HUSZONHETEDIK FEJEZET
 A szemtanú

Po­i­rot hir­te­len fel­ne­ve­tett. Nem tud­ta meg­áll­ni. Hát­ra­ve­tet­te a fe­jét, és jó­ízű ka­ca­gá­sa be­töl­töt­te az egész szo­bát.

– Par­don, ma­dame – mond­ta a sze­mét tö­röl­get­ve: – Ké­rem, bo­csás­son meg, de nem bír­tam ma­gam­mal. Vi­tat­kozunk és ér­ve­lünk. Kér­dé­se­ket te­szünk fel, fel­hasz­nál­juk, a lé­lek­tant, és köz­ben mind­vé­gig meg­volt a bűn­tény szem­ta­nú­ja. Kö­nyör­gök, be­szél­jen!

– Már elég ké­ső­re járt. Anne Me­re­dith volt az asz­tal. Fel­állt, oda­ment a part­ne­ré­hez, és be­le­né­zett a lap­ja­i­ba, majd sé­tál­ni kez­dett a szo­bá­ban. A játsz­ma nem volt túl ér­de­kes, a vég­ered­mény már sen­ki előtt nem le­he­tett két­sé­ges. Szük­ség­te­len volt, hogy a lap­ja­im­ra össz­pon­to­sít­sak. Már csak há­rom ütés volt hát­ra, ami­kor oda­néz­tem a kan­dal­ló felé. Anne Me­re­dith ép­pen Sha­i­ta­na fölé ha­jolt. Majd fel­egye­ne­se­dett, mi­köz­ben a keze a fér­fi mell­ka­sán nyu­go­dott. Ez a moz­du­lat éb­resz­tet­te fel ben­nem a gya­nút. Ami­kor ugyan­is ki­egye­ne­se­dett, lát­tam az ar­cát, és azt is, hogy gyors pil­lan­tást vet fe­lénk. Az arca bűn­tu­da­tot és fé­lel­met tük­rö­zött. Ak­kor ter­mé­sze­te­sen nem is sej­tet­tem, mi tör­tént. Csak azon mor­fon­dí­roz­tam, va­jon mit csi­nál ott az a lány. Ké­sőbb az­u­tán ki­de­rült.

Po­i­rot bó­lin­tott.

– El­len­ben ő nem tud­ta, hogy maga tud­ja. Nem is sej­tet­te, hogy vé­let­le­nül meg­lát­ta őt.

– Sze­gény kis­lány! – só­haj­tot­ta Mrs. Lor­ri­mer. – Olyan fi­a­tal és olyan ré­mült, és meg kell ta­lál­nia a he­lyét a vi­lág­ban. Hát cso­dál­ko­zik, hogy, mond­juk így, tar­tot­tam a szá­mat?

– Nem, egy csep­pet sem cso­dál­ko­zom.

– Kü­lö­nö­sen, ha fi­gye­lem­be ve­szem, hogy én ma­gam… – A mon­da­tot egy váll­rán­dí­tás­sal fe­jez­te be. – Sem­mi jog­cí­mem nem volt a vád­ló sze­re­pé­re. Ez a rend­őr­ség­re tar­to­zik…

– Így van, azon­ban ma még an­nál is to­vább ment.

Mrs. Lor­ri­mer ko­mo­ran vá­la­szolt:

– Soha éle­tem­ben nem vol­tam lágy­szí­vű vagy kö­nyö­rü­le­tes, de úgy hi­szem, a kor­ral együtt ki­ala­kul­nak az ilyes­faj­ta tu­laj­don­sá­gok. Meg kell mond­jam ma­gá­nak, rit­kán lesz úrrá raj­tam a szá­na­lom.

– Az nem is min­dig a jó ta­nács­adó, ma­dame. Ma­de­mo­i­sel­le Anne fi­a­tal, tö­ré­keny, azon­kí­vül fé­lénk­nek, és ré­mült­nek lát­szik, úgy tet­szik, min­den együtt­ér­zést meg­ér­de­mel. De nem ér­tek egyet ma­gá­val. El­árul­jam, mi­ért ölte meg Anne Me­re­dith Mr. Sha­i­ta­nát? Mert már ko­ráb­ban is meg­ölt egy idő­sebb höl­gyet, aki­nek a tár­sal­ko­dó­nő­je volt, mi­vel a hölgy ki­sebb lo­pá­son érte.

Mrs. Lor­ri­mer el­ké­pedt.

– Igaz ez?

– Sem­mi két­sé­gem fe­lő­le. A kis­asszony olyan halk, olyan ked­ves, mond­hat­ná róla bár­ki. Ugyan már! Az a kis ma­de­mo­i­sel­le Anne na­gyon is ve­szé­lyes! Ha a sa­ját biz­ton­sá­ga és ké­nyel­me fo­rog koc­kán, nyom­ban le­csap, még­pe­dig alat­tom­ban. Ma­de­mo­i­sel­le Anne pá­lya­fu­tá­sa azon­ban nem ér vé­get e két gyil­kos­ság­gal. Ezek­ből csak ön­bi­zal­mat me­rít!

