HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
A
baleset
– Anne! – szólt Rhoda.
– Hm?
– Anne, kérlek, hagyd már abba azt a keresztrejtvényt. Azt akarom, hogy rám figyelj.
– Figyelek.
Anne kiegyenesedett, és letette az újságot.
– Így már jó. Figyelj, Anne! – Rhoda tétovázott, majd azt mondta: – Beszéljünk a látogatónkról.
– Battle főfelügyelőről?
– Róla. Nagyon szeretném, ha elmondanád neki, hogy Bensonéknál is dolgoztál.
– Képtelenség. Miért mondanám el? – kérdezte Anne metsző hangon.
– Mert így… nos, úgy tűnhet, mintha elhallgatnál előle valamit. Biztosan jobb lenne, ha beszélnél róla.
– Most már aligha hozhatom elő – közölte Anne ridegen.
– Jobb lett volna, ha mindjárt az elején elmondod.
– Most már késő ezzel bajlódni.
– Igen. – Rhoda válaszából hiányzott a meggyőződés.
Anne, már eléggé felpaprikázva, azt mondta:
– Különben sem értem, mire lenne jó. Ehhez az egészhez semmi köze.
– Persze hogy semmi köze.
– Alig két hónapot töltöttem náluk. Battle csak referenciákat akart. Két hónap meg nem számít.
– Tudom. Meglehet, hogy ostobaságnak tartod, de én valóban aggódom emiatt. Azt hiszem, el kellene mondanod neki. Ha máshonnan tudja meg, úgy tűnik, mintha titkolni akartad volna előle.
– Ugyan honnan derülne ki? Csak te tudsz róla, senki más.
– Senki más?
Anne nyomban lecsapott a Rhoda hangjában kiérezhető tétovaságra.
– Miért, még ki tudja?
– Combeacre-ben például mindenki – felelt rövid hallgatás után Rhoda.
– Ugyan már – Anne egy vállrándítással intézte el az ügyet. – A főfelügyelő aligha botlik bele egyetlen odavalósiba is. Fatális véletlen volna, ha másképp történne.
– Véletlenek mindig vannak!
– Rhoda, igazán nem értem, minek lovagolsz ezen annyit. Folyton csak ezt hajtogatod.
– Nagyon sajnalom, drágám. De azért gondolj arra hogyan viselkedik majd a rendőrség, hogyha netán mégis rájönnek, hogy elhallgatsz előlük valamit.
– Soha nem tudják meg. Ki mondaná el nekik? Rajtad kívül senki sem tud a dologról.
Már másodszor mondta ugyanazt, az ismétléskor a hangja kissé megváltozott, valami furcsa, töprengő színezetet öltött.
– Ó, bárcsak elmondanád! – sóhajtott fel szomorúan Rhoda.
Bűntudatos tekintettel nézett Anne-re, aki szerencsére nem nézett vissza. A homlokát ráncolva ült, mintha éppen valami bonyolult összeadást végezne.
– Milyen jópofa dolog, hogy Despard őrnagy előkerült – mondta Rhoda.
– Mi? Ja, igen.
– Olyan jóképű férfi! Ha neked nem kell, akkor kérlek, nagyon kérlek, passzold át nekem!
– Ne légy nevetséges, Rhoda. Én egy fikarcnyit sem érdeklem.
– Akkor meg minek jár ide? Természetesen csakis miattad. Te vagy az a bajba került szép kisasszony, akit szívesen megmentene. Olyan gyönyörűen vagy gyámoltalan, Anne!
– Egyformán kedves mindkettőnkhöz.
– Ez csak azért van, mert jó ember. De ha neked tényleg nem tetszik, eljátszhatnám az együttérző barátnő szerepét, aki megvigasztalja az összetört szívű férfiút, és a többi, és a többi, és végül talán elnyerhetném a szerelmét. Ki tudja? – fejezte be a szónoklatot Rhoda.
– Ami engem illet, kedvesem, felőlem a tied lehet – válaszolta nevetve Anne.
– Olyan gyönyörű a tarkója – sóhajtotta Rhoda. – Olyan szép bronzbarna és izmos!
