HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
 A baleset

– Anne! – szólt Rho­da.

– Hm?

– Anne, kér­lek, hagyd már abba azt a ke­reszt­rejt­vényt. Azt aka­rom, hogy rám fi­gyelj.

– Fi­gye­lek.

Anne ki­egye­ne­se­dett, és le­tet­te az új­sá­got.

– Így már jó. Fi­gyelj, Anne! – Rho­da té­to­vá­zott, majd azt mond­ta: – Be­szél­jünk a lá­to­ga­tónk­ról.

– Batt­le fő­fel­ügye­lő­ről?

– Róla. Na­gyon sze­ret­ném, ha el­mon­da­nád neki, hogy Ben­son­ék­nál is dol­goz­tál.

– Kép­te­len­ség. Mi­ért mon­da­nám el? – kér­dez­te Anne met­sző han­gon.

– Mert így… nos, úgy tűn­het, mint­ha el­hall­gat­nál elő­le va­la­mit. Biz­to­san jobb len­ne, ha be­szél­nél róla.

– Most már alig­ha hoz­ha­tom elő – kö­zöl­te Anne ri­de­gen.

– Jobb lett vol­na, ha mind­járt az ele­jén el­mon­dod.

– Most már késő ez­zel baj­lód­ni.

– Igen. – Rho­da vá­la­szá­ból hi­ány­zott a meg­győ­ző­dés.

Anne, már elég­gé fel­pap­ri­káz­va, azt mond­ta:

– Kü­lön­ben sem ér­tem, mire len­ne jó. Eh­hez az egész­hez sem­mi köze.

– Per­sze hogy sem­mi köze.

– Alig két hó­na­pot töl­töt­tem ná­luk. Batt­le csak re­fe­ren­ci­á­kat akart. Két hó­nap meg nem szá­mít.

– Tu­dom. Meg­le­het, hogy os­to­ba­ság­nak tar­tod, de én va­ló­ban ag­gó­dom emi­att. Azt hi­szem, el kel­le­ne mon­da­nod neki. Ha más­hon­nan tud­ja meg, úgy tű­nik, mint­ha tit­kol­ni akar­tad vol­na elő­le.

– Ugyan hon­nan de­rül­ne ki? Csak te tudsz róla, sen­ki más.

– Sen­ki más?

Anne nyom­ban le­csa­pott a Rho­da hang­já­ban ki­érez­he­tő té­to­va­ság­ra.

– Mi­ért, még ki tud­ja?

– Com­beac­re-ben pél­dá­ul min­den­ki – fe­lelt rö­vid hall­ga­tás után Rho­da.

– Ugyan már – Anne egy váll­rán­dí­tás­sal in­téz­te el az ügyet. – A fő­fel­ügye­lő alig­ha bot­lik bele egyet­len oda­va­ló­si­ba is. Fa­tá­lis vé­let­len vol­na, ha más­képp tör­tén­ne.

– Vé­let­le­nek min­dig van­nak!

– Rho­da, iga­zán nem ér­tem, mi­nek lo­va­golsz ezen annyit. Foly­ton csak ezt haj­to­ga­tod.

– Na­gyon saj­na­lom, drá­gám. De azért gon­dolj arra ho­gyan vi­sel­ke­dik majd a rend­őr­ség, hogy­ha ne­tán még­is rá­jön­nek, hogy el­hall­gatsz elő­lük va­la­mit.

– Soha nem tud­ják meg. Ki mon­da­ná el ne­kik? Raj­tad kí­vül sen­ki sem tud a do­log­ról.

Már má­sod­szor mond­ta ugyan­azt, az is­mét­lés­kor a hang­ja kis­sé meg­vál­to­zott, va­la­mi fur­csa, töp­ren­gő szí­ne­ze­tet öl­tött.

– Ó, bár­csak el­mon­da­nád! – só­haj­tott fel szo­mo­rú­an Rho­da.

Bűn­tu­da­tos te­kin­tet­tel né­zett Anne-re, aki sze­ren­csé­re nem né­zett vissza. A hom­lo­kát rán­col­va ült, mint­ha ép­pen va­la­mi bo­nyo­lult össze­adást vé­gez­ne.

– Mi­lyen jó­po­fa do­log, hogy Des­pard őr­nagy elő­ke­rült – mond­ta Rho­da.

– Mi? Ja, igen.

– Olyan jó­ké­pű fér­fi! Ha ne­ked nem kell, ak­kor kér­lek, na­gyon kér­lek, passzold át ne­kem!

