HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
 Mrs. Lorrimer megszólal

Nem volt szép idő, és Mrs. Lor­ri­mer szo­bá­ja meg­le­he­tő­sen sö­tét­nek és bat­át­ság­ta­lan­nak ha­tott. Ő maga sem volt ép­pen jó szín­ben, sok­kal idő­sebb­nek lát­szott, mint Po­i­rot elő­ző lá­to­ga­tá­sa­kor.

A szo­ká­sos meg­nyug­ta­tó mo­so­lyá­val üd­vö­zöl­te a fér­fit.

– Na­gyon ked­ves, hogy nyom­ban ide­jött, M. Po­i­rot. Tu­dom, hogy na­gyon el­fog­lalt.

– Ál­lok szol­gá­la­tá­ra, ma­dame – mond­ta kis meg­haj­lás­sal Po­i­rot.

Mrs. Lor­ri­mer meg­nyom­ta a csen­gőt.

– Rög­tön ho­za­tok teát. Nem tu­dom, ma­gá­nak mi a vé­le­mé­nye róla, de sze­rin­tem hely­te­len rög­tön a lé­nyeg­re tér­ni, meg­fe­le­lő elő­ké­szü­le­tek nél­kül.

– Bi­zal­mas dol­gok­ról lesz szó, ma­dame?

Mrs. Lor­ri­mer nem vá­la­szolt, mert ab­ban a pil­la­nat­ban be­lé­pett a szo­ba­lány. Csak ak­kor szó­lalt meg, ami­kor uta­sí­tá­sa­it kö­ve­tő­en a szo­ba­lány ki­ment.

– Ami­kor leg­utóbb itt járt, azt mond­ta, leg­kö­ze­lebb ak­kor jön, ha hí­va­tom. Eb­ből arra kell kö­vet­kez­tet­nem, sej­ti, mi kész­te­tett rá, hogy fel­hív­jam.

Ek­kor nem esett több szó. Be­hoz­ták a teát, Mrs. Lor­ri­mer ki­töl­töt­te, és tár­sa­log­ni kez­dett a napi es­mé­nyek­ről. Az egyik szü­ne­tet ki­hasz­nál­va Po­i­rot azt mond­ta:

– Hal­lom, va­la­me­lyik nap együtt te­á­zott a kis ma­de­mo­i­sel­le Me­re­dith­szel.

– Va­ló­ban. Ta­lál­ko­zott vele mos­ta­ná­ban?

– Ma dél­után.

– Lon­don­ban van, vagy ne­tán maga uta­zott le Wal­ling­ford­ba?

– Nem. A ba­rát­nő­jé­vel együtt vol­tak ked­ve­sek el­jön­ni hoz­zám lá­to­ga­tó­ba.

– Úgy, szó­val a ba­rát­nő­jé­vel. Vele még nem ta­lá­koz­tam.

Po­i­rot erre kis mo­sollyal meg­je­gyez­te:

– E gyil­kos­ság nyo­mán tör­tént némi rapp­ro­che­ment[34] is. Ke­gyed ma­de­mo­i­sel­le Me­re­dith­szel te­á­zott. Des­pard őr­nagy ugyan­csak ked­ve­li a kis­asszony tár­sa­sá­gát. Ta­lán dr. Ro­berts az egyet­len, aki mind­eb­ből ki­ma­radt.

– Va­la­me­lyik nap vele is ta­lál­koz­tam egy bridzs­par­tin – mond­ta Mrs. Lor­ri­mer. – Épp­oly vi­dám, mint min­dig.

– És a bri­dzsért is ugyan­úgy ra­jong?

– Igen, és ugyan­olyan haj­me­resz­tő­en li­ci­tál, rá­adá­sul gyak­ran meg is ússza.

Az asszony rö­vid szü­net után foly­tat­ta: – Ta­lál­ko­zott mos­ta­ná­ban Batt­le fő­fel­ügye­lő­vel?

– Vele is ma dél­után. Ná­lam volt, ami­kor ma­dame oda­te­le­fo­nált.