– Mit nem mond, Po­i­rot, ez maga a ször­nyű­ség! – ki­ál­tot­ta éles han­gon Mrs. Lor­ri­mer.

– Ma­dame, én most tá­vo­zom – mond­ta Po­i­rot, és fel­állt. – Ké­rem, gon­dol­kod­jék el azon, amit mond­tam.

Mrs. Lo­ri­mer né­mi­leg té­to­váz­ni lát­szott. Majd ren­des mo­do­rát vissza­nyer­ve azt mond­ta:

– Ha úgy ta­lá­lom he­lyes­nek, M. Po­i­rot, ezt az egész be­szél­ge­tést ele­jé­től vé­gig le­ta­ga­dom. Ne fe­led­je, nincs ta­nú­ja. Amit te­hát most el­mond­tam ma­gá­nak ar­ról a vég­ze­tes es­té­ről és az ott lá­tot­tak­ról, az szi­go­rú­an ket­tőnk kö­zött ma­rad.

– Az en­ge­dé­lye nél­kül sem­mi sem fog tör­tén­ni, ma­dame – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen Po­i­rot – De ké­rem, ne ag­gód­jék. Meg­van­nak a ma­gam mód­sze­rei. Most, hogy már tu­dom a cél­pon­tot.

Aj­ká­hoz emel­te az asszony ke­zét:

– En­ged­je meg, ma­dame, hogy ki­je­lent­sem: ön re­mek asszony. Fo­gad­ja őszin­te tisz­te­le­te­met és el­is­me­ré­se­met. Ilyen asszony ezer kö­zül egy, ha akad. Hi­szen még azt sem tet­te meg, amit ezer kö­zül ki­lencszáz­ki­lenc­ven­ki­len­cen min­den bi­zonnyal meg­tesz­nek.

– Még­pe­dig?

– Azt sem mond­ta el, mi­ért ölte meg a fér­jét, és azt sem akar­ta el­hi­tet­ni ve­lem, hogy tet­te tel­jes­ség­gel jo­gos volt….

Mrs. Lor­ri­mer ki­húz­ta ma­gát.

– De ké­rem, M. Po­i­rot! Az in­dí­té­ka­im ki­zá­ró­lag rám tar­toz­nak!

– Mag­ni­fi­que![39] – mond­ta Po­i­rot, és is­mét ke­zet csó­kolt majd ki­ment a szo­bá­ból.

Hi­deg volt oda­kinn, taxi azon­ban se­mer­re sem mu­tat­ko­zott. Gya­log in­dult el a King’s Road irá­nyá­ba. Me­net köz­ben gon­dol­ko­dott. Oly­kor bó­lin­tott, egy­szer pe­dig meg­ráz­ta a fe­jét.

A vál­la fe­lett vissza­pil­lan­tott. Va­la­ki épp ak­kor ment fel Mrs. Lor­ri­mer há­zá­nak lép­cső­jén. Az alak na­gyon em­lé­kez­te­tett Me­re­dith kis­asszony­ra. Po­i­rot egy per­cig töp­ren­gett, hogy vissza­for­dul­jon-e vagy sem, majd vé­gül foly­tat­ta út­ját… Ami­kor ha­za­ért, már nyo­mát sem ta­lál­ta Batt­le fő­fel­ügye­lő­nek. Nem ha­gyott üze­ne­tet sem. Meg­kí­sé­rel­te fel­hív­ni te­le­fo­non.

– Hal­ló! – re­cse­gett Batt­le hang­ja. – Na, ju­tott va­la­mi­re?

– Je cro­is bien[40]. Gyor­san a Me­re­dith lány nyo­má­ba kell ered­nünk, mon ami, de igen gyor­san.

– Rend­ben van, de mi­ért?

– Azért, ba­rá­tom, mert rend­kí­vül ve­szé­lyes­sé vál­hat. Batt­le né­hány má­sod­per­cig hall­ga­tott. Majd azt mond­ta: – Ér­tem, mire cé­loz. De nincs sen­ki… Ne koc­káz­tas­sunk. Küld­tem neki egy hi­va­ta­los le­ve­let, hogy hol­nap fel­ke­re­sem. Gon­dol­tam, jó lesz, ha egy ki­csit za­var­ba hozzuk.

– Ez egy le­he­tő­ség. El­kí­sér­he­tem?

– Ter­mé­sze­te­sen. Meg­tisz­tel a tár­sa­sá­gá­val, M. Po­i­rot.

Po­i­rot el­gon­dol­kod­va tet­te le a kagy­lót.

Az agya nem tu­dott pi­hen­ni. So­ká­ig ül­dö­gélt a kan­dal­ló előtt, és egy­re csak töp­ren­gett. Majd vé­gül, min­den két­sé­gét és fé­lel­mét fél­re­tol­va le­fe­küdt alud­ni.

– Majd hol­nap meg­lát­juk – mor­mog­ta. Ar­ról, hogy mit hoz a hol­nap, ar­ról fo­gal­ma sem volt.