val? Va­jon Anne Me­re­dith ölte meg őt?

Né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott, majd meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, még­sem stim­mel – töp­ren­gett. – Ez a lány nem vál­lal koc­ká­za­tot. Ta­lán fel­cse­rél két üve­get, mert tud­ja, hogy azt sen­ki sem fog­ja az ő nya­ká­ba varr­ni. A le­he­tő leg­biz­ton­sá­go­sabb meg­ol­dás volt, mert bár­ki más el­kö­vet­het­te. A si­kert per­sze nem le­he­tett ga­ran­tál­ni. Mrs. Ben­son el­mé­le­ti­leg, ész­re­ve­het­te vol­na a cse­rét, mi­előtt ki­issza a fo­lya­dé­kot, il­let­ve akár túl is él­het­te vol­na az ese­tet. Sze­rin­tem ez az eset­le­ges gyil­kos­ság egyik faj­tá­ja volt! Vagy si­ke­rül, vagy nem. Ez­út­tal si­ke­rült. Sha­i­ta­na vi­szont egé­szen más mű­faj. Az ő meg­gyil­ko­lá­sa szán­dé­kos, vak­me­rő és elő­re meg­fon­tolt tett volt.

Po­i­rot rá­bó­lin­tott.

– Egyet­ér­tünk. A két gyil­kos­ság alap­ve­tő­en el­té­rő.

Batt­le meg­dör­zsöl­te az or­rát.

– Ilyen­for­mán a lányt akár tö­röl­het­jük is a lis­tá­ról. Dr. Ro­berts és a lány te­hát ki­esett. Hát Des­pard? Si­ker­rel járt Lux­mo­re öz­ve­gyé­nél.

Po­i­rot el­me­sél­te az elő­ző dél­után ese­mé­nye­it. Batt­le el­vi­gyo­ro­dott.

– Is­me­rem azt a tí­pust. Em­ber le­gyen a tal­pán, aki meg tud­ja kü­lön­böz­tet­ni az em­lé­ke­i­ket a fan­tá­zia­ké­pe­ik­től.

Po­i­rot foly­tat­ta. El­me­sél­te Des­pard lá­to­ga­tá­sát és a tör­té­ne­tet, amit hal­lott tőle.

– Hisz neki? – kér­dez­te vá­rat­la­nul Batt­le.

– Igen.

Batt­le fel­so­haj­tott.

– Én is. Nem az a faj­ta, aki le­puf­fant egy fér­fit, mert el akar­ja ra­bol­ni a fe­le­sé­gét. Mel­les­leg mi rossz van egy vá­ló­per­ben? Hi­szen ma­nap­ság olyan gya­ko­ri a vá­lás. Rá­adá­sul Des­pard­nak nem olyan a fog­lal­ko­zá­sa, hogy árt­hat­na neki a vá­lás. Az az ér­zé­sem, hogy a né­hai Mr. Sha­i­ta­na az ő ese­té­ben mel­lé­fo­gott. A hár­mas szá­mú gyil­kos­ról be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy nem is volt gyil­kos.

Po­i­rot-ra pil­lan­tott.

– És ak­kor ma­rad…?

– Mrs. Lor­ri­mer – mond­ta ki Po­i­rot.

Meg­szó­lalt a te­le­fon. Po­i­rot fel­állt, és fel­vet­te a kagy­lót. Szólt né­hány szót, el­hall­ga­tott, majd is­mét be­szélt. Az­u­tán a he­lyé­re tet­te a kagy­lót, és oda­for­dult a fő­fel­ügye­lő­höz.

Az arc rop­pant ko­moly lett.

– Mrs Lor­ri­mer te­le­fo­nált – kö­zöl­te – Azt akar­ja, hogy nyom­ban ke­res­sem fel.

A két fér­fi egy­más­ra me­redt. Batt­le in­gat­ni kezd­te a fe­jét.

– Ne­tán té­ve­dek? – kér­dez­te. – vagy maga is va­la­mi ilyes­mi­re várt.

– Kí­ván­csi vol­tam – fe­lel­te Po­i­rot. – Ez min­den. Csu­pán kí­ván­csi vol­tam.

– Ak­kor leg­jobb, ha el­in­dul. – mond­ta Batt­le. – Ta­lán vég­re-va­la­há­ra meg­tud­ja az iga­zat.