Mrs. Lor­ri­mer el­ta­kar­ta ar­cát a tűz me­le­ge elől, és meg­kér­dez­te:

– Ho­gyan ha­lad­ra mun­ká­val?

– A jó öreg Batt­le nem va­la­mi für­ge – vá­la­szolt Po­i­rot – Noha las­san, vé­gül el­jut oda, aho­va akar.

– Erre kí­ván­csi va­gyok, – fe­lel­te az asszony, és ajka iró­ni­kus mo­soly­ra hú­zó­dott, – meg­le­he­tő­sen nagy fi­gyel­met szen­telt ne­kem – foly­tat­ta. – Tu­do­má­som sze­rint egé­szen a lány­ko­ro­mig vissza­me­nő­leg meg­is­mer­ke­dett az élet­tör­té­ne­tem­mel. Be­szélt a ba­rá­ta­im­mal, a cse­lé­de­im­mel – a mos­ta­ni­ak­kal, és azok­kal akik va­la­mi­kor a ház­ban szol­gál­tak. Nem tu­dom, mit re­mélt meg­ta­lál­ni, de annyi bi­zo­nyos, hogy nem ta­lál­ta meg. Ez­zel az erő­vel akár azt is el­hi­het­te vol­na, amit én mond­tam neki: Az ugyan­is igaz volt. Alig is­mer­tem Mr. Sha­i­ta­nát. Mint em­lí­tet­tem, Lu­xor­ban ta­lál­koz­tunk, és kap­cso­la­tunk soha nem volt több fe­lü­le­tes is­me­ret­ség­nél. Batt­le fő­fel­ügye­lő azon­ban kép­te­len el­sza­kad­ni ezek­től a té­nyek­től.

– Le­het­sé­ges – mond­ta Po­i­rot.

– És maga M. Po­i­rot? Maga nem nyo­mo­zott?

– Maga után, ma­dame?

– Igen…

Az apró fér­fiú meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem lett vol­na ér­tel­me.

– Meg­mon­da­ná, M. Po­i­rot, mire cé­loz ez­zel?

– Egé­szen őszin­te le­szek, ma­dame. A kez­det kez­de­te, vagy­is ama bi­zo­nyos este óta tu­dom, hogy a Mr. Sha­i­ta­na szo­bá­já­ban ülő négy sze­mély kö­zül maga az, aki­nek a leg­több esze van, va­la­mint a leg­hig­gad­tabb és a leg­lo­gi­ku­sabb gon­dol­ko­dá­sú. Ha arra kel­le­ne fo­gad­nom, hogy né­gyük kö­zül ki ter­vez meg egy gyil­kos­sá­got, és ki az, aki meg is ússza, ak­kor én ma­gá­ra fo­gad­nék, ma­dame.

Mrs. Lor­ri­mer meg­le­pet­ten húz­ta fel a szem­öl­dö­két.

– Te­kint­sem ezt bók­nak? – kér­dez­te ri­de­gen.

Po­i­rot foly­tat­ta, mint­ha meg sem hal­lot­ta vol­na a köz­be­ve­tett meg­jegy­zést.

– A si­ke­res bűn­tény­hez elő­ző­leg min­den rész­le­tet ki kell dol­goz­ni. Min­den es­he­tő­sé­get fi­gye­lem­be kell ven­ni. Pon­tos­nak kell len­nie az idő­zí­tés­nek. Ugyan­csak haj­szál­pon­to­san meg kell ha­tá­roz­ni a hely­színt. Dr. Ro­berts nagy si­et­ve és óri­á­si ön­bi­za­lom­mal kö­vet­ne el bűn­tényt. Des­pard őr­nagy va­ló­szí­nű­leg túl bölcs hoz­zá, Me­re­dith kis­asszony pe­dig fel­te­he­tő­en el­vesz­te­né a fe­jét, és le­lep­lez­né ma­gát. Ma­dame nem ten­ne ilyet, mert tisz­ta agyú, nyu­godt, ha­tá­ro­zott jel­le­mű, és ha az öt­let még­is be­fész­kel­né ma­gát az agyá­ba, és fe­lül­ke­re­ked­ne a böl­cses­sé­gén, biz­to­san ak­kor sem ve­szí­te­né el a fe­jét.