– Mindenáron ragaszkodsz ehhez a szentimentális szöveghez?
– Neked tetszik, Anne?
– Igen, nagyon.
– Hát nem vagyunk csinosak és megnyerőek? Azt hiszem, egy kicsit engem is kedvel, persze nem annyira, mint téged.
– Dehogynem kedvel – mondta Anne.
Ismét volt valami furcsa a hangjában, de Rhoda nem vette észre.
– Mikor jön a főszimat? – kérdezte.
– Délben – válaszolta Anne. Néhány percnyi hallgatás után megszólalt: – Még csak fél tizenegy. Menjünk le a folyóra.
– De hát nem arról volt szó, hogy Despard őrnagy tizenegy körül jön?
– Miért kellene idebent megvárnunk? Mrs. Astwellnél meghagyjuk, merre mentünk, ő meg majd utánunk jön.
– Egy lánynak mindig kéretnie kell magát egy kicsit, a mamám is azt mondta! – nevetett Rhoda. – Akkor menjünk.
Kiment a szobából, egyenesen le a kertbe. Anne a nyomában.
Despard őrnagy tíz perc múlva csengetett a Wendon villa ajtaján. Egy kicsit korán érkezett, így azután meglepetéssel vette tudomásul, hogy a lányok már elmentek. Kiment a kertbe, majd átvágott a réten, és a folyóparti útnál jobbra fordult. Mrs. Astwell ahelyett, hogy reggeli teendőit végezte volna, néhány percig csak bámult utána.
– Egyiket vagy másikat biztos kinézte magának, ha ugyan nem mind a kettőt – vonta le magában a következtetést. – Szerintem Anne kisasszonyt, de nem biztos. Az arcáról ugyan nem sokat lehet leolvasni. Nem tesz köztük különbséget. Lehet, hogy mindkettejüknek tetszik. Ha meg így van, aligha tart túl soká ez a szép barátság. Egy férfinál nagyobb viszályt semmi nem tud támasztani két nő között.
Mrs. Astwell, akit kellőképpen felvillanyozott, hogy egy bimbózó románc szemtanúja lehet, visszament a házba, hogy elmosogassa a reggeli edényt, ám ekkor ismét megszólalt a csengő.
– Frász essen abba az ajtóba! – közölte velősen. – Fogadni mernék, hogy szándékosan idegesítik az ember lányát. Tán csomagot hoztak. Vagy táviratot.
Komótosan odasétált a bejárati ajtóhoz…
Két férfi állt odakint, egy apró, külföldies kinézetű, meg egy hatalmas, tagbaszakadt, nagyon is angolos úr. Az utóbbit, már ahogyan emlékezett, mintha már látta volna.
– Itthon van Meredith kisasszony? – kérdezte a nagyobbik.
Mrs. Astwell a fejét rázta.
– Épp most ment el.
– Valóban? Merre? Nem is találkoztunk vele.
Mrs. Astwell, aki közben lopva megcsodálta az apró úriember káprázatos bajuszát, hajlandónak mutatkozott további felvilágosítást adni, miután arra a döntésre jutott, hogy ezek aligha lehetnek barátok.
– Lement a folyóra – mondta.
A másik úr megkérdezte:
– És Dawes kisasszony?
– Együtt mentek.
– Köszönjük – mondta Battle. – És hogyan jutunk le a folyóhoz?
– Először forduljanak balra, és menjenek végig az ösvényen – felelte Mrs. Astwell. – Amikor a folyóparti úthoz érnek, forduljanak jobbra. Hallottam, azt mondták, arra mennek – tette hozzá segítőkészen. – Negyedórája sincs, hogy elmentek. Hamar utolérik őket.
– Csak azt tudnám – beszélt tovább magában, s közben kissé vonakodva becsukta az ajtót, miután fürkészően az urak távolodó hátát bámulta –, hogy ezek kik lehetnek. Fogalmam sincs…
Mrs. Astwell visszatért a mosogatóhoz, Battle és Poirot pedig először balra fordult, s a kanyargós ösvény a part menti úthoz vezette őket.