– Ne légy ne­vet­sé­ges, Rho­da. Én egy fi­karc­nyit sem ér­dek­lem.

– Ak­kor meg mi­nek jár ide? Ter­mé­sze­te­sen csak­is mi­at­tad. Te vagy az a baj­ba ke­rült szép kis­asszony, akit szí­ve­sen meg­men­te­ne. Olyan gyö­nyö­rű­en vagy gyá­mol­ta­lan, Anne!

– Egy­for­mán ked­ves mind­ket­tőnk­höz.

– Ez csak azért van, mert jó em­ber. De ha ne­ked tény­leg nem tet­szik, el­játsz­hat­nám az együtt­ér­ző ba­rát­nő sze­re­pét, aki meg­vi­gasz­tal­ja az össze­tört szí­vű fér­fi­út, és a töb­bi, és a töb­bi, és vé­gül ta­lán el­nyer­het­ném a sze­rel­mét. Ki tud­ja? – fe­jez­te be a szó­nok­la­tot Rho­da.

– Ami en­gem il­let, ked­ve­sem, fe­lő­lem a tied le­het – vá­la­szol­ta ne­vet­ve Anne.

– Olyan gyö­nyö­rű a tar­kó­ja – só­haj­tot­ta Rho­da. – Olyan szép bronz­bar­na és iz­mos!

– Min­den­áron ra­gasz­kodsz eh­hez a szen­ti­men­tá­lis szö­veg­hez?

– Ne­ked tet­szik, Anne?

– Igen, na­gyon.

– Hát nem va­gyunk csi­no­sak és meg­nye­rő­ek? Azt hi­szem, egy ki­csit en­gem is ked­vel, per­sze nem annyi­ra, mint té­ged.

– De­hogy­nem ked­vel – mond­ta Anne.

Is­mét volt va­la­mi fur­csa a hang­já­ban, de Rho­da nem vet­te ész­re.

– Mi­kor jön a fő­szi­mat? – kér­dez­te.

– Dél­ben – vá­la­szol­ta Anne. Né­hány perc­nyi hall­ga­tás után meg­szó­lalt: – Még csak fél ti­zen­egy. Men­jünk le a fo­lyó­ra.

– De hát nem ar­ról volt szó, hogy Des­pard őr­nagy ti­zen­egy kö­rül jön?

– Mi­ért kel­le­ne ide­bent meg­vár­nunk? Mrs. Ast­well­nél meg­hagy­juk, mer­re men­tünk, ő meg majd utá­nunk jön.

– Egy lány­nak min­dig ké­ret­nie kell ma­gát egy ki­csit, a ma­mám is azt mond­ta! – ne­ve­tett Rho­da. – Ak­kor men­jünk.

Ki­ment a szo­bá­ból, egye­ne­sen le a kert­be. Anne a nyo­má­ban.

Des­pard őr­nagy tíz perc múl­va csen­ge­tett a Wen­don vil­la aj­ta­ján. Egy ki­csit ko­rán ér­ke­zett, így az­u­tán meg­le­pe­tés­sel vet­te tu­do­má­sul, hogy a lá­nyok már el­men­tek. Ki­ment a kert­be, majd át­vá­gott a ré­ten, és a fo­lyó­par­ti út­nál jobb­ra for­dult. Mrs. Ast­well ahe­lyett, hogy reg­ge­li te­en­dő­it vé­gez­te vol­na, né­hány per­cig csak bá­mult utá­na.

– Egyi­ket vagy má­si­kat biz­tos ki­néz­te ma­gá­nak, ha ugyan nem mind a ket­tőt – von­ta le ma­gá­ban a kö­vet­kez­te­tést. – Sze­rin­tem Anne kis­asszonyt, de nem biz­tos. Az ar­cá­ról ugyan nem so­kat le­het le­ol­vas­ni. Nem tesz köz­tük kü­lönb­sé­get. Le­het, hogy mind­ket­te­jük­nek tet­szik. Ha meg így van, alig­ha tart túl soká ez a szép ba­rát­ság. Egy fér­fi­nál na­gyobb vi­szályt sem­mi nem tud tá­masz­ta­ni két nő kö­zött.

Mrs. Ast­well, akit kel­lő­kép­pen fel­vil­la­nyo­zott, hogy egy bim­bó­zó ro­mánc szem­ta­nú­ja le­het, vissza­ment a ház­ba, hogy el­mo­so­gas­sa a reg­ge­li edényt, ám ek­kor is­mét meg­szó­lalt a csen­gő.