Mrs. Lor­ri­mer egy-két per­cig né­mán ült, mi­köz­ben a szá­ja szög­le­té­ben fur­csa mo­soly buj­kált.

– Te­hát így vé­le­ke­dik ró­lam, M. Po­i­rot – mond­ta vé­gül. – Maga sze­rint én olyan tí­pu­sú asszony va­gyok, aki ide­á­lis vol­na gyil­kos­nak.

– De leg­alább­is ren­del­ke­zik ele­gen­dő nyá­jas­ság­gal ah­hoz, hogy ne ve­gye tő­lem rossz né­ven az öt­le­tet.

– Na­gyon ér­de­kes el­gon­do­lás. Vagy­is maga sze­rint egye­dül én gyil­kol­hat­tam meg Sha­i­ta­nát.

Po­i­rot meg­fon­tol­tan vá­la­szolt:

– Csak­hogy van egy kis hiba, ma­dame.

– Va­ló­ban? És ha sza­bad tud­nom, mi­cso­da?

– Fel­te­he­tő­en ész­re­vet­te, hogy az­zal kezd­tem a mon­dó­ká­mat: a si­ke­res bűn­tény­hez rend­sze­rint elő­re, gon­do­san meg kell ter­vez­ni min­den rész­le­tet. Nem győ­zöm hang­sú­lyoz­ni, a „rend­sze­rint” fon­tos­sá­gát. Lé­te­zik ugyan­is más­faj­ta si­ke­res bűn­tény is. Soha nem mond­ta még sen­ki­nek: „Fogd csak azt a kö­vet, és nézzük, el tu­dod-e ta­lál­ni a fát”, és az il­le­tő gyor­san, gon­dol­ko­dás nél­kül en­ge­del­mes­ke­dett, és az ese­tek nagy ré­szé­ben el is ta­lál­ta a fát? De ami­kor a do­bást meg kell is­mé­tel­nie, már nem olyan könnyű a do­log, mert az il­le­tő el­kezd gon­dol­kod­ni. „Ilyen erő­vel dob­jam, vagy erő­seb­ben, ki­csit bal­ra, vagy in­kább jobb­ra?” Ugyan­is az első do­bás szin­te tu­dat­ta­lan cse­le­ke­det volt, a test en­ge­del­mes­ke­dett az agy­nak, mi­ként az ál­lat­nál. Eh bien, ma­dame, lé­te­zik te­hát a pil­la­nat ha­tá­sa alatt, mint­egy ih­let­ből fa­ka­dó bűn­tény is, amely­nek öt­le­te szik­ra­ként pat­tan ki va­la­ki­nek az agyá­ból, és ilyen­kor ha­bo­zás­ra vagy gon­dol­ko­dás­ra nincs idő. Ilyen tí­pu­sú bűn­tény ál­do­za­ta lett Mr. Sha­i­ta­na. Hir­te­len, szo­ron­ga­tó szük­ség, egy vil­la­nás­nyi öt­let, gyors ki­vi­te­le­zés­ben.

Po­i­rot meg­ráz­ta a fe­jét.

– És ez nem az a faj­ta bűn­tény, amit ma­dame el tud­na kö­vet­ni. Ha maga ölte vol­na meg Mr. Sha­i­ta­nát, bi­zo­nyá­ra elő­re meg­fon­tol­tan te­szi.

– Ér­tem – Mrs. Lor­ri­mer az arca előtt le­gyez­ge­tett a ke­zé­vel, hogy tá­vol tart­sa a kan­dal­ló fe­lől áram­ló me­le­get. – És mi­vel nem volt elő­re meg­fon­tolt gyil­kos­ság, ezért nem kö­vet­het­tem el én, ugye, M. Po­i­rot?

Po­i­rot meg­ha­jolt ül­té­ben.

– Így van, ma­dame.

– És még­is… – Az asszony elő­re­ha­jolt, a keze moz­du­lat­lan­ná der­medt – még­is én öl­tem meg Mr. Sha­i­ta­nát, M. Po­i­rot!