Poirot sebesen kapkodta a lábát. Battle furcsán pillantott rá:
– Mi a baj, M. Poirot? Miért e lázas sietség?
– Gondterhelt vagyok, barátom.
– Van erre valami különös oka?
Poirot a fejét rázta.
– Nincs. De az eshetőség mindenkor fennáll. Soha nem tudhatja az ember…
– Vallja be, hogy valamit forgat a fejében – mondta Battle. – Ma reggel nagyon sürgősen le akart jönni ide, és szegény Turnernek, veszettül kellett nyomnia a gázpedált. Mitől fél? A lánynak nincs már semmi a tarsolyában.
Poirot hallgatott.
– Mitől fél? – ismételte Battle.
– Mitől fél az ember az ilyen esetekben?
Battle bólintott.
– Igaza van, kíváncsi vagyok!
– Mire kíváncsi, barátom?
– Vajon Meredith kisasszony tudja, hogy a barátnője elmondott valamit Mrs. Olivernek? – kérdezte elgondolkodva Battle.
Poirot nagy elismeréssel bólintott.
– Siessünk, barátom! – kiáltotta.
Együtt iparkodtak a folyóparton. A vízen járműnek nyoma sem volt, de hirtelen egy kanyarhoz értek, és Poirot-nak egyszeriben a földbe gyökerezett a lába. Battle gyors szeme is észrevette…
– Despard őrnagy – mondta.
Despard úgy kétszáz méterrel andalgott előttük a folyóparton. Egy kissé távolabb a két lányt is megpillantották egy ladikban. Rhoda állva csáklyázott, Anne pedig feküdt, és nevetett rá. Egyikük sem nézett a part felé.
És akkor megtörtént! Anne odanyúlt, Rhoda megbillent, a vízbe esett, kétségbeesetten kapaszkodott Anne karjába, a ladik himbálózott, majd felborult, és a két lány ott kapálózott a vízben.
– Látta? – kiáltotta Battle, és futásnak eredt. – A kis Meredith a bokájánál fogva beborította a vízbe. Uram teremtőm, ez a negyedik gyilkossága!
Kitartóan futottak, de valaki már megelőzte őket…
Szemmel láthatóan egyik lány sem tudott úszni. Despard odarohant a ladikhoz legközelebb eső partszakaszra, beugrott a vízbe, és úszni kezdett feléjük.
– Mon Dieu, ez igazán érdekes! – kiáltotta Poirot, és megragadta Battle karját. – Vajon melyiket menti ki először?
A két lány nem volt közel egymáshoz: úgy tíz méter volt közöttük…
Despard erőteljes karcsapásokkal úszott feléjük. Egyenesen Rhoda felé vette az irányt. Battle ott, ahol volt, levágott a folyóhoz, és belevetette magát a vízbe. Despard épp akkor húzta ki a partra Rhodát, majd ismét beugrott a vízbe, és arrafelé úszott, ahol Anne-t látta kapálózni.
– Vigyázzon! – kiáltotta Battle. – Sok a hínár!
A két férfi egyszerre ért oda, Anne azonban már elmerült. Végül megtalálták, és közösen kivontatták a partra. Rhoda körül ott tüsténkedett Poirot. A lány már ült, és erősen zihált.
Despard és Battle a földre fektették Anne Mereditht.
– Mesterséges légzés – mondta Battle. – Ez az egyetlen megoldás. De attól tartok, már késő.
Nagy szakértelemmel munkához látott. Poirot mellette állt, készen arra, hogy bármikor felváltsa. Despard lehuppant Rhoda mellé.
– Jól van? – kérdezte rekedten.
A lány halkan azt felelte:
– Megmentette az életemet. Az én életemet… – Odanyújtotta a kezét a férfinak, és amikor az megérintette, a lány zokogni kezdett.
– Rhoda – mondta a férfi.
A kezük összekulcsolódott.
Despard előtt hirtelen felvillant egy kép: ott van valahol Afrikában, a vadonban, és ott áll mellette a kacagó s mindenre elszánt Rhoda…