– Frász es­sen abba az aj­tó­ba! – kö­zöl­te ve­lő­sen. – Fo­gad­ni mer­nék, hogy szán­dé­ko­san ide­ge­sí­tik az em­ber lá­nyát. Tán cso­ma­got hoz­tak. Vagy táv­ira­tot.

Ko­mó­to­san oda­sé­tált a be­já­ra­ti aj­tó­hoz…

Két fér­fi állt oda­kint, egy apró, kül­föl­di­es ki­né­ze­tű, meg egy ha­tal­mas, tag­ba­sza­kadt, na­gyon is an­go­los úr. Az utób­bit, már aho­gyan em­lé­ke­zett, mint­ha már lát­ta vol­na.

– Itt­hon van Me­re­dith kis­asszony? – kér­dez­te a na­gyob­bik.

Mrs. Ast­well a fe­jét ráz­ta.

– Épp most ment el.

– Va­ló­ban? Mer­re? Nem is ta­lál­koz­tunk vele.

Mrs. Ast­well, aki köz­ben lop­va meg­cso­dál­ta az apró úri­em­ber káp­rá­za­tos ba­ju­szát, haj­lan­dó­nak mu­tat­ko­zott to­váb­bi fel­vi­lá­go­sí­tást adni, mi­után arra a dön­tés­re ju­tott, hogy ezek alig­ha le­het­nek ba­rá­tok.

– Le­ment a fo­lyó­ra – mond­ta.

A má­sik úr meg­kér­dez­te:

– És Da­wes kis­asszony?

– Együtt men­tek.

– Kö­szön­jük – mond­ta Batt­le. – És ho­gyan ju­tunk le a fo­lyó­hoz?

– Elő­ször for­dul­ja­nak bal­ra, és men­je­nek vé­gig az ös­vé­nyen – fe­lel­te Mrs. Ast­well. – Ami­kor a fo­lyó­par­ti út­hoz ér­nek, for­dul­ja­nak jobb­ra. Hal­lot­tam, azt mond­ták, arra men­nek – tet­te hoz­zá se­gí­tő­ké­szen. – Ne­gyed­órá­ja sincs, hogy el­men­tek. Ha­mar utol­érik őket.

– Csak azt tud­nám – be­szélt to­vább ma­gá­ban, s köz­ben kis­sé vo­na­kod­va be­csuk­ta az aj­tót, mi­után für­ké­sző­en az urak tá­vo­lo­dó há­tát bá­mul­ta –, hogy ezek kik le­het­nek. Fo­gal­mam sincs…

Mrs. Ast­well vissza­tért a mo­so­ga­tó­hoz, Batt­le és Po­i­rot pe­dig elő­ször bal­ra for­dult, s a ka­nyar­gós ös­vény a part men­ti út­hoz ve­zet­te őket.

Po­i­rot se­be­sen kap­kod­ta a lá­bát. Batt­le fur­csán pil­lan­tott rá:

– Mi a baj, M. Po­i­rot? Mi­ért e lá­zas si­et­ség?

– Gond­ter­helt va­gyok, ba­rá­tom.

– Van erre va­la­mi kü­lö­nös oka?

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta.

– Nincs. De az es­he­tő­ség min­den­kor fenn­áll. Soha nem tud­hat­ja az em­ber…

– Vall­ja be, hogy va­la­mit for­gat a fe­jé­ben – mond­ta Batt­le. – Ma reg­gel na­gyon sür­gő­sen le akart jön­ni ide, és sze­gény Tur­ner­nek, ve­szet­tül kel­lett nyom­nia a gáz­pe­dált. Mi­től fél? A lány­nak nincs már sem­mi a tar­so­lyá­ban.

Po­i­rot hall­ga­tott.

– Mi­től fél? – is­mé­tel­te Batt­le.

– Mi­től fél az em­ber az ilyen ese­tek­ben?

Batt­le bó­lin­tott.

– Iga­za van, kí­ván­csi va­gyok!

– Mire kí­ván­csi, ba­rá­tom?

– Va­jon Me­re­dith kis­asszony tud­ja, hogy a ba­rát­nő­je el­mon­dott va­la­mit Mrs. Oli­ver­nek? – kér­dez­te el­gon­dol­kod­va Batt­le.

Po­i­rot nagy el­is­me­rés­sel bó­lin­tott.

– Si­es­sünk, ba­rá­tom! – ki­ál­tot­ta.

Együtt ipar­kod­tak a fo­lyó­par­ton. A ví­zen jár­mű­nek nyo­ma sem volt, de hir­te­len egy ka­nyar­hoz ér­tek, és Po­i­rot-nak egy­sze­ri­ben a föld­be gyö­ke­re­zett a lába. Batt­le gyors sze­me is ész­re­vet­te…

– Des­pard őr­nagy – mond­ta.

Des­pard úgy két­száz mé­ter­rel an­dal­gott előt­tük a fo­lyó­par­ton. Egy kis­sé tá­vo­labb a két lányt is meg­pil­lan­tot­ták egy la­dik­ban. Rho­da áll­va csák­lyá­zott, Anne pe­dig fe­küdt, és ne­ve­tett rá. Egyi­kük sem né­zett a part felé.

És ak­kor meg­tör­tént! Anne oda­nyúlt, Rho­da meg­bil­lent, a víz­be esett, két­ség­be­eset­ten ka­pasz­ko­dott Anne kar­já­ba, a la­dik him­bá­ló­zott, majd fel­bo­rult, és a két lány ott ka­pá­ló­zott a víz­ben.

– Lát­ta? – ki­ál­tot­ta Batt­le, és fu­tás­nak eredt. – A kis Me­re­dith a bo­ká­já­nál fog­va be­bo­rí­tot­ta a víz­be. Uram te­rem­tőm, ez a ne­gye­dik gyil­kos­sá­ga!

Ki­tar­tó­an fu­tot­tak, de va­la­ki már meg­előz­te őket…

Szem­mel lát­ha­tó­an egyik lány sem tu­dott úsz­ni. Des­pard oda­ro­hant a la­dik­hoz leg­kö­ze­lebb eső part­sza­kasz­ra, be­ug­rott a víz­be, és úsz­ni kez­dett fe­lé­jük.

– Mon Dieu, ez iga­zán ér­de­kes! – ki­ál­tot­ta Po­i­rot, és meg­ra­gad­ta Batt­le kar­ját. – Va­jon me­lyi­ket men­ti ki elő­ször?

A két lány nem volt kö­zel egy­más­hoz: úgy tíz mé­ter volt kö­zöt­tük…

Des­pard erő­tel­jes kar­csa­pá­sok­kal úszott fe­lé­jük. Egye­ne­sen Rho­da felé vet­te az irányt. Batt­le ott, ahol volt, le­vá­gott a fo­lyó­hoz, és be­le­ve­tet­te ma­gát a víz­be. Des­pard épp ak­kor húz­ta ki a part­ra Rho­dát, majd is­mét be­ug­rott a víz­be, és ar­ra­fe­lé úszott, ahol Anne-t lát­ta ka­pá­lóz­ni.

– Vi­gyáz­zon! – ki­ál­tot­ta Batt­le. – Sok a hí­nár!

A két fér­fi egy­szer­re ért oda, Anne azon­ban már el­me­rült. Vé­gül meg­ta­lál­ták, és kö­zö­sen ki­von­tat­ták a part­ra. Rho­da kö­rül ott tüs­tén­ke­dett Po­i­rot. A lány már ült, és erő­sen zi­hált.

Des­pard és Batt­le a föld­re fek­tet­ték Anne Me­re­ditht.

– Mes­ter­sé­ges lég­zés – mond­ta Batt­le. – Ez az egyet­len meg­ol­dás. De at­tól tar­tok, már késő.

Nagy szak­ér­te­lem­mel mun­ká­hoz lá­tott. Po­i­rot mel­let­te állt, ké­szen arra, hogy bár­mi­kor fel­vált­sa. Des­pard le­hup­pant Rho­da mel­lé.

– Jól van? – kér­dez­te re­ked­ten.

A lány hal­kan azt fe­lel­te:

– Meg­men­tet­te az éle­te­met. Az én éle­te­met… – Oda­nyúj­tot­ta a ke­zét a fér­fi­nak, és ami­kor az meg­érin­tet­te, a lány zo­kog­ni kez­dett.

– Rho­da – mond­ta a fér­fi.

A ke­zük össze­kul­cso­ló­dott.

Des­pard előtt hir­te­len fel­vil­lant egy kép: ott van va­la­hol Af­ri­ká­ban, a va­don­ban, és ott áll mel­let­te a ka­ca­gó s min­den­re el­szánt Rho­da…